Tiszánál kell töltenie. Estefelé, a mint a tanyára ment: gunyhója előtt
megállt s a Tisza vizén nézelődött. Csakugyan jól látta, hogy a viz
felszinén egy lábbal fölfelé fordult, feketés szinü felfuvódott tárgy
uszik. Vagy ember, vagy valami dög. Szép csöndesen ringatja a viz
alá-felé. Utána ment, megnézte jól s meggyőződött arról, hogy az a tárgy
egy fekete kutyának holtteste. – Ezt igenis mondta a külügyminiszter ur
munkásainak, de női hulláról nem beszélt.
Igy készültek a hirek, a mende-mondák, a látások, a káprázatok és a
birói vizsgálatok.
Az eltünt lányka testvérnénje, Solymosi Zsófi is kapott névtelen
levelet. Arról tudósitják ebben, hogy a szegény Eszter eldarabolt
holtteste az eszlári metsző Svarcz Salamon pinczéjében van eltemetve a
boros hordók alatt, mélyen a föld alá. – A levelet beküldik Baryhoz.
Nosza siet ki a vizsgálóbiró Eszlárra fölásni a pinczét s a boros hordó
alját.
Odamennek nagy sereggel a metsző lakásához és pinczéjéhez. Községbiró,
tanuk, napszámosok kisérik a vizsgálóbirót. S gondos kutatás után
rájönnek, hogy a metszőnek sohase volt se hordója, se bora, se pinczéje.
Pinczének nyoma sincs.
A vizsgálat nem jön zavarba. Ha ott nincs pincze: van a legközelebb lakó
zsidónál. Rózenberg lakik legközelebb. Beható vizsgálat után rájönnek,
hogy ott sincs pincze, nem is volt soha. Tovább mennek. Végtére Szüszman
zsidónál találnak pinczét, ezt fel is turják minden irányban, de
hullának és hulladaraboknak semmi nyoma.
Bolondnál bolondabb képzelődés vesz erőt az embereken.
Szüszman Jakabnak meghal Samu nevü fia s eltemetik az eszlári zsidó
temetőbe junius 4-én. Eltelik a temetés után 10–15 nap, néhány ember
összebeszél; fejébe veszi, hogy abba a sirba nem is a zsidó gyereket
temették, hanem az eltünt leánykának, Eszternek a felvagdalt holttestét.
Junius 25-én éjjel nekimennek a sirnak, felbontják, a halottat csakugyan
fiunak találják s azután arczczal lefelé forditják.
Az eszlári biró nagyon ügyes ember, de a sirbontókat nem tudta
kipuhatolni. Pedig több hetes sirt felbontani nem is éppen pillanatnyi
munka. Egy-két embernek órákig tartó fáradság.
Egy névtelen levél azt jelenti Barynak, hogy az eltünt lányka holttestét
a zsidó pap kertjében egy virágágy alá temették.
Eszláron se zsidó pap, se kertje nincs.
Valami Holinics Géza nevü tanu az ország fővárosából levélben
jelentkezik, hogy ő látta, mikor a zsidók az eltünt lányka meztelen
holttestét eltemették.
A rendőrség felkutatja a fővárost s ilyen nevü embert nem talál.
Arról is értesitik Baryt, hogy a zsidók a nyiregyházi zsidó templom
falába egy 12 éves keresztyén fiut titkon befalaztattak s ezért a
kőmivesnek 500 forintot fizettek. Ez bevallotta halálos ágyán. Tudta a
felesége is, de ezt a zsidók Amerikába kituszkolták. Az asszony mielőtt
elutazott volna, elmondta ezt bizonyos Ducsaynénak, ki Nyiregyházán a
debreczeni utczában lakik.
És igy tovább.
VI.
(A bolygó zsidó, a ki boszut áll. – Volner Herman volt a koldus zsidó
Eszláron április 1-én. – Megtalálják. – Elmondja mentségét.)
