A bennszülöttek közömbössége // Az ország nyelve // Oihák // Néhány szó
szerző határtalan hazaszeretetéről, valamint a természet ostobaságáról
// Az oihák bibliája // A bullokok
Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodásom első
negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentőségét, ami ezen az első
lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem akarom az olvasót
untatni ennek a néhány hónapnak részletes történetével: hogyan szoktam
meg, negyven esztendőm ellenére, a kopoltyúval való lélegzést; hogy
ismertem meg ennek az országnak természeti törvényeit; hogy jöttem rá,
sok félreértés és meglepetés után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára,
amit a bennszülöttek tettek rám, hogyan értettem meg sajátos
szokásaikat, hogyan helyezkedtem el közöttük társadalmilag és hogyan
tanultam meg végre nyelvüket, annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés
és fogalomkicserélés módszerével erősíthettem és toldhattam meg mindazt,
amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.
Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte
hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való
megjelenésemet fogadták Már az első percben valószínű volt, amit később
be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló szárazföldi
ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a tartományában –
legalább élő ember nem, (ami a hajótörések áldozatait illeti, ezekről
még később megemlékezem). Mindent tekintetbe véve, megjelenésem közöttük
volt olyan ritka alkalom és ujság, mintha, teszem föl, Londonban vagy
Párizsban egy napon partraszállana holmi Mars-beli ember – s be kell
vallanom, hogy az első napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsőség
tudata, hogy nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt
képviselni oly értelmes lények között, akik nememről mindezideig semmit
se tudtak. Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s
felelősségteljes diplomáciai szerepet – hogyan gondoskodom majd, hogy
szeretett hazám érdekeit mindig szem előtt tartsam, hogyan elégítem majd
ki módjával és méltósággal mohó kiváncsiságukat s általában, hogy
viselem magam, mint az érdeklődés középpontja.
Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden keserűsége
nélkül, hogy mindeme lelki előkészület kárbavész. A hölgyek semmiféle
jellel nem árulták el, hogy különösebb módon érdekelné őket, ki vagyok
és honnan jöttem. Miután végigtapogattak, sőt – amint az előző
fejezetben már említettem – egyikük meg is harapott, mintegy megtudni,
ehető vagyok-e, s ha igen, milyen ízű, – hamar magamra hagytak és
folytatták előttem akkor érthetetlen, kicsinyes és gyermekes
foglalatosságukat. A már szintén említett különös ebéd után (melyet
különben éhesen hagytam ott, megundorodva a furcsa tápláléktól)
megpróbáltam mégegyszer, hogy figyelmüket magamra vonjam. Felálltam s
belátván, hogy nyelvük nem tartozik egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak,
melyeket a mi egyetemeink ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel
próbáltam elmagyarázni nekik, hogy távoli országból jövök és legfőbb
vágyam, hogy az útleírások történetét gazdagítandó, megismerjem
szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam őket mindarról,
amiről szükségképpen ők nem tudhatnak semmit.
De már az első szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek rám. Apró,
csicsergő kiáltásaikkal szakítottak félbe, – néhányan felugráltak,
táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak – végre az egész
társaság felkerekedett s nagy örvényléssel átkerekedtek a szomszédos
csarnokba, magamra hagyva az asztal mellett, zavartan és megszégyenülve.
Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig nőkkel, ismeri
azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és logikusan beszélni
kezd, felépít egy gondolatsort s mikor diadalmasan rátérne a
konklúzióra, ami betetőzné az érvek pompás palotáját, – őnagysága
egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s kirohan a konyhába, vagy
eltünik egy fehérneműkereskedés ajtaja mögött, hogy aztán, mikor félóra
mulva visszatér s te még ott állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül
várva, mikor fejezheted már be mondókáidat – vidám csacsogásából és
egész viselkedéséből megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már
róla, hogy te éppen beszéltél valamiről, mikor faképnél hagyott.
