Mindezt azért irtam, hogy elüssem az idő unalmát, mulattató
visszagondolni az északi nyár örök napjára, különösen arra, amikor
számláltam az órákat és amikor mégis mult az idő. Most megváltozott
minden, a napok már egyáltalában nem akarnak elmulni.
Néha akad még egy-két vidámabb órám, de az idő nyugodtan áll és én
képtelen vagyok megfogni, mint állhat ennyire nyugodtan. Kvietált katona
vagyok, szabad, mint egy herceg, társaságom is van és néha kocsikázni is
járok; néha-néha behunyom az egyik szemem, mutatóujjammal fölirok
valamit az ég aljára, megcsiklandom a hold állát, és ugy tünik, mintha
nevetne, teli szájjal nevetne afölött való bolond örömében, hogy
megcsiklandták az állát. Mosolyog minden. Nagy mulatságot csapok és
vidám embereket invitálok rá.
Ami Edvardát illeti, nem gondolok rá. Miért is ne feledtem volna el itt,
ezekben az unalmas órákban? A lelkem büszke. És ha valaki megkérdi, hogy
mi bánt, röviden azt felelem: semmi. Nem bánt engem semmi…
Cora fekszik és rám néz, a kályhán egykedvüen mondogatja az óra a
tik-tak-ot és a nyitott ablakokon keresztül behallszik a város lármája.
Kopognak az ajtón és a póstás levelet ád nekem. A levélen korona van.
Tudom, ki küldte; megértettem rögtön, vagy talán valamelyik álmatlan
éjszakán álmodtam ezt. Ám a levélben nem volt semmi irás, két, zöld
madártoll feküdt benne csupán.
Hideg reszketés futott át rajtam, fáztam. Két, zöld madártoll! Mondtam
magam elé. Nos, mit tegyek velök! De miért is borzongok annyira? Lám
csak, az ablakon át átkozott léghuzat tódul be.
És becsuktam az ablakot.
Itt fekszik két madártoll, gondoltam azután; ugy tetszik, ismerősek, egy
kis tréfára emlékeztetnek odafönn, északon, egy olyan kis élményre,
egyre a többi közül; igazán elragadó viszontlátni ezt a két tollat.
Hirtelen ugy tünt, mintha egy arcot látnék és mintha egy hangot
hallanák; és azt mondja a hang: Tessék, hadnagy ur, itt vannak a
madártollai…