Az emberek súgnak-búgnak. A vizsgálóbiró megvizsgál mindent s
nyomtalanul vész el kezén minden gyanujel.
A hirlapok hirdetik, hogy a zsidók pénze és ügyessége ellen nem használ
semmi. Ők meg tudnak hiusitani minden vizsgálatot.
De azért megtalálták utóbb a koldus zsidót is. A kiről a tanu, a Móricz
fiu azt vallotta a nagyfalui éjszakán, hogy magas barna zsidó, s ő
vezette Esztert kezénél fogva az imaház pitvarába, s ő is segitett fogva
tartani a lánykát, mig a metsző megvágta a nyakát s vérét ontotta.
Ha ezt a koldust meg nem találják, csonka marad a vizsgálat. A gyanakodó
lelkek örökké azt hitték volna, azért nem derült ki a bűntett világosan,
mert a koldust kinyomozni nem lehetett.
A tömeg képzeletében nem is koldus zsidó volt ez.
Van egy titkos alak. Névtelen és ismeretlen zsidó, kinek se országa, se
hazája. Időszakonként megfordul a szent földön, Salamon templománál uj
erőt nyer s megint elindul messze országokba. Ő szerzi be a keresztyén
szűzek vérét. Más meg más alakban jelenik meg mindenütt. Beszél minden
nyelven. Néhol koldusnak öltözik és kéreget. Koldusként jelent meg
Tisza-Eszláron is. Van titkos jele, melyről minden zsidó megismeri.
Minden zsidónak örökkévaló szent kötelessége őt segiteni s a törvény
kezétől megmenteni. S ez rendesen sikerül is. De ő is el van szánva
életre-halálra. Ha ki nem kerülheti: megállja a törvényt s magára veszi
a zsidók minden bűnét.
Nem az a bolygó zsidó ez, a kiről a népek meséi szólanak. Az részvétet
gerjeszt soha el nem muló bánatával és soha ki nem alvó örök életével. A
koldus zsidó bűnben él, bűnben dolgozik. Nem a bánatnak, hanem a
boszunak, a titkos vérontásnak személyes megjelenése ez. Ilyen rémet
ábrázolt magának a nép képzelete az eszlári koldus zsidó alakjában.
Sáros-Patakon Zemplén vármegyében jutott valakinek eszébe, hogy ott is
járt egy koldus zsidó, a neve Herman s volt felesége is, a kinek a neve:
Láje.
Nyomról-nyomra puhatolózva rájöttek, hogy ez a zsidó: Volner Herman, a
felesége pedig Dájcs Léni. Igy ejti ki a magyar ajk, különben német
nevek: Wollner és Deutsch. Elfogták nyomban mind a kettőt s vitték
Nyiregyházára börtönbe s a vizsgálóbiró kezére. A férfi 37 éves, a nő 33
éves, van már két gyermekük.
Csakugyan koldusok voltak.
A férfi napszámba járt, ugy kereste Hodászon sovány kenyerét. Értett a
cserző munkához is s azért szivesen vállalkozott timároknál, cserző
vargáknál, irhásoknál, tobakoknál áztató munkára. Nyomoruságos kézimunka
ez. Gyöngén is fizetik. Bőrnek, csernek erős szaga van. Nagyon meg kell
szokni. A sok cser, só, fösték durvává teszi, el is szinezi a kézfejet.
Folyton fogy is ez az ipar, mint kézművesség, csak nagy gyárak
foglalkoznak már vele, Volnernak nem adhatott ez állandó kenyeret.
Gyakran volt hajtsár is. Vásárról vásárra terelgette az ökröket,
teheneket, göbölyöket, néhány fillérnyi napszámért s étkezésért.
Hodászon laktak az 1882-ik év tavaszán.
Jött a zsidó husvét. Nem volt semmi pénzük. Nem tudtak venni pászkát,
hizott ludat, ünnepre való ételt, italt, világitót. S az embernek nem
volt kabátja se. A mi volt: lerongyollott róla.
Mit csináljanak?
