Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni
kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás
beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt
kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt
itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom
eltünt.
Kipirult arccal és ragyogó szemmel jött szembe velem.
– Várt ön, kérdezte, attól féltem, hogy várnia kell!
Nem vártam semmit, ő már jött szembe velem, az uton.
– Jól aludt? kérdeztem. Alig tudtam beszélni.
– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az
éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.
– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a
nyomokat.
Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit.
Ránéztem és megkérdeztem:
– Maga volt talán?
– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem
ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én
voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem!