Igen, egyszer egy hosszu napot e közt a két angyal közt csücsültem átal.
Egy harmadik osztályos vagon lépcsőjén. Nem volt hely a kocsiban, de
bizony jegyem se volt, de vasuti jegyem nem volt, se hálókocsiszámom,
hordárom se volt, podgyászom se volt. Ami holmim volt, azt a
hátizsákomban hoztam magam még előtte való nap, de éjszaka egy harcos az
erdőn kihuzta a fejem alól a hátizsákot. Jól tette, mert én jobban
alszom ha alacsonyan van a fejem. Ennek a dolognak harmadik éve lesz
most vagy háromszázadik, nem tudom. Az olasz frontról való visszautazás
alatt volt, 1918 novemberben. Sétáltam vagy négy napot többedmagammal a
zöld Tirolon, Bozenen tul valahol a sinen ott rostokolt egy végtelen
bolond vonat, volt vagy kétszáz vagon és nem tudom hány ezeren ültek
rajta. A mozdonyon huszonhét vitézt olvastam meg. A mozdony alatt is
feküdt két utas oda szerelt deszkákon. Az egyik uti pajtás, egy
huszárkapitány, az azért még fel tudott férkőzni a mozdonyra, azt mondta
ő lovasságnál szolgál, majd csak megüli a mozdonyt is. Magamat egy kis
fiatal honvéd invitált meg a lépcsőre, hogy majd csak csinálunk még itt
egy helyet azt mondja. Mellette ült egy őszes népfelkelő ember, olyan
hegyes képe volt mint a szarkának. Hát aztán széjjel huzódtak, a kis
fiatal honvéd az ölébe rakta a cókmókját, és ugy elfértem köztük. Ez a
vonat nem tudom mért állott ott és nem tudom mért indult meg azután. Sem
állomás nem volt ott, se vasutast nem láttunk, se menetrendet nem
tudtunk, hanem egyszer csak a muszkák felkapkodták a félig megsült
polentákat a sinek mellől és usgyé fel a kötélhágcsókon a vonat
tetejére, Ruszlandba! A vonat tetején volt Ruszland, oda voltak utasitva
a muszkák. Ezek a szakácskodó muszkák ezek az olasz front mögött
dolgoztak és a visszavonulás hozta haza őket is a magyarokkal együtt.
Hosszut sipolt a mozdony a friss hegyek közt és elindultunk szép lassan.
Nagy danolás, harmonikázás hallatszott a vonatról közelről, messziről.
Hát aztán ott ültem zsibbadt térdeim fölött, jobbról ült mellettem a
szomoruság angyala, balról meg a vidámság angyala. Az a szarka fejü öreg
népfelkelő, az volt a szomoruság angyala. Mikor oda szereltem magam
közibük a lépcsőre, akkor az öreg felfelé veszekedett éppen egy subickos
bajszu vitéz ellen, az az ablakon volt kihajolva s csak nevette az
öreget. Mikor a vonat elindult és ott kucorogtam már köztük, ismerkedési
ünnepet tartottunk. Először az öreggel ismerkedtem meg:
– Oszt kérem aláson most se káplár se zsák. – Ezen mód mutatkozott be az
öreg. És folytatta, hogy azt mondja:
– Tolvaj disztó nép.
– Kicsoda? – kérdem.
– Mind ez az ember. Az. Nagy zsiványok, mind ez az ember. Az. Egye ki a
fene a zsirját.
– Kivel van baja öreg?
Az öreg nem is nekem felelt, nem is hozzám szólott, elnézett az orrom
előtt Tirolba, azt se látta, csak egy zsákot vagy egy káplárt látott ott
a hegyoldal őszi gobelinjén.
– Csikófutó tolvaj nép! Az. A másét elvenni. Csunya zsiványok.
– Mijét vették el öreg?
– Mindenem oda van. Mindenem. Elvették a zsákot. A tüz égesse meg. Az.
– Mije volt a zsákban?
– Hát az a hires beretvám aki az apámról maradt, azut két pár fehér
ruhám, zsebbe való keszkenőm kettő, szép kék, de azt nem sajnálom, azut
két darab szappanyom hazai, konzervám négy meg cibak vagy két kilóra
való. Kapcám is volt egy pár tiszta. A szeme essen ki aki elvitte. Az.
Az öregnek az a szálkás bajusza olyan fehér volt mintha fázna. Az orra
meg kék volt mintha fázna az is. Pedig szép napos idő volt. A szeme ki
volt dülve s ugy pislantott mint a madár. Hangja sovány vén kofaasszony
hang volt, nem férfihang. A bluza felső zsebét egy skatulya III. Sorte
cigarette szorongatta. Az ujja közt volt egy cigarette, de ki volt
aludva.
– Adjak gyufát öregem?
– Affene egye le nem jó e.
