A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos,
sötét éjszakába.
A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a
lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy
percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.
Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a
fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők
csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és
minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni
halálbüntetés terhe alatt tilos volt.
Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás
után még csak alig pihenték ki magukat.
– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt
csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.
A baka megmozdult.
– Maga alszik.
– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.
S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon
maradjon.
Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András
álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló
tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett,
mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot.
Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s
orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne
szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a
minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is
annyit kellene cipelni…
Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.
A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen
ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy
hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra
visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban
megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy
kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az
útszélről nem akar tovább menni.
Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel
vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak,
szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg
homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.
András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki
folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli
éjszakájukon, megbotlott benne.
– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét
majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.
Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött.
– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok.
Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr.
– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra
egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember;
szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát
vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát
szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…
Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán
mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:
– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…
S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem
adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.
A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy
haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a
fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál,
azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan
jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így
szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt
nevelve. No majd a háború talán segít rajta.
Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a
szárnyát.
– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő
hangon.
– Van, de nem neked.
– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva
önkénytes úr.
Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább
lépett. András nem erőltette a dolgot.
Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket
váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett,
hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok
következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van
elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:
– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc
kimegy horposztra.
A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett
állnia.
– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én
menjek ki.
– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed
a rüsztungot, még morogsz.
András csöndesen káromkodott.
Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy
meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel,
csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.
– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.
Segesvári nehézkesen föltápászkodott.
– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.
– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.
– A, nem kell nekem semmi.
András odafigyelt.
– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. Hallod.
Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s
nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent
leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a
lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden
pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami
úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.
– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó
vóna.
– Cukorra adok.
– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra.
– Van cukrod?
– Nincs.
– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…
András hümgetett.
– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán
meglűve hozzák vissza a vígin…
S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott
fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban
Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva
mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.
Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét
egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait,
felnézett a magas égre.
Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a
Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy
valaki tréfából fel ne gyújtsa.
Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével…
Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt,
az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig
felesége is van, meg gyereke az ebattának…
Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se
írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak
neki nem…
Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a
bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így
fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a
muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt
egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is
az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített…
Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…
Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle,
semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet
ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől
lefeküdhetnének aludni nyugodtan.
Arra lent puskalövés pukkant.
Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját
hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András
magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan
baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit
írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj
de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel…
– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly
tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.
Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő
ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is
rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:
– Ott az orosz, e!
A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be.
Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek
eleget.
Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a
kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen
közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A
figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét
szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.
– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne
lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk.
El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta.
Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A
zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik
szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint
csönd volt.
– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.
– Segesvári, Segesvári… Segesvári…
Senki se szól.
– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a
cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?…
András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a
cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta
utánozni a furcsa kiáltást.
– Hol van Segesvári?
– Kinn maradt.
Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan
jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban
folyt a verejték.
– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s
fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén.
Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott.
Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig
nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt
a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben.
– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte
alszik.
De az nem mozdult.
Föléje térdelt s megfogta a karját.
A test átfordult.
– Segesvári…
Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az
első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten,
dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy
darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját,
amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a
keze is tele van vérrel…
A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas
kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.
Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a
csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy
suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s
egész testében borzongva a Mindenség…
– Két ember jőjjön ki!!…
Bent a lövészárokban senki sem mozdult.
Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide
se.
– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!
A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap
megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.
Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s
csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan,
bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény
cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el
Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.
– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a
lehellete.
Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:
– Csakhogy minket átugrott.
A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást
sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még
jobb annak, aki él.