A sors ugy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön
mindenik képes lett volna a félvilágot meghóditani, ugy találkozzék
egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.
Folyt már a harcz a magyar és ozman között; Európa népei nézték
messziről; a kik távul estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad
pogány szavát; mig azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az
egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt.
Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is; egyik vára a másik után
esett el; pártoskodás, hűtlenség megbénitá erejét.
Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok; s mikor már e
váron kivül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva,
hogy azt ugy sem birja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak
tizenkétezer aranyért.
Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek;
igy történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezébe
jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt
később ugyanannyi ember életen sem vásárolhatta vissza.
Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet
erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont
nincs. Azon időben, mikor még az ágyuk hatalma nem volt annyira
ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte
elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár
tornyairól minden oldalról megvédethettek.
A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen
mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, – az
átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később
Lászlóvárnak neveztek.
A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyüjté hadait, s megindult
Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bizva,
mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.
Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak,
– akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, – személyesen
megjelentek. A sok aranytól csillogó ur között lehete látni egyszerű
szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a
fekete öltöny nyilásain.
A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi
közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol
a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel,
nyargonczaival s alvezéreivel, mig a király udvaronczai folyvást
Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda
Stiborice, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó
képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka
öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüve magával vitt,
még a haditanácsba is.
A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s
leteritve előtte a hely térképét, haditervét tanácskozás alá bocsátá.
Az egész hadsereg a lászlóvári ágyuk födözete s az éj sötéte alatt
átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s mig
a közel halmokra fölállitott ágyuk annak bástyáit lerontják, addig a
csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező
ozman-csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái a leggyöngébbek, az
ott törendő résen a láncsások rögtön ostromolni fognak, mig a nyugoti
oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és
kényszeritendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az
Istené.
– A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja
szólalt föl ellene.
– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most
határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.
A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.
– De tréfán kivül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz – arra nem
gondoltál, hogy ha az ellenség tulnyomó erővel talál ránk támadni, a
galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.
– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi
nyugodtan, ugy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta
itt van, mindig ugy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tizhez. Ha
Amurát maga fog jönni, itt is király álland vele szemben. Máskor is
beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond
király ugy is tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.
A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.
– Jól mondád vezér, ugy monda, bár ugy lenne, hogy vele találkozzunk. A
szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogy ha magától nem jő. Holnap
ilyenkor ágyuink dörgése viendi neki hirűl, hogy itt vagyunk. Te
szállitsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s
meglátandjuk ki marad el királya oldala mellől.
A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra
adatni fegyverzeteiket; csupán Stiborzice csinált józan képet az
egészhez; ugy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét
szokta meghallgatni, mert ezuttal épen nem sietett a király oldala mellé
furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra
szállitott ostromágyuk okoztak, gyanitni engedé, hogy a magyar seregek
megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világitó
tűzgolyó lövetett fel a magasra, mely néhány perczre kétes tűzvilágot
vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén
egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres
néppel, lovakkal, ágyukkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az
átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön
jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre
haladást. Reggelre az egész sereg a tul parton volt, a csapatok a vár
körül elhelyezve, az ágyuk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon
köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török
ijedelmére.
Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyuzást, mig a
seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripák
mellett.
A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszitve, honnan
végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vigan
reggelizve, apródjai, fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak
közelében.
Alig tartott az ágyuzás néhány óráig, midőn a láthatáron köröskörül
egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres
csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé
közeledtek.
„Jön a török!“ hangzék kivül.
A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve
harczlovára szökött.
Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.
– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiuperli
aga, szemben a thessaloniai basa, tul rajta a szultán Begler Bégje. Az
első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a
középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az
utolsót fogjuk két tüz közé szoritani.
A király helybehagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre
indult, mig Rozgonyi tovavágtatott.
A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak
paripáikra, a vezér végignyargalt a felállitott sorok előtt, s egy
nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyuzást
folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, mig a
csata foly; – azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A
megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiuperli által
vezetett aga seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a
Kiuperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva,
mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a
basa seregeit is rendetlenségbe hozták, ugy hogy az kénytelen volt
gyalogságát cserben hagyva, a megüzött spahikkal a távolban keresni
menedéket.
Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler
Bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a
király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a Bég főzászlótartóját
saját kezével vágta le.
– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy
elesett törökkel volt tele s néhány óra mulva a mily sietve látszottak
közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.
A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az
ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyuk, a
megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket
a szélüstök hánytak, mennydörögve hullottak le a várba.
