Nem törődik hát a néphangulatokkal, a politika hullámzásaival. Az oktató
philosophus jó hírnevének megszerzése, ez az ő első föladata.
Szerényen engedelmet kért rá a mesterétől, hogy (mikép egyszer-másszor
eddig is tette) itt az Akademiában, nem a csarnokban, hanem a kert
sétaútjain, hallgatókat gyüjthessen maga köré. Rendesen, meghatározott
időkben, ingyen fogja őket oktatni az _analytikában_ és _topikában_;
vezetni a tévedő és megtévesztő okoskodások elemzésében, s tanítani
nekik a _dialektikával_ összekötve az igazságszeretetre alapított
_rhetorikát_. Talán _egyebeket_ is, amiket tőle kivánhatnak „jó sorsban
ékességül, balsorsban menedékül“. A tanúlmányoknak csak inkább „fanyar
gyökereit“ fogja velök izleltetni. Az „édes gyümölcsöket“ attól kapják
bőven, akinek az ajkáról méz foly. (Platónnak, csecsemőkorában, méhek
mézet hordtak volt az ajkaira.)
Platón készségesen segítette Aristotelest dolga kezdésében. Többeknek
maga ajánlotta, hogy Aristotelest is hallgassák. Mert ő is reá hagyja a
bölcselet kezdeteinek tanítását.
A rhetorika elfajzásai ellen épp akkor természetszerüen támadott
visszahatás az Aristoteles leckéit érdekesekké és vonzókká tette. Abban
az arányban hanyatlott a céhbeli rhetorok keresettsége.
De még az Isokrates tekintélyét is csappantotta az Aristoteles
föllépése. Az istenfiak (így becsülte Isokrates a maga kitünőbb
tanítványait; különben tíz mina tandijért képezte őket) kevesebben
vitték kaszájukat a nagy fenőkőhöz. (Isokrates, hangjának fogyatékossága
miatt, nem volt gyakorló-szónok, csak szónok-képző mester; „fenőkő“ –
szokta mondani – „mely maga nem vág, hanem élesíti a kaszát“.) Úgy
látszik, a nagy fenőkő egyszer-másszor (harmadik személyek előtt)
vagdalkozni is talált Aristoteles ellen. Szavait megvitték
Aristotelesnek, aki azt mondja rá: Távollétemben meg is ostorozhat.
Hihető, hogy néha Aristoteles is kifakadt, s egyszer, mondják, sétálás
után a csarnokba telepedve hallgatóival, így kezdé:
„Hallgatnom rut, s Isokratesnek rut, ha szól.“
Különben módszere volt kérdést adni föl, s hallgatóit versenyt
feleltetni, még pedig szónoki formában.
Beszélik, hogy Isokrates Aristoteles ellen köszörült panasszal elment
magához Platónhoz, akivel jó viszonyban volt. Platón szivesen látta,
vacsorán is marasztotta. De a rhetorika helyett, kitérőleg, a
_poétikáról_ beszélgetett vele, amelynek nemrég kezdett tanításával
Aristoteles – amint mondják – igazán nagy tetszést arat.
– Azt tanítja a költészetről, szóla Isokrates, hogy az általában
„utánzás“. – Csakugyan helyesen. – Mert, azt mondja, az ember minden
lények közt leginkább hajlandó az utánzásra, gyönyörüségét leli az
utánzatokban. – Úgy van; és amaz ősformák utánzásában, amelyeknek
alakítója az istenség, kell lelnie gyönyörüségét. – Szépítő, hűséges és
torzító utánzásokat különböztet meg. – Nyilvánvaló, hogy itt nem az
ősformáknak, hanem mulandó árnyképeiknek utánzásairól beszél. – –
Leginkább a tragédia lényegét próbálta magyarázni. – A tökéletes műben a
költő az istenek tolmácsa, ihlettségével oda vonzza az emberek lelkét,
ahová az istenek akarják. Erre jobb magyarázat nincs. – A tragédia, azt
mondja, komoly és jóravaló cselekedet utánzása, oly kimenetellel, hogy a
jó ember valamely vétsége miatt elbukik; bukása bennünk félelmet és
részvétet kelt; ekkép megrázza s egyszersmind tisztítja a tragédia a
lelket. – Csak az örök jóságtól vett ihlet tisztíthat és tökéletesíthet;
a földi dolgoknak minden mesterséges utánzása harmadik fokon áll az
igazságtól.
Így beszélgetnek vala, vacsora alatt, Isokrates és Platón az Aristoteles
poetikájáról.