hogy a férj nyugalmát földúlja, csaknem bizonyosan sértésekre és
párviadalra vezet s emellett a »világ« szájára adja az esetet. Pedig a
világ mindig a rosszabbat hiszi.
2. _A lesújtó visszautasítás_, ami goromba is lehet. Vagy kemény
lehordás és megszégyenítés, aminek ismét az a hátránya van, hogy a
megszégyenített udvarló elmaradása a társaságban feltűnik s a férj is
tudomást szerezvén róla, az asszony ártatlanúl is gyanúba kerül.
3. _Tapintatos leszerelése_ a bajnak. Szelid, jóakaró rendreutasítás;
kitérés a négyszemközt való beszélgetések elől; visszautasító
magaviselet; olykor egy kis keserű orvosság, mindaddig, amíg az illető
gentleman jobbik esze meg nem érkezik. De ennek meg az a baja, hogy a
megvadult uraknak a jobbik eszük nehezen szokott megérkezni. Örömestebb
hiszik, hogy mindez biztatás, mintsem hogy visszautasítás.
Már most mit csináljon az ilyen szegény asszony? Mi a leghelyesebb
magatartás, ami használjon is, a férjet se vigye bajba és gyanakodásra
se adjon okot?
Az asszonyok erre azt mondják:
– Úgy kell a feleségnek viselkednie, hogy sohase kerüljön ilyen
helyzetbe.
* *
Egy eset a sok közül:
… Egy fiatal házaspárhoz beszállott vendégül a férjnek egy régi jó
barátja. A vendég, akit a nő is még gyermekkorából ismert, éjnek idején
megbetegedett. Nyugtalanságát az asszony észrevette s mivel a férje
aludt és fölkelteni nem akarta, a cseléd pedig lefekvés után kiszökött a
házból, a legjobb hiszemben, bár kevés elővigyázattal, maga készített a
vendég számára hideg borogatást. Jóindulata és bizalma nagyobb lévén,
mint óvatossága, azt be is vitte a szomszédos vendégszobába. A vendég
azonban, vagy mert színlelte a rosszullétet, vagy mert nem volt
túlságosan rosszul, megölelte az asszonyt…
Közben a férj is fölébredt a neszre s fölkelvén, utána ment. És éppen
abban a pillanatban lépett be a szomszéd szobába, amint ott a váratlan
jelenet kifejlődött.
A dologból nagy eset lett. Párbaj, amelyben a vendég a jobbkezére örökre
megbénult és egy botrányos válópör.
A bíró elfogadta ugyan az asszony mentségét, de nem úgy a férj, aki
azóta is föltétlenül meg van győződve, hogy az asszony bűnös volt. Vagy
legalább az ú. n. becsület parancsához tartja magát és minden békülési
kisérletet kereken visszautasít.
Más, tárgyiasabban ítélő emberek meg vannak róla győződve, hogy az
asszony ártatlan, de – úgy mondják – ez csak magánvéleményük!
Már most alkalmazzuk ezt az esetet azokra a látszatokra, amelyek »ölnek«
s gondoljuk el, hogy hány nő szenved becsületében a kisebb-nagyobb
látszatok miatt.
A _látszat_ esetében van mindig egy biztos ismertetőjele az asszony
ártatlanságának. Az t. i., hogy férjét szereti. Ha szereti, akkor a
látszatot mint értéktelent, félre lehet dobni.
A mult.
Sok fiatal asszony lelke vergődik ebben a kérdésben és legalább is fele
téved el benne. Hogy a fiatal asszony férje multját is akarja ismerni,
az nagyon természetes; de mivel a bizalom a házastársak közt nem
egyoldalú és csakis úgy ér valamit, ha kölcsönös és minden csalárdság
nélkül való, ezzel a nő is tartozik.
Hogy azonban ez a bizalom tulajdonképpen miből áll, ebben az emberek
sokféleképpen tévednek. Talán jól mondjuk, hogy mindent közölni
tartoznak egymással a multból is, de méginkább a jelenből, ami a köztük
levő legbensőbb kötelékre és annak tisztaságára tartozik. Ellenben oly
tényeket, amelyek ennek a köteléknek a sérthetetlenségére nem tartoznak,
külön kérdés és kifejezett akarat nélkül ne hozza föl az egyik a
másiknak szükségen felül, sőt ebben legyen kiméletes egyik a másik
iránt. Ez a lélek jogköre.