– Nem jól megy igy! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a
keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a
bástyák tetejét tördelitek, a helyett hogy az alját lődöznétek. Ide
azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról maga állt a legnagyobb
sugárágyu mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté. –
Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a
kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! – Ekkor
ujra mennydörgött a sugárágyu második lövése. A toronyőrök mind
lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre
összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül
volt ásva.
– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót
s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már
elfoglalta a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy
nyargoncz, kipirult arczczal jelentve: hogy Firuz Bég, a szultán sógora,
uj erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyüjtve,
már látszanak zászlói a távolban.
Rozgonyi boszusan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakitandá az
ostromot.
– A király már a sikon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.
– Ugy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomoruan, nem
ügyelve a szakállos tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen
látszott megválni a már elfoglalt bástyától; de a közelgő törökhad
zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.
E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől „Jézus!“ és
„Allah!“ hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak
meglepetve tekintének oda.
A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad uszott alá fegyveres
vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a
hol a török gályák álltak.
Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e
hajóhad és ki vezérli?
„Jézus, Jézus!“ hangzék ujra s az érkező gályák közül kibontakozott egy,
melynek minden vitorlája nemzeti szinű volt, árboczokon villogtak a kis
szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén
ezüst pikkelypánczél, mely karcsu amazoni termetét csipőig födözte,
sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.
– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török-gályák közé
rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a
mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyutüzzel
fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal
lön boritva.
„Jézus!“ „Jézus!“ hangzott diadalhangon.
A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kisérő hajók rárohantak a
zavart török hajóhadra; tüzesőként hullott a pusztitó görögtüz reájok s
a hulló szikrazápor közepett, mint egy tul világi bálványkép, állt a
magasztas női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.
Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves
mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tüz lelkesiti, dolgokat
cselekedni, mikre férfiak is büszkék lehetnének; fehér ruhája ugy
lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.
Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede
mindent ez uj tünemény fölött.
Nem sokára az egész törökhad lángokban állt, vagy el volt sülyesztve;
ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen
Galambóczvárral szemben, s elkezdé azt ágyuival a Duna felől lövetni, a
hol az épen legkevésbbé volt védve.
– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.
A hajókon jött sereg ez alatt kiszállott a partra, s az ostromlók
örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket
egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszu sastollal sisakján, melynek
arczvasa le volt zárva.
Az ujon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük
meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a
várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.
– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, – elfogadom. S azzal
ujra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt
elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva
látta, mint küzd egy felől a fekete lovag az ellenség tulnyomó erejével,
egyenkint támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, mig másfelől
a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár
bástyáit.
Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak
gyanitni sem tudta.
Egy óra alatt el volt űzve Firuz Bég a sikról, a Dunán el volt égetve a
török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.
A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról
folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a viztől el levén
szoritva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.
A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek
bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly
jókor érkezett a csatába.
A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját
nyakában függő sárkányrend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még
akkor is vérrel és porral volt födve.
– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz
elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé.
Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.
– Az vagyok: mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, – s Rozgonyi
bámulva kiálta fel: „Cserni Száva!“
Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, mig Rozgonyié
elkomorult.
– Elfeledted igéretedet, hogy Ceciliát nem hagyod el, mig vissza nem
térek.
Nem feledtem; tekints oda! szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.
– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szivdobogva.
– Ez asszony Rozgonyi Cecilia!
Rozgonyit az öröm magán kivül ragadta, nem tudott szólni, az indulat
rohama elfojtá keblét.
– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva; de
azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.
Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt
közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem nem csodálom, ha a
győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét
a hős amazont közelebbről lehete látni; de mielőtt odaértek volna,
szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől
mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe sugta mogorva hangon:
– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.
– Jöjjön ugyanannyi ördöggel! Kiálta Rozgonyi büszke bizalommal; –
állunk elébe.
– Magam is aztmondó vagyok, viszonza Péterfi; hanem a király hivat mind
kettőtöket sátorába.
Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot
vetett utána diadalmas kormánypálczájával; azzal siettek a lovagok a
király sátorába.
Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte
megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan
magábatérés látszott helyt foglalni.
– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a
beszédet kezdeni; – Isten irgalma ugy akarja, hogy diadalunk tökéletes
legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most
maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon
seregeket, miket mi néhány óra előtt futni tanitottunk. Áldassék az
Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha
ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.
Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lön a sátorban. Az emberek
összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki;
senki sem akart.
A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s
midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszura kezde nyulni, mintha
zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az
asztalra s daczos határozottsággal mondá.
– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd
határozatunkat parancs gyanánt és teljesitsd.
Rozgonyit mintha a villám sujtotta volna le egéből, nem tudott mit
szólni e váratlan parancsra.
Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: „Minek koczkáztatni oly
harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?“ morgának itt is
amott is. „Az idő roszul volt választva Galambócz ostromára.“ – „A
király életét nem szabad szerencséltetni.“
És valóban Zsigmond próbálta már egy párszor, hogy mit tesz az, ha egy
megvert sereg a folyóviznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört
buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy
hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi
csata után: s rögtön, mi előtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé
Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés
végett.
Részéről Galambócz ostromának abba hagyása volt igérve, miért viszont a
magyar seregeknek háboritatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.
Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna
képes seregeit összegyüjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a
jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.
Péterfi erősen felkaftánozva tért vissza az elfogadott
fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a
kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.
Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a
sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz
ágyukat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a
sereget visszaszállitani Lászlóvár alá.
Busan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei
még füstölögtek, s a Dunán csendesen usztak alá az elpusztult török
hajóhad egyes égő gályái.
A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része,
csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai
voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett
vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.
E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás
támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve,
a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rohantak a tulnan maradt
kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös
izenettel futtatá nyargonczait a hütlen támadókhoz, halállal fenyegetve
mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó
árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről
fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra.
A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s
maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal
hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva
furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király
férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s
ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben
érkezett oda Rozgonyi.
Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva,
utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve
széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a
harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a
gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor
ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele
s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott
fölötte.
E pillanatban az oda siető Cecilia hajója alig volt már tőle néhány
evezőnyomnyira. A nő kiálta férje nevét, látta, mint merült el az a
vizben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A
vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a
folyamba, Rozgonyit kiszabaditandók.
Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok
örömsikoltva látták: hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe
kapaszkodva.
Néhány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szintén a
Dunába szökött szájába fogott késekkel, a menekülő után uszva. Itt a
magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a viz között, a viz
alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a viz alá, egymást késdöfésekkel
gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, mig a
másikat holtan vitte odább a viz.
E küzdés alatt Rozgonyi, neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegité őt a
födözetre, Ceciliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi
elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.
[Illustration]
E közben nőttön nőtt a zavar; a tul maradt magyar és lengyel csapatok
körül voltak özönölve az ozman hadaktól, egyes bajnok küzdött egész
vérszomju csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban
nehány száz férfi, élükön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből
kiverni az egész dühös had.
Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő
fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. „Niger, Niger!“ hangzék a
harczolók jelkiáltása.
– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!
– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Cecilia, ki ápoló kézzel segité őt
magához tériteni.
– Nem látod ott azt a lovagot. Mindjárt ott vesz.
– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad;
de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem
használ, s élted az enyim is.
– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta
Rozgonyi, s mig neje a fölfedezett név hallattára térdre rogyott,
Rozgonyi megsejdité paripáját a hajóhoz kötött dereglyében s leugorva a
födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a
parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel,
pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.
Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az ujra éledő magyarok harczkiáltása, mig a
hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott
a csataorditás halálhangjai közepett.
Mint a neki vadult him oroszlán, rontott az ozman had közé Rozgonyi,
hullott a ki elébe akadt; a kit sulyos harczbárdja megütött, nem maradt
ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt igy harczolni,
mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott
keresztül a legsürübb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el
odáig, a hol Száva küzdött.
Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze
volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes
kardjával nyugodtan viaskodva oszta jobbra balra halálcsapásokat.
– Firuz! Firuz! orditá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz
harczparipán, emberfő nagyságu buzogányát forgatva kezében.
– Én vagyok Firuz Bég! orditá rekedt hangon a török, Száva ellen törve.
Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.
– Ide fordulj! ordita e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel,
szétszórt hajakkal; véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát
tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást
válltól nyeregkápáig hasitva, lovastól együtt halomra döntötte. „Én
vagyok Rozgonyi!“ kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés
pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda
szökött Száva mellé, azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s
magához szoritva nyargalt vele vissza a part felé, lehuzva fejét az
utána repülő nyil és kopja zápor elől.
– Ide, ide kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját
hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt
Cecilia, ki csónakával a parthoz evedzve, oda várta dobogó kebellel az
érkezőket.
Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott
a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor
Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá
neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“
A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru
szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte
nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki
meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az
ellenség közé.
– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban.
Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger!
Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az
utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre
az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.
Cecilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi,
– látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged.