A zultánnak rosz napja volt.
Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak
ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A
Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen,
a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott
lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene.
A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt
kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden
nemei segitének pusztitó haragjának.
Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból
kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki
a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző
moczczanásért nem fog-e megöletni?
Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a
dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha
Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet,
zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási
ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt
tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és
Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek
üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden
száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig
mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett
vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább
hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a
sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt
egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem
volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a
csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment
harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat
hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között
jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel
becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély
zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve
kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port
csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva,
melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az
iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő
keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s
mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül
fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra[1].
Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz
hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba.
Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki
alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által
fiastul együtt lenyakaztatott.
Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy
megmondja azt a haragjában beteg zultánnak?
A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő
tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás
arany.
– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi
rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet.
Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok
által megöletett.
A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben
forogtak.
– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani!
– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az.
Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
– Nem hiszem.
– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged
trónodról letaszitson.
– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a
világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?
– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.
– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek
vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt
találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak.
A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével.
Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s
arczát divánja vánkosai közé rejté.
– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból
parancsod ellenére.
Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett
oroszlán sírna.
Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az
Ulemához.
– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt
megöletni.
– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel.
– S az Alkorán szent könyv.
– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg
őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“
Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a
Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“
– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát.
Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz
apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről,
megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.
Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül:
hogy a zultán lefeküdt.
Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt
énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán.
– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét
csendesen visszahuzódott.
Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az
Ulema. A zultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema
beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és
elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt
előtte egészen felöltözködve.
– Te aludtál el nem én.
Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.
Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében
töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s
ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is
legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle
jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy
intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet
találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát,
minden arczvonását.
És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája
küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még
hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem,
akkora elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett
ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.
– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy
nem fogod őt megöletni.
– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod
hogy él.
A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt
tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“
mondának neki.
S a zultán ujra álmodott.
Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát
lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne
gyilkoltasd meg őt.“
– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha
igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.
S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó
leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.
És ujra álmodott a zultán.
Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával
rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan.
A zultán borusan felelt.
– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem
öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába.
Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.
És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek!
siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik
dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél
kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját.
– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak
szabaditva.
E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal,
tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja
hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki.
– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán.
E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst
tálat hozva kezében.
A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről.
Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő
bámult holt szemekkel a zultánra.
– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére[2].