A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a tábornok
rendeletet adott a telefonba.
A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy érezte,
beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész mezőt
szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy a
felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:
– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet felelősséget
a tábornok úr testi épségéért.
A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei kissé
mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit el is
pirult.
Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni kezdtek, a
hadnagy felkiáltott:
– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék kézitusára,
mint itt…
– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább dolgozott.
Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt mindenki mindent. A
tartalékokkal baj volt. Elvesztették az összeköttetést. – Ördög vigye, –
csóválta a fejét folyton a tábornok.
Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan.
– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem szeretnél
újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis mosolylyal, aztán
tovább számított a térkép vonalai közt keresve az eltünt tartalékokat s
új meg új rendeleteket adott ki járőrök kiküldésére.
A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal öreg volt,
friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.
Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd egy
alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok,
találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.
– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a cigarettatárcáját
s egy szivarkára gyujtott.
A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette.
– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen tábornok úr…
– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német, latin?
– Nem tábornok úr.
– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban?
– Nem tábornok úr.
– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a lányán?…
– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy…
– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. Hát
akkor most mit drukkolsz?
Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a terepet.
– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál rosszabb,
elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… Féltelek az
idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal fiút.
A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos vészes
madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen…
– Hosszú lesz, – mondta a tábornok.
Csakugyan messze mögöttük csapott le.
Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt:
– Én házas ember vagyok…
Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély füstöt
szívott a tüdejére.
– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész skandalum, egy jó
kis cselédmizériához képest, a háztartásban…
A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak egy-egy
vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül erre
csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi terét,
csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár kilométerről
idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte a nagy
összeütközést, amely az erdő alatt folyt.
– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára csapott a
fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs egyebe, csak a
kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz egy szerelmes
feleség, akinek önálló pénzkezelése van…
Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett.
– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit csináltál te
neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, lapockafájást,
idegkimerültséget…
Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten szemlélte
erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta magában, hogy
ilyeneket beszél.
– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy meg
kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt téged
szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél után még a
fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, s minden percben
azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin selyem kis
szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak idején, kis naiv
menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg nem veszik neki… s mikor
bevonszolod a hálószobába, ölben és csöndben, hogy a cselédek mégis…
akkor jönnek az igazi gránátok: «ne tépje a bluzomat, nem tud helyette
másat venni… nyavalyás…»
Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött.
Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott mellette.
Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy menjenek innen,
hiszen szemmelláthatóan őket keresik a gránátok…
A gránát rövid volt. Előttük csapott le.
A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem tudta
miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette a sápadt,
olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s finom ívű, de
kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött arisztokratikus neveltség
egyensúlya volt s mégis az egész fiúban valami ártatlan, kedves
természetesség, valami romlatlan egészség, a jólét virágzó psychéje…
Szerette volna egyszer megölelni azt a fiút, jobban szerette mint minden
gyerekét, a szeme úgy el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember
számtalanszor tud megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek
egész légiója fűződik… Most úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s
fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét,
kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy szerette
volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit látott valaha, kis
gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten keresztül s közben kacagva
csókolni… És a dombok mögött egyre jobban hallatszott a fegyveres tusa
rendetlen erős zaja. Már golyók zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le
csaptak itt-ott egy-egy zsombékba…
– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos mosolylyal…
– Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer embernek a dolgait
kell rendben és nyilván tartani… Otthon van valami három cseléd… s az
ember magából kikelve találja az asszonyát… Emlékezz csak vissza az
anyádra, akinek a szoknyája ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói
kezdettek az arcán kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony:
minden asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz
magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú
tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne alázhassa
magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, az angyal,
karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a hatvan koronás
kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem semmisítheti meg egy
szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha nem törüli le a szekrény
tetejét s vállat von, ha összeszidják…
A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha ítéletet,
kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén feszülni kezdett, már
valami égett benne, hogy túlment azon a határon, ameddig szabad lett
volna… De benne volt, de végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső
ugatása közt, itt végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel
volt neki, mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna,
s a szív szerető hallgató kagylója…
– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád te, csak
te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor minden kijön… A
piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, ami egy asszonyi
lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te magad ellen, hanem az
ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az életek berendezése, a nemek
igaztalan beosztása, a lelkek össze nem törődhető nyers nagy gyűlölete,
az a vad és soha le nem birható kaján gonoszság, ami egy asszonyban a
hím ellen felgyülemlik, az a tajték, az a sár, az a förtelem, az
angyalnak az a démonná, sátánná való visszaformálása, az a kicsinyesség,
az a minden nivón alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami
minden asszonyban ott van, az a…
Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott.
– Eh…
Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt leleplezte az
életét. A boldog házasságot… Rémült és vad meghökkenéssel nézett rá.
Vissza akarta venni a szavakat. Aztán lassan elfordította a szemét.
Egy pillantást vetett a mezőre.
– Mutasd a térképet.
A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe.
Leült, levetette magát a széttiport gazba.
Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a hideg, a
begombolkozott katona. Miért ontja most idegen előtt, egy fiatal kis
férfi előtt, egy nembeli ellenség előtt… Mit hijja ő ki a kritikát…
Pusztuljon el! Ennek az embernek el kell pusztulnia! Ennek nem szabad
életben maradnia Menjen a tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke
szennyét úgy kiöntötte…
Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén fölibe hajol,
ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami gyílkoló düh,
valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, megrengette a
vastag nagy testét…
E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az arcában s
abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt a térkép.
A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, a
férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.
Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s lassan
odadül feléje, fej nélkül előre…
Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a torkán,
üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert borzalom… mert
iszonyú…
A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a tábornokon
kitört az idegsokk.