Eltünődsz s restelled emlékeztetni rá, miről volt szó, egyszerre úgy
érzed, tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna,
nem felejtette volna el oly könnyen.
Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az olvasónak
némi fogalmat nyujtsak Capillária törvényeiről, azt mind
magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törődött volna
vele, vajjon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminő
módon igyekezett volna segítségemre sietni, – ők bizony azzal se igen
törődtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.
Capillária, vagy a nők országa, ahogy magamban elneveztem, az Óceán
fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az
Egyesült-Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy négyezer
méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg áramlatok talaját
kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati és növényi tenyészetre,
– faunájának és kövületeinek tanulmányozása arra enged következtetni,
hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek, ahol már sok-sok ezer év előtt,
olyan időben, mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró
pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az őskori
állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be, vagy mióta
laknak itt, arról keveset tudhattam meg, – Capillária lakói, az
_oihá_-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a történelemtudományt és a
hagyományok ápolásának nem érzik szükségét. Ami magát a fajtát illeti
(nagyon nehezen tudom kifejezni, hogy megértessem magam), legfőbb
sajátsága nem annyira az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem
abban a csodálatos tényben, hogy az _oihá_-k mind egyneműek, még pedig,
ahogy alkalmam volt meggyőződni róla, nők, vagy, ha jobban tetszik,
nőstények. Még pedig kifejezetten és fokozott mértékben csak azok; ezt
azért kell hangsúlyoznom sietve, nehogy a tudósok holmi egyivarú fajtára
gondoljanak, melyek szaporodása az alsóbbrendű állatok módjára holmi
öntermékenyítés vagy spórádzás útján történik. Erről, mint meggyőződtem
róla, szó sincsen, az _oihá_-k szaporodása éppen úgy kétnemű, mint
minden felsőbbrendű emlős állaté, csakhogy…
És e pontnál valamit előre kell bocsátanom, valamit meg kell
magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón szeretett
honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal vádoljanak, hogy
hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával, vagy valódi
megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes értelmezésével olyan
jelenségek lehetőségét állítom, melyek mélyen sértenék a férfibüszkeség
nemes kultuszát, s jogos s méltó önérzetében támadnák meg a világ urát,
az alkotó és hódító férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és
tökéletességét éppen napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicső
ütközet, ostrom, ragyogó előrenyomulás, haláltmegvető vitézség, ragyogó
hősi halál. Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem
kivánok magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hős
angol katonákat, kik imádott hazám jogaiért harcolnak, néhány szerény
megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban – s ha hazám szebblelkű
honleányai is szívesen olvassák egyszerű útleírásomat, ezzel már többet
értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a valósághoz ragaszkodnom
kell, mert sem ékesenszóló, sem a képzelet ragyogó ajándékával megáldott
nem vagyok – kárpótolnom kell hát az olvasót mindezek hiányáért azzal,
hogy szerény adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyűjtöttem, ha
érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által ellenőrizhetők.
Nos tehát – még egyszer kérem a művelt férfiolvasót, próbálja meg
tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös játékait s
ne vegye magára, amit tanít, – legyen elnézéssel a természet iránt,
mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem és bölcs belátás
adományával, ami a világ urát díszíti – a természet nem végzett
egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a természet műveletlen és
tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet hijjával szűkölködik ő –
bocsássuk meg hát neki, hogy durva és pallérozatlan tréfákat enged meg
magának s ezeket gyakran odáig viszi, hogy az már egyszerűen
tiszteletlenség a nemes férfi és – mondjuk ki – az angol alkotmány és
angol törvények szabványaival szemben, melyeket, úgy látszik, nem is
ismer.
Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s főként a tenger
alsóbbrendű élőlényei között, melyeknek nőstényei jóval nagyobbak,
fejlettebbek és erősebbek, mint a hímek, ellentétben minden szokással és
illemmel. Van egy bizonyos tengeri pókfajta, melynek a nősténye
húszszor-harmincszor akkora, mint a hím s ennek következményei gyanánt
ez állatok műveletlen és – mondjuk ki nyiltan – embertelen szokása
szerint gyakran, sőt majdnem mindig megtörténik, hogy a nőstény, ha
szeme elé kerül, egyszerűen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak
igyekszik elrejtőzni előle, ha a fajfenntartás szükséglete
rákényszeríti, hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik
halfajtánál, melynek hímje a nőstényhez képest oly kicsiny, hogy tőle
való félelmében állandóan a nőstény bélcsatornájának túlsó nyilásában
tartózkodik s különös szerencséjének tekinti, hogy a nőstény
fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott vannak és nem
például a szemei között, mely esetben nem volna ideje hozzá, hogy dolgát
elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja előbb felfalná. A _mantis
religiosa_ például, amit a köznép _imádkozó bogár_-nak vagy _ájtatos
kabócá_-nak nevez, meg is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét s
a nála gyengébb és fejletlenebb hímnek egyszerűen leharapja és megeszi
fejét, ami ájtatosságnak legalább is különös. De számtalan más példát
hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az _oihá_-k királynőjének,
_Opulá_-nak, akivel szerencsém lehetett e kérdésről vitatkozni egyszer,
egy megjegyzése, ha nem is megbocsátható, de legalább is érthető.
Ez a kitünő hölgy ugyanis, aki, mint valódi _oiha_, sem történelmet, sem
hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni, egyszer, mikor a mi
történelmünkről és főként a biblia szent hagyományairól beszéltem neki –
kapcsolatban az ember teremtésével, – csodálkozásának adott kifejezést,
hogy mi ezt szimbolikusan úgy képzeljük el, hogy előbb volt a férfi,
Ádám, s ennek egyik testrészéből, vagy, ahogy a biblia mondja,
oldalbordájából lett a nő, Éva. Ez a szimbolum, szerinte, ellentétben
áll a természet tanításával és minden tapasztalattal. Ő, éppen
ellenkezően, ha már ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznék, – bár
eddig ennek semmi szükségét nem érezte – inkább úgy képzelné el a
dolgot, ahogy egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az
_Oiha_ (az ő nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is
többet jelent), olyanféle lény, mint ők, mely önmagától termékenyült és
szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál még ma is látjuk.
Később, kényelmi és főként (ez náluk a legfontosabb szempont) szépészeti
okokból az ős_oiha_, azaz a mi nyelvünkön ős-nőstény, egy bizonyos
kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját
testén belül, kiküszöbölte és végül teljesen leválasztotta testéről – s
azóta ez a szerv, amit mi nagyképűen és elbizakodottan _hím_-nek
nevezünk, holott nem más, mint egy külön élő testrésze a nőnek: ez a
testrész afféle élősdi módjára ott él az _oiha_ környezetében, önálló
szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét
egyesüljön a testtel, melyből, mint méltatlan, kiszakadt és
kitagadtatott.
Meg kell adni, hogy a királynőnek ezt a szörnyű és tiszteletlen
tévedését érthetővé teszi az a tény, amit majd a következő fejezetben
fejtek ki bővebben, s amit itt szárazon és egyszerűen leszögezek. Arról
van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem, mely nálunk uralkodó:
tökéletesen visszafejlődött, elcsökevényesedett kis szörnyszülött,
megvetett és lenézett kis háziállat formájában él – teste nincs
ötvenedrésze sem az _oiha_ testének s élete kényre-kedvre ki van
szolgáltatva az _oihá_-nak. _Bullok_-nak hívják ők ezt a háziállatot – s
kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy azok a
kis szörnyetegek, amelyeket a palota felé való utamban láttam a torony
nyilásai közt, s amelyeket később terített asztal mellett tányéromon
pillantottam meg, ilyen _bullok_-ok voltak éppen, természetes nagyságban
és fejlettségben.