Egy héttel később már beszállásoltuk magunkat a vén half breedhez, abba
a nagy kunyhóba, ami szállóként szerepelt. Ah, micsoda szálló volt! A
falak enyvvel összeragasztottak voltak és valamifajta fa volt a fal, de
a falakat végleg összerágták a mindenféle nyüzsgő fehér hangyák. Én a
vendégszoba mellett laktam, kis lyukban, zöld ablakkal az utcára,
egyetlen üvegtábla volt, nem is nagyon tiszta. Glahn fölöttem lakott az
enyémnél is kisebb lyukban, innen is nyilt az utcára egy ablaktábla, de
sokkal kisebb az enyémnél. Ez a szoba sötétebb volt az enyémnél és
sokkal kellemetlenebb volt a benne való lakás. A nap keresztülsütött a
szalmatetőn és éjjel-nappal elviselhetetlenül forróvá tette a szoba
levegőjét; mindehhez hozzájárult az, hogy e lyukat nem lépcsőn, de
csupán egy nyomoruságos, négyfoku létrán lehetett megközeliteni. Tehetek
én erről?
Én Glahnnak hagytam a választást és azt mondtam:
– Két szoba van itt, egy lenn, a másik fönn. Válasszon.
Glahn megnézte mindkét szobát, azután a felsőt választotta, talán azért,
hogy nekem hagyja a jobbat; de nem voltam talán hálás ezért? Nem
maradtam adósa.
Mig az irtózatos hőség tartott nem is gondoltunk vadászatra és egész
napon át a kunyhó körül heverésztünk; a hőség emberfölötti volt.
Éjjelenként a rovarok ellen hálót feszitettünk ágyunk köré, de megesett
gyakran, hogy vak denevérek nekirepültek és nagy lyukat szakitottak a
hálóba; ez Glahnnal történt meg gyakran, mert az irtózatos hőség miatt ő
kénytelen volt lyukat vágni a háztetőbe; velem sohasem esett meg. Nappal
padokon heverésztünk a kunyhó előtt és figyeltük a többi kunyhóban folyó
életet. A bennszülöttek barna, vastag ajku emberek voltak, karika lógott
a fülükben és halott, nagy szemük volt; ugyszólván meztelenek voltak,
csupán lágyékuk körül viseltek keskeny gyapotvászon övet, a nőkön kurta
szoknyácska volt, hogy eltakarják testüket. A gyermekek nappal-éjjel
anyaszült meztelenek voltak, a hasuk nagy volt és kidomborodó és ugy
fénylett, mint az olaj.
– Az asszonyok igen kövérek! – mondta Glahn.
Magam is ugy találtam, hogy igen kövérek az asszonyok és talán nem is
Glahn, hanem én voltam az, aki először észrevette ezt; én e fölött nem
veszekszem és neki engedem a dicsőséget. Egyébként nem volt minden
asszony riasztó, habár valamennyinek kövér és duzzadt volt az arca; a
faluban találtam egy leányt, egy fél-tamulett leányt, a haja hosszu volt
és a foga hófehér, ő volt a legszebb valamennyi között. Egy este a
rizsföld szélén találkoztam vele, a hasán feküdt és lábával a levegőben
kalimpált. Tudott beszélni velem és addig beszélgettünk, amig meg nem
untam; csaknem reggel volt, amikor elváltunk és ekkor ő nem ment
egyenesen haza, hanem ugy tett, mintha a szomszéd faluban járt volna. Ez
estén Glahn a falu közepén ült két fiatal leánynyal, igen fiatalok
voltak, talán nem többek tiz évesnél; ezekkel mulatott és rizsbort
ivott; már a maga izlése szerint.
Néhány nappal később vadászni indultunk. Teaültetvények, rizsföldek,
füves terek mellett haladtunk el, magunk mögött hagytuk a falut és
megindultunk a folyó irányában. Nagy erdőbe jutottunk, csodálatos,
idegen fák, bambuszok, mangostanok, tamarindák, tiakfák, olaj és
gummicserjék voltak benne. Isten tudja, hány fajta fa mellett haladtunk
el, közülünk egy sem értett hozzá. Ám a folyóban igen kevés volt a viz
és az esős évszakig mindig kevés volt benne a viz. Vadgalambokat,
vadkacsákat lőttünk, délután tájt két keselyüt is láttunk és papagályok
is röpdöstek a fejünk fölött. Glahn bosszantóan biztosan lőtt, mindig
talált, de ez annak volt az oka talán, hogy az ő fegyvere jobb volt az
enyémnél. Én nem sokat törődtem ezzel, de Glahn igen gyakran mondogatta:
ennek a farkába pörkölök, ennek a fejét szakitom szét. Ilyesmit mondott
mielőtt lőtt volna és amikor a madár lehullt csakugyan kiderült, hogy
vagy a fejét vagy a farkát zuzta szét. Később, amikor két orrvszarvuval
találkoztunk, Glahn mindenáron söréttel akart rájuk lőni. Ám én
lebeszéltem erről az esztelenségről, mert esteledett már és mindössze
néhány töltényünk volt. Ezzel megint a bátorságát akarta fitogtatni,
hogy ő söréttel mer orrszarvura vadászni.
– Boszant, hogy mégis nem lőttem rájuk! mondta később. Ugyan az ördögbe
is, miért olyan óvatos ön? Olyan soká akar élni talán?
– Örvendek, hogy előrelátóbbnak gondol engem, mint saját magát!
válaszoltam.
– Igen, de ne civódjunk ilyen semmiségeken! – mondta.
Ezek az ő szavai voltak és nem az enyéim; alighanem civódást akart
kezdeni velem; miattam ugyan! Kezdtem elhidegülni tőle, főleg könnyelmü
viselkedése és csábitó lénye miatt. Tegnap este egészen nyugodtan
sétáltam az uton Maggieval, a tamulettlánynyal és mindketten igen
elégedettek voltunk. Glahn a kunyhó előtt ült és amikor elhaladtunk
előtte mosolyogva üdvözölt bennünket; Maggie most látta először őt és
kiváncsian kérdezősködött utána. Olyan hatással volt reá, hogy a
bucsuzás után különböző irányban mentünk el; ma nem kisért haza.
Mikor mindezt elbeszéltem neki, Glahn könnyen vette az egészet és ugy
igyekezett volna feltüntetni, mintha semmi jelentősége nem lenne. Ám én
nem feledtem el. Amikor elmentünk a kunyhó előtt nem rám nevetett, hanem
Maggiere.
– Miért rág ő mindig? – kérdezte.
– Nem tudom, – feleltem. Rág, mert hiszen arra valók a fogai.
Egyébként nem volt ujság előttem, hogy Maggie állandóan rág valamit; már
régen észrevettem. Ám az nem gyökér volt amit rágott, mert a fogai
fehérek voltak; ellenben megvolt az a rossz szokása, hogy ami
keze-ügyébe akadt mindent a szájába kapott és ugy rágta, mintha
nagyszerü ize lenne. Amit csak látott – pénzdarabot, papirrongyot,
madártollat, mindent rágni kezdett. Ám ez még sem volt ok a
lekicsinylésre, mert mégis ő volt a falu legszebb lánya; Glahn
irigykedett rám és ennyi volt az egész.
A másik estén egyébként megbékültünk Maggievel és Glahnt nem is láttuk.