Az ember szereti magának vetélytársát ugy képzelni, mint egy gyáva
haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.
Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva
dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényur, a ki rablovára
fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz,
a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzé, kinek arcza csak a bortul tud
pirulni s elsápad, ha csatáról van a szó.
Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.
Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát
harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan
diákra forditott néven Zavissius Nigernek neveztek.
– Jösz, hogy elmenj; monda Jagelló a belépő ifjunak. A magyar és lengyel
trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az
ozman; segitenünk kell rajta, hogy megmaradjon.
Száva leütötte fejét, arra gondolt: hogy ha Magyarország elveszne,
vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.
– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk
nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év
előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most ujra megütközének a
magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről;
az ozman hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült
meg.
A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.
– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az
ifju Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.
Száva arcza hirtelen lángra gyuladt e szavakra. Vetélytársának hire
villámként futott át lelkén s uj vágyakat teremte abban.
– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagelló, – e név a
tiéd, s arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod
érdemelni.
És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely
lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal
ösvényén. Nem várhatta, mig a vezérletére bizott dandárok elkészülnek,
rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment
Magyarországba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal
kalpagán, ügetett Dédes-vár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott
az erdők között fényes bádogfödelü tornyaival s zászlós szélvitorláival
egy kerek volkán alaku halom tetején.
Egy keresztut összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű
gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.
– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólitá meg a sastollas a vele
találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban
jártam, nem ismerem ki magamat.
– Fogadj Isten, bajtárs; viszonza a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed?
Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.
– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.
– Ugy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendsz
házamnak.
– Én lengyel vagyok. Győzelmeid hire hozott ide hazámból. Királyom
engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.
– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva ugy is indulunk Szerviába. Egy jó
vitézzel többen leszünk.
– Te oly sürűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly
bájoló.
Tedd hozzá: és olyan jó.
– Boldog is vagy?
– Két fiam van.
A lengyel felsóhajtott.
– S még is elhagyod őket, hogy a harczba menj?
– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, mig a kapuig jő,
hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a
kiket szeretünk.
E beszéd-közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s
a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport
gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység praedialis
nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut
játszottak.
– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; monda Rozgonyi az idegennek.
A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is
oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földmüves
kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát
játszanak. Nézd kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik
a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hiszen ez nagyon egyenlőtlen
harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, mig amott tizenhatan. –
Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiu, meglásd, mire mégy. Álljunk meg
és nézzük el, mit tudnak.
A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a
csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek
háboruját.
A magyar csapatnak három szinü selyem zászlója volt, a törököknek
félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt
a kölcsönös hadijog.
A török félholdat formált, a magyar egy négyszögöt. Jó hajlós fiatal
pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei;
ez vala a munitió.
A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a török Allaht
orditva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák.
Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant
a vadalma, de senki el nem esett még.
Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a
magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult
s el kezde futni.
– Ne hagyd magad fiu, monda Rozgonyi mérgesen.
De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, allja teritve
savanyu gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor
hirtelen neki fordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte
a támadókat.
Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott haditanácsot tartottak,
hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az
ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt
rájuk.
– No most mindjárt bekeritnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy
önkénytelenül segitni akarva játékában.
Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió
közepett, kik irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul
kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló
körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett
vadkörte-zápornak, közé tört a zászlóőröknek, egyet kettőt a földre
terite közülök, a többit bajtársai foglalák el, mig ő maga a
zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy
fővel magasabb siheder kezéből.
Ezzel vége lett a harcznak.
– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiu
meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve
futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza
csókolá.
– Legyőztük a törököt, – szóla kipirult arczczal a fiu.
– De nagyon kevesen voltatok ti.
– Hisz azért voltunk magyarok; viszonza a fiu büszkén. Mindig kevesebb a
magyar, mint az ellensége.
Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban
mindig ugy forditá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre
kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi
vonás dagadt fel rajta.
– Egy kis sebet kaptam, monda a fiu vidoran, midőn apja a rejtegetett
daganatot fölfedezé. Anyám ugy is azt mondja mindig: hogy hozzád legyek
hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is
van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog
hozzád találni.
A lengyel önkénytelen sohaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.
– Nézd apám, szólt a fiu suttogva, ez az idegen, a ki veled jő,
könyezik.
Rozgonyi oda fordult hozzá.
– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle
résztvevő hangon.
– Senkim, senkim a világon. A szél homokot futt szemembe.
Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére
tekervényes csiga-ut vezetett; az akkori idők izletes pompájával épült
várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyü tornyocskák voltak, mulató
helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot
pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sürü bükkerdőből kiértek.
A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.
Rozgonyi sarkantyuba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.
– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.
Rozgonyi fejével inte, mig fia kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé
vissza anyját.
Az ut második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a
nő, és igy sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe
lehete nézni, s mikor azok a felvonó hid elé érkeztek, már a nő ott állt
a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, mig kisebb fia, kit
kezén vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.
– Nézd anyám, a törökre voltam! kiálta a nagyobbik fiu gyermekes
dicsekedéssel, az elrabolt lófarkat mutatva.
– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király
kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyüjtsek. A hadriadó
mindenütt viszhangra talált az országban; a legjobb vitézek utban vannak
a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de im hol maradt
utitársam? – szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta
mutatni.
A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az
ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.
Az évek előtt karcsu halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult
fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi
epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki,
hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták
el.
A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?
– Lovag! lovag! kiáltozá a kis fiu, vesszőparipáján elébe nyargalva.
Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.
A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.
– Apád lovának szárnyai vannak, monda neki könyező tréfával, az enyim
csak gyalog jár. – Azzal átadta lovát az odaérkező csatlósoknak, s
dobogó szivvel és égő arczczal hagyá magát a kis fiu által szülőihez
vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy
el ne felejtse.
Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje
szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.
– Nem ismert rám, monda a lengyel magában keserűen, pedig én minden
vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek,
ugyan az a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva
mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is
gyülölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.
A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit
a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön
végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást
kezdé fölvenni, mely szint ad az éjszakának.
Cecilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsu termetével az
erkély korlátján; hosszu szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a
lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán
tekinte maga elé. Minő kietlen táj mondá magában; köröskörül puszta
erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szük sötét völgyben
semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen
keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomoru
vidék.
– Nemde, lovag, – szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s
beszédre akarva hozni, – ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörü táj ez a
mienk?
E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az
Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a
Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban
sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa, nemde gyönyörű táj?
– Gyönyörű viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről száz
öles mélységbe levetni.
Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon
mindenik.
Ujabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei
megtudva Rozgonyi haza érkeztét, siettek őt, mint a magyarországi hadak
összes fővezérét üdvözölni, néhány óra alatt számos társaság szaporodott
össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei, köztük
nehány bajnok hirü praelatus is, kiket a vár ura és urnője együtt
fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő
is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle
egy nő sem volt jelen.
Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik
tárgya eleinte merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn
egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka
röppentyüket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyik sem adott arra okot,
hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.
A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Cecilia mellett balról,
mig Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem
tud magyarul, s a mit keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt
beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni.
Nem igy akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden
ember, hogy Ceciliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna,
ha durvák lettek volna hozzá, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök
veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót
kiejteni, mely által Cecilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor
annak keztyüjét vethesse s bemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud
halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég
iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.
Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a
bor elfogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.
De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes.
Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország
örök élte szentesité a fölemelt billikomot, s ha egy-egy pohár az
urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes
magasztalás volt a köszöntésben.
Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve
oda fordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában,
alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá
magához intéztetni.
– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.
S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.
Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind
fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő
áldomását, mig a lengyel a kábitó hangzavarban ámolyogva kelt
fölhelyéről s fölvéve serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra
Cecilia felé.
Rozgonyiné mosolyogva huzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást,
mire a lovag még nagyobb zavarba jött.
– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva
a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.
A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét
oly resignatioval ürité ki, mintha bürökkel lett volna az tele.
Ez áldomás után Cecilia bucsut vőn vendégeitől s eltávozott körükből.
A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül
maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Cecilia azt mondá „ön üres
pohárból akar inni?“ s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy,
egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor
imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás
enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a
bacchanaliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák
magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Ceciliáról,
Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s
mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába
vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt egy
ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.
De ujra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek
helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródók
által kimutatott háló teremekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s
kitüntető szivességgel vezeté háló szobájába.
A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő
egyszerre gyülölni és becsülni kénytelen.
Háló szobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott
karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva
kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt
neki s távozni készült.
A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok
függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag
elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába
kellett kapaszkodnia.
A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s
aggódva kérdé tőle: mi baja?
Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel oda
mutatott s alig érthetően hebegé: „e kép!“
– Ez arczkép itt szélről az enyim; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az
ott középett nőmé, mint menyasszonyé.
– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb
érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal
felül volt, s egy ifju lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal,
lengyel apród öltözetben.
– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének
képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a
könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni
Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el; kit
szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke
erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.
– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyuladt arczczal, magánkivül ragadva
meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni
Száva.
Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul
a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott,
melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.
– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de
nem türhettem, hogy nevemet dicsőitni halljam az által, ki nálamnál
nagyobb és nemesebb.
Rozgonyi még mindig elfogódva szoritá vendége kezét.
– Miért sirattatod magadat, hogy ha élsz?
– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem
becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy
azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás,
mely börtönömből ujra előhitt, uj alakot adott arczomnak; a világ nem
ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős,
azt is elváltoztatám latinra; most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni
Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sirból, hogy meglássa azt
a hölgyet, kiről annyit gondolkodott, és ha boldogtalannak fogja
találni, boszut álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa
azt, ki őt azzá tevé. – A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. –
Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted
el – s ki téged ezért szivéből megáld.
A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába
s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny
oly jól esett mindkettőnek.
– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi; szólt Száva indulat-kitörése
elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a
világ előtt; de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem.
Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én
büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet
nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszitsem érte. Igérd meg hogy
soha sem fogod előtte e titkot elárulni.
– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy
megteended azt, a mire kérni foglak.
– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kivánod tőlem, mást
mindent teljesitek.
– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely ugy látszik, hogy általunk
megkezdve nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi
bajnoknak került már éltébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak, –
ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök,
egy gondolat szokta lelkemet háboritani: mi lesz nőmből, két apró
gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják
őket javaikból vagy gyülöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha
e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit
mutatott számára, kiknek mind egyike oly hőn, oly igazán tudta őt
szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszitené mind a
kettőt.
– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a
mit nem teljesitendek.
– Lovag te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet.
Igérd meg, hogy mig én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és
ha ott veszek, nem hagyod el soha.
Száva hallgatva tekinte maga elé.
– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az ővé, monda Rozgonyi.
Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én
boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én
nyugodtan fogok alhatni a sirban, ha azt tudom, hogy te élsz.
Száva elérzékenyülten szoritá meg Rozgonyi kezét, elforditva arczát,
mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé, nem
fogom őt elhagyni.
Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta
őt.
Száva lehajtott fővel térdelt le Cecilia arczképe elé s megcsókolá a
mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s
valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt
határozott alakot adui.
A szines ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt
s nem sokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint
dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni.
Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.