A zöld füvön mentem én előre. Ha az államnak olyan fogdmegjei is
volnának, akik elébe toppannak az embernek: hová megy? – én nem tudtam
volna felelni nekik. Az államnak vagy a katonaságnak, vagy micsodának,
azt nem lehet mondanom, hogy néha napján rám száll még a boldogtalanság
és út és irány nélkül járni kell nekem magamban az ég alatt, fasorok
folyosóin, virágágyak vidékén vagy iskolázatlan dudva között, földön,
szabadban, csendben és szépségben és bánatosságban. Mentem, mondom,
kivül a városon, völgyben és a zsebemben egy papirosfedelü vékony
könyvet vittem, amilyen könyvet veszek az utcán és magamnál hordom, mint
a pyramidont a vérszegények, akiknek megszokott a fejök fájdulni. Nekem
arra kell a zsebregény, hogy kinyissam a villamoson, vagy a padon a
ligetben, mikor nem birom el magamat.
Ki vagyok téve minden utamon a halál bódító suttogásainak, aki már régen
követ engemet, mert a magáévá óhajt tenni. Zsebemben könyv volt és
ajkamon vittem lélekzetemet és amellett a Fascination kéjes sötét
melódiáját. Fütyöltem lusta ajkkal, azt a fakó fütyölést üztem, amit az
ember csak maga hall egyedül. Más valaki csak úgy hallhatta volna, hogy
mit fütyölgetek én, ha odatartotta volna fülét a szám elé. A botommal
keresztbe húzgáltam magam előtt a fű felett, mert lassan mentem és nem
emlékszem, hogy egy fűszál is komolyabb sérülést szenvedett volna
botomtól. És a Fascinationt úgy hallottam belül magamban, mintha pálmák
paravánja mögött játszaná spanyol arcu zenekar párisi ozsonnázó helyen,
ahol andalodott kioszk körül drága társaságok ülnek mint kinőtt
virágzatok, óh illatozott szépségek, akiknek keblén a gyöngysor jegesült
könycseppjeikből lett és ünneplő urak, karcsuak, sötétlők és lankadtak,
kiknek tükrös cilinderén gyászt mutat az aludt fekete kalapszallag,
szivökért viselnek gyászt, szivökért, mert elvesztették gyermekkorukban.
Kegyetlen kéj az élet, az éj és a délután. Az alkonyat a kényes és halk
bánaté, traahalalall–phaalla–haa… felvonaglik a vonó s leszáll
kényelmesen és gyöngén és alélva távozik el az ősz felé a csóknak és
halálnak dallama, oly halavány halkkal, mint a fátyolnak egy merengő
lebbenése.
Magamban mentem és a zene pirosas gyászszal, távolról zongott és
szivemre súlyos hideg fájdalom tevődött le, mint márvány levélnyomó. És
két régi szemem magyarázatot és irgalmat várva nézett eszméletlen álló
szép fák felé s perzsa szövésü domboldalakra s filigrán sárga, kékes és
viola virágokra, kik a fű közt meglepve állottak, mint eltévedt
kirándulók. Egyedül mentem s tudtam, hogy egyedül vagyok. És tudtam,
hogy miért. Az ifjuságot elveszítettem, mint egy arany ceruzát, úgy
elveszítettem. Nem lehet elhinni. Tegnap még megvolt. Most odakapok a
mellényzsebemhez a szivem fölé, hisz ott volt! Tapogatom és ütögeti a
zsebet az öklöm. Hogy van az, hogy egyedül marad az ember? Igen. Fáradt
vagyok. Eluntam őket. Dolgom van, mindig dolgom van. Elveszett az arany
ceruzám. Nincs meg. És egyedül vagyok, mint a hideg halott. Igy
gondolkoztam és a fejem lehajlott. A jobb kezemet kitartottam magam
mellé, csak úgy, mint aki kiváncsi, hogy az eső nem szemel-e, vagy úgy,
mint akinek a szeme be van csukva s hozzá akar érni valakihez, aki sétál
mellette. A levegő volt mellettem, az az üres semmi levegő. Hát szabad,
szabad egy leány nélkül a mezőn átmenni? Az állatnak is van párja,
istenem, az állat se megy el az ég alatt igy magában, te jó isten!
És borultan és melegen feljött a zene, ujra kezdődve s a primás, az aki
dobogón állott, a fejét ide fordította s a hegedü ájult fejecskéjét
arcához húzta s fényes csokor haja rendült és lendült és olyan volt,
mint édes vad jajgatás. Trahaalla–lahaa… és kin és epedés játszott azon
a spanyol fehér arcon és szerelmes kecskeszakálla úgy látszott, úgy,
mintha zöld derengés osonna az éjfél selymén. Fenn zengett a zene, fenn
a kioszk és az élet fölött, mint a tűz, amely lángol a tetőn és játszott
a rémült zokogással, amit alulról lángjai közé felkapott. Hajtogatta s
csavarta, reszkettette a jajokat egymással és mintha lentről feldobált
vérző sziveket nyujtogatna szivalakból madárszárnyak alakjaiba s
fujdogálná s eregetné a sziveket följebb, mámorral ingadozó füstnek az
est alá. A hegedük melle piros volt és mind úgy sirtak magasan és
boldogan a vak cello körül.
Egyszer csak kacagást hallottam és olyan csend lett, hogy elsáppadtam.
Körülnéztem. Az a nagy bokor, amelyikkel szembe mentem, megrázkódott és
egy mezitelen szép kar elnyomta félre az ágakat a bokron. És valami szót
hallottam valahonnét, hangot. És a bokor kinyilt és egy fehér ruhás
fiatal szőke leány futott elő s karjával odamutatott énrám és szaladni
kezdett oda felém és ő utána rögtön futottak a többi fehér ruhás lányok,
s mind nyujtogatták szabad karjaikat és nagy szemmel és felhasadt
szájjal kacagtak, kacagtak és kacagtag, világos, fényes fiatal
kacagással. Én csak állottam, mert nem tudtam olyan egyszerre elhinni,
hogy a szerelem megjelent nekem az isten tiszta mezején, hogy kitört
csakugyan a boldogság, amit már álmodni rég elfáradtam… és a szivem majd
betört a mezei nymphák szüz nevetésének nagy erejétől. Már ki kellett
volna pedig nyitni két karomat és elébök nyargalni!
– Loosz! – azt mondta ez a hang, amelyik oldalról jött, messzibbről.
Emberhang volt, s most másodszor már olyat kiabált, hogy fölrezzentem.
Arra kaptam a fejemet. Hajadonfőtt állott egy borotvált alak és szivar
volt az egyik kezében. Ott állott mellette a mozigép. A gép háta mögött
az operateur terpesztete két lábát és buktatta fejét a fekete kendő alá
s csavarta sebesen azt a kis kereket. A rendező a combjára csapott,
megint elkiabálta magát:
– Szétszaladni, gyorsan, hát mi lesz!
És tündérek, a boldogságnak fehér leányai szerte széjjel szaladtak
kacagásukkal.