I.

A zultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhir a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világnak

mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s

követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul viszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett

uj még uj örömhir kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat,

a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek

felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták

szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig, hosszu kettős sort

képezének a felállitott janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső

ut hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud siremléke, zöld és fehér corynthi

márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a

thúja és czyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági

kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties siremlékkel állt egy szomorubb épület;

elevenek sirja, a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány

holteleven arczok sáppadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örűlt, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a

katona sokszorozott zsoldra, a papok uj templomokra, a hivatalnokok

előléptetésre, és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső

után a czyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sürűen

ragyogtak a hattyunyaku minarettek tetején.

Egyszerre megdördűltek a serail ágyui, hirdetve: hogy a zultán megindult

a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol

hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb,

közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő orditástól, mely nyomrul

nyomra támadt, a hol a zultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a

görög császárok idejéből maradtak meg s a körűlök halmozott apró

faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszu kendőit, a sötétkék

Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok mik a házak körül fölmeredeztek,

a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sirkertek s

a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az

Aja-Sofia mutatott sötét élettelen képet óriási kúptetejével, és a még

sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy

pillanatra elcsendesűlt, midőn a zultán a Sofia templomhoz érve, ott

lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét ujra

kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból

megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt

fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok,

szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel

rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz lovasság

pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszu, villogó hegyű

dárdákkal s tekenős paizszsal, arany-szegekkel kiverve; ismét puskás

hadak, nehéz ezüsttel vert hosszu lőfegyverekkel, fejükön vörös fesz,

hosszu kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties

öltönyükben, arab ménekein, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól

ragyog; utánok, a tábori zenészek, csodás alakzatu réz-kürtjeikkel,

dobjaikkal, csengetyüikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő

koszoruzott lófarkak, félholdak és szines lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai,

szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó

boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország

kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyüzött dromedárok

sorait, midőn ismét uj jelenet vonta magára figyelmét.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a

hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két

csausz hányt arany és ezüst pénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá

szét, mik négy fehér lótul vonatva a harczban elfoglalt zászlókat

hozták; utánuk jöttek a Bayadérek, karcsu tánczosnők, piros rózsával

koszoruzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyü kelméje oly

átlátszó, mintha ködbűl volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a

földet érinteni, mig a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek,

ugy összehangzanak szemeik vad villanásival.

Utánuk jött az imámok és dervishek hosszu bus csoportozata, vezetve a fő

Ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a zultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimeritette művészetét, ragyogott

turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly

fejedelmi, mint hosszu hófehér szakálla és semmi sem ragyogott ugy

rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán

a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy

volt mindannyi közt egyszerü vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi

kashmir rajta; egy délczeg dalias férfi, ki a zultán jobbján lovagolt, –

Ibrahim, a nagy vezér.

A zultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlem nép, mindenütt a merre

járt, s a „Solimán!“ kiáltás közt sürűn lehete hallani e nevet is:

„Ibrahim!“

A zultánt követték háreme kedvencz hölgyei a Kislar Agától vezetve, a ki

utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a

Sultana-Valideh, a zultán anyja, s a Sultána-Aseki, Solimán kedvencz

neje, utánuk a többi hölgyek, a zultán nejei és leányai, mind valami

fényes ragyogó fátyollal leteritve, mely ugy tűnt fel arczaikon, mintha

félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után ujra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervishek, almék,

diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud siremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak

aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félreháritá a

czypruslombokat, mik a szőnyegekkel teritett mausoleumot elfedék, másik

nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s

ekkor egy aranycsapot megforditva, a mely üregből roppant vizoszlop

lövelt föl, szivárványszineket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút

volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet

forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a zultán kegyét, ki ekkor

balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok

föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomoru lakóit megszabaditva

lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magos lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei

még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök

látni.

A Solimánje mecsethez érkezve a zultán, leszállott lováról, leteritteté

szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével

arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt

üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett két felül állanak,

s azzal átadta Ulemának és imámoknak az uj templomot, melyet akkor

épittetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az

elszórt pénzt fölszedé, s az uj szökőkút kristályvizét izlelte, a

foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik uj templomot

kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete

márványra aranybetükkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta,

és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Solimán nevét

viszhangoztatni. Az erkélyekről hullókoszoruk zápora boritá utját s a

hölgyek illatos viz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt,

csupán a zultán kiséretét, papjait és hárem hölgyeit bocsátva keresztül,

mig a nép a kapun kivül maradt, uj örömhirt várva az erkélyen

megjelenendő kikiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott teremében trónja párnájára ülve maga elé

szólitá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön

megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden uj kinevezést

trombita-harsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó

kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek,

mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Solimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már

legnagyobbat elérte, a mit a zultáni koronán alul birni lehet s midőn a

zultán maga elé szólitá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének

felé, ohajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

A zultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.

Országom nagyjai közt legnagyobb vagy Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im

én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyült agák, bégek, basák,

padishahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom,

ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök kiáltsd ki a

népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép örjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt

országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim

előtt, ki szomoruan sohajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e

rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán

intésével visszatérité őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása“

monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon tuli nehéz

selyem függöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett

elő, egy karcsu eszményi alak, rózsaszinü kaftánkában, oly lenge, oly

aetheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket;

gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton

hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- és meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz. Monda a zultán gyöngéden, s a

divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyü fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek

egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni

a gyönyör által Ibrahim térdére rogyott, ugy fogadta keblére az imádott

hajadont, s a körülállók egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy

Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőités több volt, mint elég arra, hogy életével

bünhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a

nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A zultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon

monda neki: „kérj tőlem a mit tudsz, e perczben ha országom felét

kérended is, megadom.“

Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt.

– Atyám, hatalmas zultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá

tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen.

Azért igérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet Ibrahimot,

akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő

arczczal.

– Ne légy irántom haragos oh atyám. Én tudom: hogy a nap, miután delet

ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat,

mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott

zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem

láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül,

a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által

megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik

tőle, könyez. Oh atyám veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te

nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy

ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban

szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt mig leánya beszélt, néma

szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás

közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe.

Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte

az Ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az Ulema lassu léptekkel közeledék a zultánhoz, a nehéz zöldboritéku

szent könyvet hozva két kezében, hosszu sovány arczán semmi vonás sem

változott, ugy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A zultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta

meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot

érintve, s azon helyzetben maradva, mig a zultán esküvék; hogy

Ibrahimot, hogy mig ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha

meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi, azután Ibrahimhoz lépett,

megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, mig Ahidalla

lábainál foglalt helyet.

Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva.

„Lu illah, il Allah!“

Künn a tomboló néptömeg „Solimán és Ibrahim“ neveit üvölté kicsapongó

örömében.