Elmult egy hét, naponta eljártunk vadászni és egész tömeg vadat lőttünk.
Egy reggel, amikor az erdőben haladtunk, Glahn hirtelen megragadta a
karom és a fülembe sugta: Halt! Ugyane pillanatban arcához emelte a
puskát. Fiatal leopárdot talált. Magam is lelőhettem volna, de Glahn
magának követelte a dicsőséget és ő lőtt elsőnek. Mennyire büszkélkedik
majd megint! gondoltam. Közeledtünk az állathoz, tökéletesen döglött
volt, a baloldala fölszakitott volt és a golyó a hátában ült.
Soha nem volt inyemre, ha megkapják a karom és azért mondottam:
– Ezt a lövést én is megtehettem volna.
Glahn rámnézett.
Ismételtem:
– Talán nem hiszi, hogy én is megtehettem volna?
Glahn nem felelt most sem. Ehelyett azonban megint megmutatta, hogy
mennyire gyermekes a természete. Fölkapta a fegyverét és rálőtt a
mozdulatlan állatra, most azonban a fejébe. Ugy néztem rá, mintha a
felhőkből esett volna le.
– Igen, mondta magyarázatul. Nem engedem, hogy azt mondja valaki, hogy
én oldalán találtam egy leopárdot!
Kevés volt a hiuságának, hogy ilyen egyszerü lövést tett; mindig az első
akart lenni. Milyen balga is volt! Ám semmi közöm az egészhez, én nem
árulom el őt.
Este, amikor hazacipeltük a döglött leopárdot egy csomó benszülött jött
hozzánk csudálkozni. Glahn csupán annyit mondott, hogy reggel lőttük és
nem büszkélkedett többet a zsákmányával. Maggie is bejött.
– Ki lőtte? – kérdezte.
Glahn válaszolt:
– Látod jól, hogy két lövés van rajta; ma reggel lőttük, amikor
elindultunk! Erre megforditotta az állatot és megmutatta neki mind a két
lövést, az oldalán is, a fején is. Itt ment keresztül az én golyóm!
mondta és a baloldalon levő sebre mutatott, mert balgaságában nekem
akarta átengedni a dicsőséget, hogy én lőttem az állat fejébe. Nem volt
érdemes fáradnom, hogy helyreigazitsam a szavát és nem is tettem meg.
Glahn ekkor ittatni kezdte a benszülötteket és annyit adott
mindegyiknek, amennyit épen csak kivánt.
– Ketten lőtték? – mondta elgondolkodottan Maggie, de azért az egész idő
alatt folyton Glahnon függött a szeme.
Félrehuztam őt és azt mondtam neki:
– Miért nézed folytonosan őt? Nem állok szorosan melletted?
– Persze! – mondta. Estére eljövök hozzád!
Néhány nap multán Glahn levelet kapott. A folyó mellett levő állomásról
külön futárral küldöttek egy levelet utána és a levél százhatvan
mértföldnyi kerülőt tett. A boritékon nőirás volt és arra gondoltam,
hogy régi barátnője, az előkelő leány irta. Amikor elolvasta, Glahn
idegesen nevetett és még külön borravalót is adott a futárnak, amiért
utána hozta. Ám nem tartott soká és hallgatag, komor lett és nem tett
óraszám egyebet, mint maga elé bámult. Estére társaságban ivott, két
törpével, egy apával meg a fiával, engem átölelt és mindenáron azt
akarta, hogy vele igyak én is.
– Ön igen kedves ma este! – mondtam.
Hangosan nevetett és azt mondta:
– Mi ketten itt ülünk India közepében és vadakra lövöldözünk, ugy-e? Nem
szörnyüségesen kómikus ez? Üdv a világ minden földjére, országára, üdv
minden szép hölgyre, férjesekre és hajadonokra, közel és távol. Hahó!
Képzeljen el egy férfit, akit egy szép asszony kér meg, egy házas
asszony!
– Egy grófnő! mondtam gunyosan. Igen gunyosan mondottam ezt, ami
sértette őt, ugy kiáltott föl, akár egy kutya, mert fájt a sértésem.
Hirtelen összeráncolta a homlokát, hunyorgatott a szemével és azon
gondolkodott, hogy nem mondott-e tulságosan sokat; kis titkára ilyen
méltóságos éberséggel vigyázott. Ám ugyane pillanatban nagy tömeg
gyermek szaladt a kunyhónk felé és orditozták torkukszakadtából: A
tigris, ohoi, a tigris!! Közvetlenül a falu mellett, egy cserjében a
tigris egy gyermeket ragadott el.
Ez elég volt Glahnnak, aki amugy is ittas volt és földult lelkiállapotu;
puskája után kapott és abban a pillanatban a cserje felé rohant; sapkát
sem vitt magával. Ám miért vitte most a golyós fegyvert a sörétes puska
helyett, ha egyszer már annyira bátor. Keresztül kellett gázolnia a
folyón, ami nem volt minden veszedelem nélkül való vállalkozás, habár a
folyó csaknem teljesen kiszáradt volt most; közvetlenül ezután két
lövést hallottam és rá egy harmadikat. Három lövés egy állatnak!
gondoltam. Két lövés egy oroszlánt is összetörne és ez tigris csupán. Ám
a három lövés sem használt, amikor Glahn kijött, a gyermek
összeszaggatott volt és félig megették már; ha Glahn nem lett volna
ittas, bizonyára kisérletet sem tett volna a megmentésére.
Ezt az éjet rettenetes orgiával töltötte el a közelünkben lakó
özvegygyel és két leányával, isten tudja, hogy melyikkel közülök.
Két napon át Glahn egyetlen pillanatig sem volt józan és már nagy
ivókompániát toborzott maga köré. Hiába kért arra, hogy résztvegyek az
ivásban; már nem is törődött azzal, amit mondott és egyszerre kibökte,
hogy azért nem akarok inni vele, mert féltékenykedem rá.
– A féltékenység elvakitja önt! – kiáltotta.
Az én féltékenységem? Hogy én féltékeny vagyok ő reá?
– Nos, tudja mit? mondotta. Féltékeny, magára!
Miért lennék féltékeny magára?
– Nos, jó, mondta. Akkor hát nem féltékenykedik reám! Egyébként ma este
Maggienél voltam. Rágott, mint mindig.
Lenyeltem a válaszom és tovább mentem.