Cora, csendesen feküdj, agyonváglak, ha megmozdulsz! Az idő forró,
elviselhetetlen a forróság; mi is juthatott eszembe: bezárni az ablakot!
Kitárni az ablakot, sarkáig kitárni az ajtót. Ide, ti vidám emberek,
jőjjetek! Heda, szolgám, menjen és járjon el a dolgaimban…
És a nap elmult, de az idő csöndesen állott.
Mindezt csak a magam mulatságára irtam és mulattam mellette már
amennyire lehetett. Nincs semmi bánatom, csupán messzire vágyódom innen,
hová, nem tudom, csak minél messzebb innen, talán Afrikába, talán
Indiába; csak el-el, mert én az erdők és a magányosság fia vagyok.