Elhajitotta a cigaretlijét, utána köpött.
– Pipám is elvették. Mert az is a zsákba volt, mert éppen bele tettem.
Az a káplár, az a hibás, az aki odabe volt a kupéba. Annak mondtam volt
hogy vigyázzon rá oszt ha kimegyen szóljon nekem. Mert a kávémat főztem
a muszkákkal a sinen. Kávém is oda van. Mert a többi kávém is ott volt a
zsákba. Cukorom is elvették. Cukorom is a többi aki vót, az is a zsákba
vót. Az. Mire visszamengyek, nincs ott a káplár, se a zsák nincsen.
Jelzem a balfelőli szomszédom, az a kis fiatal honvéd, az folyton
röhögött mig az öreg mesélt. Kérdeztem is egyszer mit röhög? Csak egy
kacsintással célzott hogy az öregen röhög, azután megsugta hogy már
harmadnapja jajgat az öreg, mert még tegnapelőtt vitték el a zsákját.
Ennek a kis fiatal honvédnak elől nem volt foga, észrevettem mert ugy
mosolygott s szuszkán beszélt azt is hallottam. Még most az öreg hadd
folytassa:
– Pipám se bánnám pedig kár érte, megvan már hetedfél esztendeje.
Beretvám azt sajnálom legjobban, olyan patent beretva vót. Hire vót
annak. Apámé vót. Olyan patent beretva vót. Apám vette harmincnyolcba.
– Harmincnyolcba vette az apám. Tizennyolcba született apám.
Tudni illik ezernyolcszáztizennyolcba.
– Tolvaj nép. Az. Az isten büntesse meg. Büdös tolvajok. Mindenem oda
van. Tessék meghinni nem tudok én annak se örűlni hogy elveszett a
háború.
Azok a gazdátlan vitézek a kupéban danoltak, fütyörésztek unalmukban. Az
öreg nagyon de nagyon szomoru volt, tovább lamentált de mindig
egyformán, ugy hallgattam mint a gőzös kerekét.
Azután avval a kis fiatal honvéddal ismerkedtem meg. Első kérdésem volt
hogy hol szerezte ezt a szép lábszárvédőt. Mert vadonat sárga
lábszárvédő volt a hervadt nadrágja felett.
– Monte Roveren a magazinba – azt mondja – s megmutatta megint hogy
kiestek a felső fogai elől. Olyan kedves kis arca volt mint egy hét éves
gyereknek. És azt mondja:
– Kérem csak ezt loptam meg czokoládét, de azt eladtam kenyérért.
Tesszék megnézni az öreget, ő szok cukrot ész kávét lopott Trientbe ész
lopott egy tiszti huszárdolmányt isz ész lopott egy pár bakanczot ész
egy rakász cigarettát ész szvetert isz lopott ész ezt a téli szapkáját
isz moszt lopta Monte Roveren, ami a fejébe van czak tesszék ránézni. De
a zákot ellopták tőle, én czak nevetek rajta. S a kis fiatal honvéd
elkacagta magát.
– Hát a fogad hova lett?
Elnevette magát és:
– A fogam? – azt mondja – az ott maradt a cukrásziparban.
– Hány éves vagy te kis cukrász?
– Én? Tizenkilenc. – Ezen is nevetett, hogy ő tizenkilenc éves.
– És hát hogy esett ki ott a fogad, mitől.
– Czókoládétól, forró habtól, tejtől, cukroktól. Mindig kósztolni
kellett. Abba ment ki a fogam itt elől tetszik látni?
Olyan teljeset mosolygott, hogy az egész száját átnézhettem.
– De piszkosz meszterszég, jaj de utáltam! – De csak nevet ezen is, mert
mindenen nevet. Olyan kék szeme van mint a szegények párnaciháján azok
az olcsó kis kék porcellán gombok. Még közléseket tett.
– Én nem isz eszek majd szosze cukrászszüteményt sze dortát a
vendéglőben. Szokszor olyan piszkosz volt a kezem mikor nekiállottunk a
tésztát gyurni!
– Hát mért nem mostad meg?
– Minek kérem, mikor a tésztát meggyurjuk ugyisz tiszta lesz. De tesszék
elhinni nem lennék többet cukrász ha meghalnék sze.
– Hát mi leszel most?
– Kéményszeprő. Papám isz kéményszeprő Peszten. Kéményszeprő Peszten.
Azt mondom neki:
– Mondd utánam: ezt a tiszta tálat elkáposztásitalanitottátok.
Elkezdi:
– Ezt a tiszta tálat el-ká-po-sztász-posz-ti
Nem tudta, mert egy kicsit hadarós is volt. Ahányszor próbálta mindig
elnevette. Hát én vajon megbocsáthatok-e magamnak, mert elveszett hazám,
világom, életem halálom, és mégis magam is nevetni tudtam.