Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a
nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves
földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.
Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott
és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és
asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.
Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk
és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt,
sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan
dudolgattam magam elé.
Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez
a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a
templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha
nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen
beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok
ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és
többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem
vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még
ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.
Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a
gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a
másik csónakban ülőkre:
– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga
felelős az üvegekért!
– Igen, kiáltotta vissza a doktor.
És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra
ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.
Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem
akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha
kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap
ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.
Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két
üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk
a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat
köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk
csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan
harangvirágot találtak.
Tengeri madarak és sirályok rikoltoztak a levegőben és a parton.
Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a
kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák,
kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.
És az arcok kipirultak.
Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is
hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem
becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!
– Azt hallottam hadnagy ur, hogy maga csinos kis kunyhóban lakik!
– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el
egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan
kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.
Valaki odajött és barátságosan kérdezte:
– Ön most van először északon?
– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka
szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok
hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor
alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon
és láttam őt. Két kis ablakom van.
Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen
elragadóak voltak mindannyian!
A harmadik mondta:
– Ne cseréljünk virágot? Az szerencsét hoz.
– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én
szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész
idő alatt magát hallgattam.
Ám ő visszaadta kék harangvirágját és sértődötten mondta:
– Mi jut eszébe? Egyáltalában nem önre gondoltam.
Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam,
szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget
hozzám.
– Bocsásson meg, mondtam, engedjen meg nekem.
A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen
engem.
E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt.
Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait
nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt,
mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem
az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem.
Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá.
Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun,
ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most
valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan
boltozódtak a homlokára.
Ám, jóságos isten, mégis, ez a leány megcsókolt mindenki jelenlétében.
– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a
szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.
– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz
semmit!
Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és
néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.
Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de,
hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack
ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a
sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, odaléptem a
társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:
– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet;
én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot,
amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt;
kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én
helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül
legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom
soha. Megbocsájtanak nekem?
Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy
elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi
hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse
izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan
mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is
egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan
mondotta:
– Én Glahn hadnagyot akarom. Más után nem szaladok!
– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a
földre.
Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és
zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani
megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred
szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.
– Később! mondottam. Most nem többé. Holnap reggel találkozhatunk!