A bennszülöttek leírása // Építkezés Capilláriában // Szerző
bemutatkozik és igyekszik megértetni magát // Az első ebéd Capilláriában
Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így
gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy
ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az
országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy
észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben
vagy mezőn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az
egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de
sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halavány
lilától át a szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos
vörös.
Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy végtelenül
finom és tapinthatatlanul síkos kellett, hogy legyen az a szívós
kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az állapot
percekig tartott: hanyatt feküdtem és ámulva láttam fejem fölött karcsú
ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot. Az építkezés,
architekturában, monumentálisan hatott – szédítő, hatalmas oszlopok,
mintha örök időkre szóló, égbenyúló paloták számára készültek volna. Az
oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt
kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes
géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem
győznek meg az ellenkezőről.
Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami
félbenhagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott
oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és ideiglenesen alkalmazott
deszkákkal volt összeeszkábálva. A legcsodálatosabb ellentét azonban e
palota építkezése és annak berendezése között tátongott. A nehéz
márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák
borítják – játékszerű, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú
állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papirházakban
gügyögő tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető
stilus.
Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz. Nehezen
fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel,
három lépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az imént úgy
elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női alak volt,
rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában csodálatos színű virágok.
Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt, – szép
volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek
valószinűtlen, enyhe foltja mint két drágakő úszott az áttetsző ajkak
fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény,
sárga váznak. Apró, hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és
mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, – előkelő
magatartását tekintve, főúri hölgynek néztem s nem tudván, asszony-e
vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem.
Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és
heves mozdulattal megrázta a fejét, – suhogó hullámzás pezsdült meg
körülöttem a lilafényű vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy
kötelékeim meglazulnak. Ülőhelyzetbe emelkedtem, majd, hogy a szép
látomás mégegyszer megrázta fürtjeit, talpraálltam.
Most szemtől-szemben állottunk. Meghajtottam fejem s ebben a helyzetben,
a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég folyékonyan
néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy
ismeretlen tartomány vendége lévén, már most hangsúlyoznom kell
szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol
gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy
tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok
az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden kitértem azokra a szerény
érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát
gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel „A
nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlődésének történetében“
című tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy. Végre
közöltem, hogy nőm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és
dédelgetett tagjai s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsők
között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó ránk kényszerített
védelmi háború hadseregében fegyverbe öltöztek.
Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az
előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten
állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre
se vettem. Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz s ha azt mondom, hogy
egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal
élek, – e percben alig tudtam különbséget tenni. Már-már azon voltam,
hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba,
midőn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb
álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és
lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy
váratlanul széttárta habos köpenyét – s a következő pillanatban
mezítelenül állott előttem.
Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben
szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és
tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet, – de be kell
vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam.
Ennek a hölgynek, – s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem
állottak – a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a
szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha
büszke lehetett, – másrészt anyagának sajátos természetével messze
felülmult mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha
elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol
néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány, –
a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger
vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony
idomaikra feszülő selyembőr tisztán kivehető és érzékelhető: a
tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetsző ragyogásában
láttatja vagy inkább sejteti a belső szerveket.
Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban észrevettem, hogy
az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll, – a testén keresztül
vettem észre, mint homályos derengést. És látható volt testén belül a
csontváz, de nem a megszokott, durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka
mögött látod: – mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből
lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák
gerince. És látható a két tüdő, két lágy, kék folt és látható a szív,
középen, egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van,
áttetsző, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a
rózsaszínű vér áramlik és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet s
mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség,
hajlékonyság, – mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden
pillanatban szertefoszlani készül.
Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így
mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan
közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy
szokatlan külsőm – mert hiszen bizonyos, hogy szárazföldi ember nem járt
még közöttük – félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekből s
hogy ha megszólalnak, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló
kiváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan
jöttem, mely csodálatos országból és hogy ki vagyok, mint ahogy
megszoktam útjaim folyamán. Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket
ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem mint távoli jövevény vagy
ismeretlen tájak hírnöke. Az a kiváncsiság, amivel felém hajoltak, nem
árult el sem meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is
érdekelte őket, a ruháimat nézték inkább, – egyik felemelte kabátom
szárnyát és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva, a másik felé fordult.
Különös, rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző,
artikulátlatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! és effajta, csak fonetikusan
ábrázolható indulatszó.
Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több
nyelven elmondtam, aztán, a kitünő Berlitz módszere szerint magamra
mutattam és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása, mikor
kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kiváncsian
felágaskodott és belenézett a szájamba, már a következő pillanatban,
mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek,
rángatták, egyik jobbra, másik balra és közben folyton hallatták azokat
az apró kiáltásokat, – az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe
zárt madár csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden
kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a
szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat.
Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit
mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat és olyan egyszerűen,
mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott
hüvelykujjamba: utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit
megkóstol.
Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belőlem.
Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán
hangosan felnevettek és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes
dolgot mondott s most már tudni lehet, kicsoda. A jajkiáltást többen
ismételték. Az egyik minden további nélkül karonragadott és száguldó
iramban, olyan erővel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben,
hurcolni kezdett magával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással
iramodott utánunk.
Tágas folyosókon vonszolt keresztül kisérőm. Csak futtában láttam, hogy
a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a
folyosók gazdagon be vannak rendezve, szőnyegekkel, csillárokkal,
dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra
megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány tagját azon kaptam
rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik
bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy darabot belőle, szájukba veszik
és lenyelik. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden
használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendesen cukorból vagy
csokoládéból készül.
Annak a csarnoknak a közepén, ahová útunk vezetett, óriási, ovális
asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt odaértem,
kisérőm elengedte a karomat: zsibongva és zajongva ugrálták körül az
asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg.
Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve, – a hölgyek szinte
elfeledkezve rólam, mohón estek neki tányérjaiknak. Megvallom,
hiuságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem, – vállat
vontam és látván, hogy senkise szól, tüntetően helyet foglaltam egy
üresen maradt teríték előtt.
A legmagasabb hölgy – az, aki idehozott – előrehajolt és felemelte a tál
tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott – a királynő (így neveztem el
magamban) kézzel nyult a tálba és hurkaszerű, fekete tárgyat emelt ki
belőle – rémülten láttam, hogy amint egymásután a tányérokra ejtette
őket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek.
Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban
egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé
vezető utamon találkoztam. Undorodva és émelygő gyomorral lopva oldalt
pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak.
A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett
lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és
vonagló kis szörnyetegnek – két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal
egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A fejből sárgásfehér velő
feccsent ki – szomszédnőm kanálba fogta fel, mohón felhörpentette ezt a
sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül
az asztal alá dobta.
Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, alkalmazkodjam a helyi
szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel is lázad ellene. Eszembe
jutott, hogy az osztriga, amit előkelő csemegének tartanak nálunk, nekik
épp oly undorító lehet, mint nekem az, amit ők esznek – hősiesen
legyűrtem tehát ellenszenvemet, s felemelvén a tányérom mellé helyezett
tárgyat, megnyomtam a fejét az én porciómnak is, úgy, ahogy
szomszédnőmtől láttam. A velő kiföccsent – a vonagló állat abban a
pillanatban halálvergődésében felszökkent és másik oldalára fordult.
Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés
kiesett kezemből, Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő viziómat –
de ebben a pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal
és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halavány emberarc
meredt vissza arcomba.