Sok dolog van az emberi életben, amit a gyarlóság számlájára kell
fölírni és el kell felejteni, helyesebben: meg kell bocsátani.
A szerelem, kivált ha szerencsésen diadalra vergődött és boldog házasság
lett a vége, általános amnesztiával járjon, mint a királyok
trónralépése.
* *
A derék, egészséges erkölcsi érzülettel bíró férfi, amikor valamely nő
szerelmének megnyerése után törekszik, abban a pillanatban, amikor azt
elérte, azonnal el fogja neki mondani azt is, hogy előbbi életéből mi
nyomja lelkiismeretét?
Egy előző, komoly szerelmi viszony pl., amelynek komoly története van,
mindenesetre ilyen, még akkor is, ha a világ előtt titokban maradt,
avagy titkos, megalázó részei vannak. Ilyenek továbbá családjának oly
fogyatkozásai, esetleg még bűnei is, amelyeket szintén még jókor kell
megtudni annak a nőnek, akinek kezébe jövendőbeli életünk és családunk
erkölcsi sorsát letesszük.
Hogy ilyenkor a nő is hasonlóval tartozik, az eléggé fölfogható. A nők
»előélete« bizonyosan tisztább szokott lenni, mint a férfiaké. De a nő
is csak ember, aki éppen úgy ki van téve az élet gyarlóságainak. S ő is
érzi az ilyen elhatározó pillanatban azt, hogy bizalomhoz tartozó dolgok
eltitkolásával oly csalást követne el jövendőbeli férje ellen, ami egész
életét lealacsonyítaná s köztük a hazugság, vagy legalább a gyanú
demoralizáló állapotát teremtené, ha az erre tartozó dolgokat nem
mondaná el még jókor.
A helyes fölfogás az, hogy a házaséletre már ne maradjon fönn semmi
árnyék vagy bizonytalanság a múltból, szóval semmi »elmondani való«
többé.
A házasélet elején való »vallomások« eszerint nem helyesek többé. Okos
asszony és okos férfi ezért a másikat nem zaklatja. Különösen pedig nem
zaklatja az okos asszony férjét legénykori élemények felől. De ha
kiváncsisága még sem hagyja nyugodni, meg kell elégednie, ha a férje azt
mondja neki:
– Mindent tudsz, ami a szeretetre és bizalomra tartozik köztünk. Egymás
közös emberi gyarlóságát bűnül egymáson ne keressük. Amióta szeretlek,
bizalmad megérdemlem s meg vagyok győződve róla, hogy te is az enyémet.
Azon legyünk, hogy soha meg ne csökkenjen közöttünk ez a bizalom.
Férj és feleség.
A férjek általában véve szelíd és jóravaló háziállatok, akik szeretnek
otthon tartózkodni.
Ez pedig többnyire az asszonyoktól függ. Aki a házat kellemessé tudja
tenni és gondja van arra, hogy férje megtalálja abban mindazt, ami
állásával és életmódjával jár, amellett pedig prédikációkkal férjét nem
kínozza: az azt fogja tapasztalni, hogy a férje nem jár ki annyit a
házból, sőt barátjai is vele kezdenek járogatni, mivel ők is jól érzik
magukat a meleg tűzhely körül.
Ellenben az, aki férjét untalan fegyelmezni akarja, szemrehányásokat
tesz neki kimaradásáért, máskülönben pedig mogorva és barátságtalan
férje apróbb hibájával szemben is: előbb-utóbb észre fogja venni, hogy a
férje külső világi élvezetek után jár s mindenféle álürügyek alatt
kisiklik körmei közül.
* *
Mindennapi kérdés:
Mi jobb, ha a házasfelek közt a férj szereti jobban a feleségét, vagy a
feleség a férjét?
Minden ilyen kérdés alatt tulajdonképpen az az igazi kérdés lappang,
hogy: mi jobb, ha a férj nem szereti a feleségét, vagy a feleség nem
szereti a férjét?
