A ligeten keresztül vitt az utam ma délután, ott kellett ellépnem, ahol
a vurstli nyilik. Önök előtt nem titok, hogy már nem vagyok afféle
szabad kamasz ember aki napjait a flangérozásnak adja s óráját soha meg
nem nézve mászkál, fejében álmos szerelmekkel és sziesztáló
öngyilkossági tervekkel a bohó sokadalmak között. Mondom, dolgom volt
arrafelé, csak egy percre állottam oda azt a két friss bohócot
hallgatni. Lócán állottak az ut szélin a Csudák Birodalmához cimzett
gipszbódé előtt. A lóca elébe volt csődülve vagy egy tucat gyerek és a
gyerekek háta mögött két darab idős asszony és vagy négy férfi, kiket
könnyü gyüjtőnévvel szegény embereknek emlithetek. Hopp, egyet fölkapok,
tessék idenézni: zsakettben van, ezen a kutya juliusi napon, fekete
zsakettben és kemény kalapban, ennek a kemény kalapnak a karimája széles
és egész vizszintes. Az egyik cipőjében világos madzagból van a pertli.
Imádom ezt a borotválatlan, foszlott ingü, nickel óraláncu zsakettes
férfit. Ennek az egész élete egy folytonos ünnepélyes alkalom, mert ez
mindig zsakettben van. Ismerik az ilyen zsakettes szegény embert? Én
ismerem, én imádója vagyok, mondom, két gombot csókolok a zsakettjére
hátul, mert hiányzik róla ez a két gomb s most gyöngéden leteszem megint
a földre a gyerekek mögé, nézzük együtt a két kis bohócot.
Az egyik bohóc a kettő közül éppen azt kajabálja:
– Kettő-ő-ő! – és egy nagy fene bádog csatabárdot emel. Másik bohóc a
kettő közül le van hajolva, a bárd éppen a nyaka fölött áll a levegőben.
Az első bohóc megint hangzik:
– Há-á – és a bárd kezd lejönni.
A lehajolt bohóc föláll egyenesre:
– Nézze tisztelt hóhér ur, – azt mondja, – várjon csak még egy picit.
A gyerekek karban röhögnek. Az a két idős asszony ugy áll egymás
mellett, mind a kettőnek az ölében csüng összekapcsolva a két keze, ezek
itt engedelmes, figyelmes iskolás leányok. A szegényemberek mosolyognak,
vagy legalább is nem szomoru most a képük.
Az egyik bohóc, a bárdos, mondjuk a hóhér:
– Hát mit akar kérem?
A másik bohóc, az elitélt, odaforditja az orrát a hóhér orrához, huzva,
éneklősen kérdezi meg:
– Háány óraaa?
A közönség röhög.
A hóhér:
– Miért érdekli az magát?
– Mert tudni akarom pontosan mikor haltam meg magamat.
Az elitéltnek két vastag, fekete ránc van a homlokára festve, a füle
lilaszinü, a szemhéja be van meszelve s az orra is, csak az orra hegyére
van egy piros poloska pingálva, hosszu lábakkal. A bajusza helye s az
álla is el van meszelve s telirakva zöld pontokkal. Fiatal gyerek husz
esztendőre taksálom. Bőséges pepita frakkban van, a térdénél van egy
óriási piros posztógombbal összegombolva. Nadrágja civil nadrág, cipője
tornacipő. A hóhéron sincs semmi különös, ő is a tradiciók szerint
öltözött föl, piros spencer van rajta, fehér mellénye a hasnál kezdődik
s nem ér lejebb a bokánál, mellén nyilik a Petőfi-gallér, a gallér alatt
összekötözött vörös zsebkendő. Katonai bőr lábszárvédője az egyetlen
szabálytalanság rajta. Képe szintén zöld, piros és fehér. Van a fejében
egy karima kalap nélkül. A bárdot emelve tartja s a nagyérdemü
közönséghez fordul:
– Mennyi baja van ennek, – ezt mondja –, most azt akarja tudni, hány
óra. Kérem, az én órám internálva van a zaciba. Mondják meg neki,
tisztelt közönség, hány óra, ha már olyan nagyon kiváncsi.
Egy gyerek fölszól:
– Félöt.