Elhatározták, hogy elmennek koldulni, idegen háznál töltik a husvéti
ünnepeket s akadnak majd jó lelkek, kegyes zsidók, a kik vagy
pénzecskét, vagy türhető kabátot is adnak az embernek.
Igy is lett.
A husvét előtti szombatot Tisza-Eszláron töltötték. Odaértek
Tisza-Lökről már pénteken este. A férfi beteges volt, alig tudott
vánszorogni. Még egy zsidó koldus asszony is csatlakozott hozzájuk.
Volner soha se tudta meg a nevét se. Felesége megkérdezte s az asszony
Lővi Malvinnak mondta magát, a ki eredetileg Sátoralja-Ujhelyből
származott. Az volt-e, nem az volt-e, sohase tudódott ki biztosan. Nem
találták meg az asszonyt s valami nagyon nem is keresték. Mivelhogy a
tanu a nagyfalui éjszakán nem adott neki szerepet.
A koldusok Tisza-Eszláron Sarf Józsefékhez, az egyházfihoz szálltak.
Egyik koldus a másikhoz. Sarfnak volt hajléka éjszakára, volt a kertben
szalmaboglyája is, melynek árnyékában el lehetett a nappalt tölteni, ha
napos volt az idő. Mindez nem került pénzbe. Szivesen adta a
szegényeknek s egyuttal szerzett nekik vagyonos zsidóknál étkezést is.
A koldus a törvényszék előtt hiven elbeszélte bujdosását, kóborlásait. A
lányka eltünése előtti s az azóta elfolyt időről is. Törvénybe soha nem
ütközött, előélete szennytelen volt.
Eszláron ő is ott volt az imaházban az istentiszteleten. Annak
végeztével együtt jött ki a többi hivővel s aztán ment ebédre nyomban
ahhoz a vagyonosabb zsidóhoz, a kit neki az egyházfi kijelölt.
Mi volt a neve ennek: azt nem tudta megmondani. Lakását meglehetősen el
tudta beszélni s alakját is. Elmondta, hogy idős, 60 év körüli zsidó
volt a felesége nagy beteg. Ott evett mint vendég az asztalnál. Tőle se
kérdezték, hova való, mi a mestersége, hogy hivják? Öreg, vagyonos zsidó
nem kiváncsi arra a ki koldus s a kit életében egyszer lát asztalánál s
azon túl soha.
Lichtman Móricz volt az ebédadó gazda. Háza, lakása csakugyan olyan
volt, a milyennek a koldus elbeszélte. S felesége is nagy beteg volt
akkor. Ott volt az ebédlőben az is, de csak a pamlagon fekve.
Mind a kettő jól emlékezett arra, hogy ápril 1-én koldus zsidó ebédelt
náluk. De alakjára egyik se emlékezett. Mikor a koldust szemükbe
állitották: akkor se tudtak rá visszaemlékezni. Igaz, hogy a
szembeállitás 1883. évi junius 23-án történt, tehát egy év és majdnem
három hónap mulva.
Három cselédlány volt akkor Lichtmanéknál. Frenkel Háni szakácsné és
Orenstein Berta szobaleány. Ezek határozottan emlékeznek arra, hogy
ápril 1-én egy koldus zsidó ebédelt náluk pontosan déli 12 óra tájban.
Ezek zsidó vallásuak. A harmadik cselédlány, Bátori Zsófia, keresztyén
volt. Ez nem emlékezett arra, hogy épen ápril 1-én evett-e náluk koldus
zsidó, de arra jól emlékezett, hogy koldus zsidó gyakran szokott ebédet
kapni és pedig az urak asztalánál is, azokkal együtt.
A három közül egyik se tudja biztosan, hogy fölismerné-e a koldust, a ki
ápril 1-én ott ebédelt.
Igy járt Volnerral a tanu is, a Móricz gyerek. Bary szembesitette vele,
de azért nem ismerte föl benne azt a koldust, a ki szerinte az eltünt
lánykát kezénél fogva az imaházba vezette.