A kisebb polgári okosság azt mondja, hogy ha a férj szeret jobban, akkor
a hideg nő is hálás lesz férje iránt, jósága meghatja őt és a
szánalomból, hálából idővel a legnagyobb szeretet lehet… Amire különben
ráillik a »Tolonc« egyik humoros népdala, ami szintén azt mondja, hogy
»uborkából lesz a tök, tökből a sárgadinnye«.
Azonban, sajnos, a legtöbb férfi olyan, már a természettől fogva, hogy
neki a hálából idővel kifejlődő szeretet nem kell. Már csak azért sem,
mivel az minden férfira nézve súlyosan megalázó dolog, az alamizsna
bizonyos neme, amit valamire való férfi el sem fogad.
Amellett pedig a férfiak nagyon jól tudják azt, hogy az olyan asszony,
aki a szánalom és hála erényeiben vesz szerelmi gyakorlatokat,
egyáltalában nem megbízható és el fogja férjét árulni, mihelyt egy olyan
férfival áll szemben, akit szánalom és hála nélkül, sőt egyáltalán
minden ok nélkül szeret.
Összeveszések.
Soha meg nem szűnő gonddal óvakodjunk a házasságban az apró
összeveszésektől és az édes kibékülésektől.
Ne áltassuk magunkat ostoba mentségekkel. Az első sértő szó már
megdöbbentő és nagy esemény, ha annak a fullánkját a rögtönös megbánás
és engesztelődés nem húzza ki azonnal. Az összeveszés pedig, amely
órákig, talán napokig eltart, szinte fölér az életnek egy
katasztrófájával.
És szomorú ebben a dologban az, hogy rendesen a gyöngédebb fél, az
asszony az, aki a haragot erősebben tartja.
A férfit és nőt a házasság kötelékében ha a szeretet egymással szorosan
össze nem forrasztja, akkor az egész szövetség nem is ér sokat.
Már pedig a szeretet – ha van – minden más erénynek a koronája, kivált
pedig a szelidségé, a béketűrésé, a kíméletességé, a ragaszkodásé, az
engesztelődésé és a bizalomé.
Aki ezt megsértette, nemcsak rossz órát vagy napot szerzett a másiknak,
hanem önönmagába is beledöfte a kést. Egy egész világot sértett meg
egyetlen szóval. Ha nem képes azonnal belátni, – ha már megesett – hogy
milyen óriási hibát követett el; ha nincs benne elég erkölcsi erő arra,
hogy azonnal megbánja és megalázza magát, ellenben saját indulatait és
gőgjét többre becsüli, mint azt a szentséget, aminél nagyobb szinte
nincs is az emberi életben: akkor az a kibékülés és csókolózás nem sokat
ér később. Az első jelenetet követi a második, harmadik… tizedik…
századik. Mentül jobban békülnek, annál inkább elhidegülnek egymástól.
Ha valaki a földbevert karót ingatja, az talán nem fog engedni; de
ingassa meg, habár nem egyazon időben is, sokszor: meglazul és
kihúzhatja.
Azonképpen vannak az emberi lélekben is a dolgok. Rossz tulajdonságaink,
egyszer gyakorolva, még nem fajulnak el, de gyakoroljuk azokat sokszor,
útat vájnak maguknak észrevétlenül s később még a legkisebb
fölindulásnál is azonnal megjelennek.
Van sok házastárs, aki sűrün össze szokott veszni, de azután meg-meg
összebékül. De micsoda az ő boldogságuk és életük azokéhoz képest, akik
sohasem vesznek össze és a legnehezebb órákban, talán a féltékenység
legkínosabb perceiben is, megtartják a szeretet törvényét, amelynél
nagyobb törvény nincsen:
»Ne szálljon le a nap a te haragoddal.«
* *
Valamint nagy észbeli tehetségekkel megáldott emberek vannak köztünk,
szintazonképpen vannak dúsgazdag szeretet-adománnyal megáldott emberek
is, akik a legnagyobb önfeláldozásra is képesek másokért. Annál inkább
képesek arra, hogy a házasélet bajai és megpróbáltatásai felett egymás
jó tulajdonságaiban bízva, mosolyogva térjenek napirendre.
Vannak azonban köztünk szívbelileg tehetségtelen emberek is. Lények,
akiket kishitüeknek, szűkkeblüeknek szoktunk nevezni és akik oly kevés
szeretet-adománnyal, ellenben oly sok rosszindulattal jöttek a világra
(olykor a nevelés még meg is toldja), hogy az a szeretet, amivel a
házasélet útján elindulnak, már egy-két hét alatt elfogy. És akkor
kezdődnek az apró differenciák, neheztelések, összeveszések, majd a
civakodás, harag és gyűlölködés. A szeretet elfogyott, mert kevés volt.
Ezek azok, akiknek soha se kellene megházasodniok vagy férjhezmenniök.
Szerelmi házasságok.
Lehetséges-e, hogy a tiszta szerelemből kötött házasság is szerencsétlen
legyen és felbomlással végződjék?
Nem valószínű: de lehetséges. Gyarló az emberi lény, még legmagasabb
érzéseiben is. Ami az egyének jellemében hiányzik, azt a szerelem
javítja és pótolja ugyan, de ott, ahol a hézag nagyon is nagy, semmi sem
használ, még a szerelem sem.
Már az maga is nagy gyarlóság, hogy a nagyon fiatal egyének (kivált a
nagyon fiatal leányok) érzéseikben könnyen megtévedhetnek. Továbbá igen
sok regényes, mások által beléjük beszélt vagy rossz regényekből magukba
olvasott előítélet rontja meg természetes hajlandóságaikat. Ilyenkor a
szerelemnek valamely tökéletlen, eleve is beteges alakja lép fel s
elkeshed ez is a házasélet nehéz kötelességeinek nyomása alatt.
Sokan erős és mély szerelemmel indulnak neki a házaséletnek, de ingadozó
jellemük és megbízhatatlan erkölcsi érzésük nem birja az életnek sokszor
nagyon is reális megpróbáltatásait vagy nagyon is vonzó csábításait.
Férfi és nő ebben egyaránt hibás lehet.
A világ ilyenkor azt mondja, hogy íme, a szerelmi házasságok sem
szerencsések. Pedig nincs igazsága. A világ mindig csak a szerencsétlen
házasságokat látja, mivel ezek feltünnek, ellenben a szerencsés
házasságok zajtalanok. Ha 100 ilyen házasság közül 95 boldog, sohasem
ezek után, hanem az 5 boldogtalan után igazodik, mivel érdekeinek vagy
előítéleteinek így kedvezőbb.
Azt pedig, hogy még ebben az öt esetben sem a szerelem, hanem a jellemek
gyatrasága az oka a bajnak, vagy nem keresi, vagy keresve sem tudja meg,
mivel a házasélet titkait az emberek nem teszik ki az ablakukba.
* *
A családi ügyekben többnyire finom lelkiismeretbeli kérdések szálaiból
van összeszőve a bonyodalom csomója.
Aki kívülről nézi (mivel sok lényeges dolog el van fedve szemei elől),
gyakran elítéli az áldozatot és felmenti a bűnöst.
Elhidegülések.
Családi viszályokba idegen ember se tanácscsal, se ítélettel ne
avatkozzék. Mások családi életének belső világába még az sem lát tisztán
bele, aki mint rokon vagy jóbarát szinte benne él, mivel éppen azok a
kötelékek a legfontosabbak benne, amelyek leginkább el vannak vonva
idegen szemek elől.
Ki tudná például azt jókor felismerni, hogy a házastársak egymás iránt
való becsülésének és bizalmuknak kötelékei lazulnak, holottan ezt
sokszor ők maguk is csak akkor veszik megdöbbenve észre, amikor szakadék
tátong köztük. Vagy ki venné észre azt a hallgatag, de mégis borzasztó
lelki viszályt, amelyet gyakran vívnak egymással a házasfelek anélkül,
hogy nyílt kitörésre kerülne a sor csak egyszer is.
Olyan sebek ezek, amelyekhez idegen kéz nem nyulhat a befertőztetés
veszedelme nélkül.