A hóhér leveszi a karimát, pukedlit csinál a gyerek felé:
– Köszönöm, fiatal ur, – és két ujján megbuktatja a karimát, ugy teszi
vissza a fejébe. – Nahát, most már mindent tud – azt mondja szeliden az
elitéltnek, – legyen szives ismét lehajolni.
Az elitélt:
– Jaj mamám, hát mégis meg kell halni magamat. – Lehajol, a két könyökét
a két combjára s az állát a két öklére rakja. Grimace-ol a gyerekek
felé.
A hóhér magasra emeli a bárdot s nagy hangon kezdi:
– E-e-gy…
A elitélt a mutató ujjával odahí egy kis fiut:
– Viszket az orrom. Legyen olyan szives fiatal ur, vakarja meg. – A két
idős asszony nevet legjobb izüt. Az illető kicsi fiu mezitlábas,
odaugrik, meg akarja vakarni az elitélt orrát. Az elitélt egy hangos
cham!-mal bekapja a gyerek ujját. Nagy derültség.
A két bohóc mögött a Csudák Birodalmának előcsarnokában egy közömbös
nehéz férfi járkál hátratett szalmakalappal a fejében, a kasszánál egy
nagyon kicsi kis kisasszony ül, olajfalevél orcával, reménytelenül
spekuláló fekete, cipőgomb-szemekkel. Használt, virágos piros satin
ruhában van, nem a Vogues ábrái után. Fonnyadt ujjacskái dobolnak
maguknak a kassza asztalán. A bordó függöny mögül félrehajolva kibukkan
egy Seherezad, nagy, molett hölgy, csupa fátyol, aranypénz és gyöngyhim,
egy fájdalmas álom a napfényben. Odasétál a közömbös nehéz férfihez. A
Csudák Birodalmának szultánája ő, a lejárt vászonfestésen, a gipszbódé
falán elül, itt látni fejét, amely vértől csöpögve ül egy tálon és merev
ábránddal tekint a földalatti villamos végállomása felé.
A hóhér:
– Nézze kérem ez már szemtelenség hogy magának még itten kedve van
játszadozni az utolsó percében.
Az elitélt, miután kieresztette fogai közül a kis fiu ujját:
– Ne beszéljen hozzám, magával haragba vagyok.
– Hallja ne cicázzon itt velem, majd kap egy pofont, ha nem hagyja
nyugodtan levágni a fejét. Kettő-ő-ő…
Az elitélt, lengetve kezét az ut felé:
– Á, jónapot, szervusz, anyuskám.
A hóhér:
– Mi az, kinek köszön maga?
– A feleségem.
Tessék mindig idegondolni kérem, hogy a publikum minden szavukon jól
mulat. Ők maguk is elnevették egy párszor már a beszédet, kezdők még.
Fiuk. Jókedv van bennük.
– Maga házasságszélhámos, ez nem lehet a maga felesége, a maga felesége
be van zárva Mária-Nosztrán.
– Az a maga felesége. Ne sértegesse az én feleségemet, az csak itt van
bezárva Pesten.
– Na, most már fogja be a száját és imádkozzon. Há-á…
A rom előtt az elitélt föláll, emeli a mutatóujját s a hóhérhoz fordul:
– Maga ugy látszik nem ismeri a feleségemet.
– Elég ha maga ismeri. Nekem elég a magamét ismerni. Bár azt se
ismerném. Hajtsa le ezt a csunya kinövést a nyakán, hadd vágjam már le.
Az elitélt:
– Jaj de unalmas mindig meghalni magamat.
Lehajtja a fejét.
A hóhér:
– Háá-rom!
Lesujt a bárddal oly erővel, hogy ő maga is leejti a fejét egész az
elitéltnek az ülepéig, igen, mert az elitélt a bárd sujtása közben
hátrafordult egész testével és a bárd simán lecsuszott az ülepe mentén
és a hóhér bámész feje ott marad az ülep előtt, odaszagol és rosszalólag
huzgálja az orrát, ugy néz a közönségre:
– Ez egy teknősbéka, frász törje ki. Behuzta a fejit a nyakába.
Tessék besétálni a Csudák Birodalmába. Előadás minden percben kezdődik.
Csak öt korona bármely boldog és boldogtalannak.