* *
Ritka asszony az, aki a házaséletben, ha a férj belső nyugtalanságát és
vélt elhidegülését észreveszi, hibát ne követne el. Legtöbben
rajtatörnek a férjen, gyanusítással őrlik meg és addig kalapálnak rajta,
míg csakugyan össze nem törik.
Sajnos, ilyenkor az orosz inváziót is behozzák sokan az anyós
személyében. Nem gondolják meg, hogy az összetört férj éppen úgy nem ér
semmit, mint az összetört fazék. Nem tudják, hogy a férfiak lelkének is
vannak olykor nehéz megpróbáltatásai, aminthogy az asszonyi lelkeknek is
vannak, csakhogy az asszonyok az eltitkolás művészetét jobban értik.
Hol, hol nem, ismertem egy házaspárt, ahol a becsületes férfi lelkébe
idegen bálvány lopózkodott be és ott akkora felfordulást idézett elő,
hogy már-már öngyilkosságtól lehetett tartani.
A dráma nem így végződött.
A feleség azonnal belátta, hogy ez férjére nézve is nagy
szerencsétlenség. Hősies lélekkel rejtette el, hogy ismeri a belső
bonyodalmat és hogy nagyon szenved ő is alatta. Férjét észrevétlenül
lépésről-lépésre segítette, hogy magát kimentse a veszedelemből. Az idő
is segített neki és a dolognak jó vége lett; csaknem felemelő, fenséges
vége.
De én csak _egy_ ilyen asszonyt ismertem. Lehet, mások ismernek többet
is; de az bizonyos, hogy olyan feleséget és férjet, aki ellenkezőleg
cselekedett, mindnyájan ismerünk eleget.
Alig van fontosabb és nehezebb kérdés a nő életében, mint az, hogy ha
már megnyerte egy férfi szerelmét, aki férjévé lett, mitől függ az, hogy
ez a szerelem állandóan meg is maradjon? Ez a nőre nézve szinte az
örökifjuság problémája.
Mitől függ? De legtöbben nem is így kérdezik, hanem így: _mit tegyenek_?
Amiben már az a gondolat is benne van, hogy milyen mesterséges
eszközökkel kössék magukhoz férjüket? És aki így kérdezi, annak
többnyire előre is meg lehet jósolni, hogy nem fog sikerülni.
Az _első_ titok a felfogásban van. Az a nő, aki férje ragaszkodását
mesterséges úton akarja biztosítani (fehér kéz, üde arc-szín, krémek,
hajnövesztők, stb.), tolvaj-ösvényen jár. A természet igazi nagy
adományait ilyen rövidebb és könnyebb utakon megközelíteni nem lehet.
Aki a házasélet boldogságát, nevezetesen pedig férje ragaszkodását
biztosítani akarja magának, ne külső mesterkedésekben, hanem a maga
szivében és kitünő tulajdonságaiban keresse az amulettet.
Ez nehezebb; sokszor nagy önfeláldozásokkal, mindenesetre pedig nagy
önzetlenséggel jár, de egyedül ez a biztos. Aki így fogja fel a
problemát és nem a könnyebb végén, annak a megoldás sikerülni fog. Vagy
ha mégsem sikerül, akkor az a közös gyarlóság műve lesz és nem az ő
hibája.
A _második_ titok az, – és ez a nagyobb – hogy ne menjen a nő férjhez
olyanhoz, akit lelke teljes egészével nem szeret és aki őt hasonlóképpen
nem szereti.
Az utolsó szó.
– _Levéltöredék_.
»Asszonyom, tehát a viszálykodásban ön mondotta ki amaz utolsó szót és
az ön nyomorult férje hallgatott, sőt most is hallgat, már napok óta
hallgat…
Dosztojevszkynek egy gyönyörű elbeszélése van erről. Mint semmisül meg
egy családi élet pusztán azért, mivel a házasfelek hallgatnak s egyik
sem bírja az első őszinte, engesztelő szót kimondani.
Az ön esete is az, ami száz és ezer asszonyé; csakhogy ezek az asszonyok
nemüknek mindig rossz véleményt szereztek, dicsőséget soha.
Ime; ki méltóztatott mondani ama bizonyos utolsó szót, amit az asszonyok
nagy többsége a viszálykodásban el nem enged. Nem írja meg, hogy mi volt
tehát ez az utolsó szó, mert bizonyosan rösteli, vagy azt gondolja, hogy
jobb, ha nem tudom. Pedig tudom! Nehéz, súlyos, szeretetlen sértés volt,
máskülönben nem tört volna ki utána az a borzasztó hallgatás.
Hogy férje hallgatni tudott utána, ez becsületére válik; t. i. a
férjének. Vannak férfiak, akik ilyenkor nem hallgatnak, hanem
cselekszenek. És ha az ön férje nem volna különb azoknál, most már ott
heverne romokban az ön egész életboldogsága. És most Nagysád azt
kérdezi, hogy ebben a borzasztó hallgatásban kit illetne az _első békítő
szó_?
Szent Isten!
Ahhoz volt önnek bátorsága, hogy férje ellen azt a bizonyos utolsó szót
kimondja; de ahhoz nincs bátorsága, hogy az elsőt most szintén ön mondja
ki? Nem gondolja, hogy ez olyan borzasztó igazságtalanság, amivel még az
asszonyi logika ítélőszéke előtt is feltétlenül és azonnal elveszíti a
pört?
Ha azt gondolja, hogy ezzel a férjét a jövőre nézve engedelmességre és
gyöngédségre tanítja, akkor ebben borzasztóan csalódik, hacsak t. férje
nem tartozik a tökfilkók osztályába, ami egyáltalán nem valószínű.
A valamirevaló férfit mindennel dresszirozhatja az asszony, csak éppen
azzal nem, ha férfias önérzetébe gázol és meg akarja alázni. A mérges
seb, amit ezzel ejt a férfi szivén, egészen be nem gyógyul soha. Talán
megteszi, hogy a családi élet szétrombolása helyett, az okosság által
hajtva, átmegy a caudiumi igán, de a megaláztatást nem felejti el, mivel
természete ellen van és ez jól van így. A legközelebbi esetben azután a
viszály elvetett magva kihajt s a harmadik, negyedik, tizedik esetben
beáll a nagy krizis.
Azt az asszonyt, aki az utolsó szót magának követeli, még rossznak
emiatt bizonyosan nem lehet tartani, de jónak ennél is kevésbbé azt az
asszonyt, aki az első őszinte békítő szó kimondására képtelen.
Az élet keménységei, zordságai, a férfi lelkének fegyelemre és a világ
fenntartására szolgáló szigorusága csakis a női gyöngédség által
megnemesítve és enyhítve képes nagy szolgálatokat tenni övéinek és az
emberiségnek.
Amelyik nő ezt meg nem érti s az »első lépés« nyomorult előítéletéhez
ragaszkodva képes a legnemesebb és legnagyobb érzést is semmivé tenni,
vagy éppen romboló gyűlölködéssé alacsonyítani: az a természet isteni
rendje ellen lázadt fel s ehhez méltó bűnhődést érdemelt ki magának.
Tanuságot tett arról is, hogy erkölcsi felfogása a legnagyobb mértékben
hibás, különösen pedig önző, mivel a férfival való legbensőbb
viszonyában csak jogokat követel magának, de a reá néző kötelességekről
tudni nem akar…«
Válás.
Summum jus, summa injuria.
Van olyan határ minden dolgainkban, tehát a jogban is, ahol a legnagyobb
igazság egyben a legszörnyűbb igazságtalanság és ahol a legtökéletesebb
jog öl legjobban.
Az élet etikai tisztasága, tehát tökéletességének mindenkori mértéke
határozza meg, hogy mennyit birunk el az isteni jogokból. A pozitív
házassági jog szigora is legtöbbnyire csak annak biztosítéka, hogy a
család csekély okok miatt szét ne menjen. Ott azonban, ahol a gyűlölet
erősebb, mint a korlát, a törvény is megengedi a bontást, az »isteni
jog« ellenére is.
Ha meg nem engedné, úgyis áttörnék.
A házasságot a dogma »szentségnek« tartja, de van egy másik dogma is,
amely azt mondja, hogy a _szeretet meg a házasság szentsége_. Enélkül az
csak üres formula, amihez az istenségnek sokkal kevesebb köze van, mint
az ördögnek.
* *
Sok olyan irigyelt asszony van a világon, akit mindenki szerencsésnek,
szabályos életünek és boldognak tart s amellett óriási sebet visel a
szivén.
Az asszonyok nagy dicsősége, de szerencsétlenségeiknek egyúttal bő
forrása is, hogy a családi rend és a világ kedvéért, de különösen a
gyermekekért, oly belső szenvedéseket és megaláztatásokat képesek
eltűrni, amilyenekről szinte fogalma sincsen annak a sok-sok együgyű
embernek, aki a világot csak a felszíne szerint ítéli meg.
Mindez nagy dicsősége a női nemnek; de nem akkora még sem, hogy érte
mindent fel kellene áldozni. A nő ősi joga, hogy nyiltan és törvényes
eszközökkel tudjon magán segíteni, ha végleg rabszolgai állapotba
tiporták le.
Szerencsétlenséget, vagyoni nélkülözést, a világ durvaságait, betegséget
bizonyosan nem fog egyetlen jóravaló asszony sem válási oknak vagy olyan
oknak tekinteni, ami őt családjától elszakítsa. Az az asszony, aki
szeret és szeretetében nincsen megalázva, erősebb a leghatalmasabb
férfinál is. De amikor az asszonynak emberi méltósága van letiporva s
életének erkölcsi tartalma megsemmisítve: akkor ne szóljon semmit, ne
vádoljon senkit, ne beszélje el senkinek szörnyű nyomorát. Akkor
támaszkodjék istentől származó jogaira és hagyja el azt a helyet, ami
többé sem az ő számára, sem családja számára nem teremthet mást, csak
lealacsonyítást, erkölcsi elzüllést és pusztulást.
És menjen Isten nevében!
* *
Sok olyan asszony van, aki a házaséletben boldogtalanságról panaszkodik;
de ezeknek legalább a fele olyan, akinek a boldogtalansága nem a férj
rosszaságából, hanem a maga tökéletlenségeiből következik.
És ezek a nők, a maguk nagy fogyatkozásai következtében, nemcsak ezzel
vagy azzal a férfival szerencsétlenek, de minden férfival
szerencsétlenek lennének, még Pál apostollal is. Amellett minden férfit
szerencsétlenné tennének s mégis örökösen arról panaszkodnának, hogy ők
vannak szerencsétlenné téve.
* *
A rossz házaséletben s a bíró előtt a nő mindenféléről panaszkodik. Hogy
a férfi lump, tékozló, más nők után szaladgál, goromba, szívtelen, a
hozományt elveri és a többi. Pedig ezek többnyire csak jelenségek és nem
okok. Ezek helyett legtöbbször igazságosabb volna így szólani:
– Én a férjemet nem szeretem; nem bírom szeretni; irtózom tőle és isten
bocsássa meg, de nem vagyok képes magamat szeretetre erőltetni.
És ez igazabb válási ok volna mindennél, amit a törvény annak ismer.
ÉLET.
Az embernek három útja van a helyes cselekedetek felé.
Először az _elmélkedés_; ez a legnemesebb.
Másodszor az _utánzás_; ez a legkönnyebb.
Harmadszor a _tapasztalat_; ez a legkeservesebb.
_Confucius_.
Az életnek vannak tökéletességbeli fokozatai és minden műveltség csak
annyit ér, amekkora fokát annak betölteni képes.
Vannak életek, amelyek keskenyek és vékonyak, mint a cérnaszál és vannak
ismét, amelyek széles, gazdag folyamok gyanánt hömpölyögnek az
örökkévalóság tengere felé.
Vannak emberi gyönyörűségek, hatalmas, nagy megindulások, az észnek és a
szívnek olyan kielégítései, amelyekről szinte fogalma sincs a divatos
műveltségű embernek. Aki fonák szomjúságát élvezetekkel öntözgeti s
aprócska indulatait gonddal ápolgatja egy egész életen keresztül és
meghal a maga koldus előítéletével és félretaposott nyegleségeivel
anélkül, hogy az emberi létben rejlő hatalmas természeti erők
küzdelmének boldogságait maga-magában csak egyszer is megérezte volna.
* *
Az élet fele puha illuziókból áll, a fele kemény valóságokból.