Ebéd után visszament tanyájára a koldus, a templomszolga lakásához. Ott
a szalmaboglya tövében lefeküdt és aludt. De a délutáni istentiszteletre
fölébredt s ő is bement rövid időre az imaházba.
Igy tölt el napja ápril 1-én.
Vajjon ebbe a napirendbe beleférhetett-e a gyilkosság?
A leggondosabb vizsgálat szerint Eszter, az eltünt lányka, déli
féltizenkettő előtt az imaházhoz nem érhetett. Pontban 12 órakor a
koldus már Lichtmanéknál az asztal mellett ebédnél ült. Éhesen,
nyugodtan, szerényen.
Ne gondoljunk egyéb körülményre, mely a déli gyilkosságnak még a
gondolatát se engedi meg: vajjon minő lelkiállapot lehet az, mely
tizenegy óráig áhitatosan végzi az istentiszteletet, féltizenkettő és
tizenkettő közt egy általa sohasem látott ismeretlen lánykát meggyilkol,
tizenkettőkor nyugodtan asztalhoz ül s ebéd után lefekszik aludni?
Ilyen lelkiállapotot én összes észleléseim területén soha nem láttam.
Van valami érdekesség a koldus eszejárásában, a mint védekezik. A
törvényszéki elnöknek azt feleli:
– Hogy lehet olyat gondolni, hogy én részt vettem volna a gyilkosságban?
Hiszen én idegen voltam Eszláron, soha előbb ott nem jártam, engem ott
senki nem ismert. Lehettem volna részeges, megbizhatatlan, a ki vagy
nyomban, vagy később elárulja a gyilkosokat, vagy örökké fenyegeti őket
elárulással. Teljesen ismeretlen, soha nem látott embert a vérontók csak
nem vehettek maguk közé.
Erre a védelemre természetesen nem volt szüksége s bármily furfangos
észjárásu s bőbeszédü is sok zsidó: valószinü, hogy ez egyszerü, józan,
de fölösleges okoskodást a börtönben gondolta ki, vagy ott tanulta. Volt
ideje hozzá elég.
Feleségét nem vádolták, vizsgálati fogságban se tartották sok ideig.
Az már a vidám adomák közé tartozik, hogy mig törvényszék, közvádló,
vizsgálóbiró, rendőrség, csendbiztosok, kémek eget-földet megmozgattak
Nyiregyházán, hogy a koldus zsidót előkerithessék: addig ő nyugodtan élt
Nyiregyházán. A hajsza-idő legnagyobb részét ott töltötte abban a kis
városban. Legalább ötven zsidót elfogtak, nyaggattak s több-kevesebb
ideig börtönbe zártak a koldus zsidó képében: ő pedig nyugodtan élt,
koldult s járt napszámba a biróság székhelyén.
Meg is kérdezte tőle az elnök: vajjon tudta-e, hogy őt körözik s szerte
az országban hajszolják s ha tudta: miért nem jelentkezett a biróságnál?
Felelete egyszerü volt.
Tudott ő mindent. De nem őt keresték, hanem azt a koldus zsidót, a ki az
eltünt lánykát kézen fogta, az imaházba bevitte s ott vére ontásánál
segédkezett. Mi köze neki ehhez az emberhez? Miért jelentkezett volna ő
e gyilkos gonosztévő helyett?
Igaza volt.
És az is igaz, hogy ha bűnösnek érzi magát, nem marad ott a biróság
székhelyén s Tisza-Eszlár közeli szomszédságában. Nincs olyan nap, hogy
eszláriak kisebb-nagyobb számban meg ne fordulnának Nyiregyházán. S
aztán a koldus könnyen eltünhetik napkeletnek, napnyugatnak. A nagy
urak, a zeneművészek s a koldusok előtt nyitva áll az egész világ.
Szabadon mehetnek mindenfelé. Kit a pénze, kit a hirneve, kit a
nyomorusága eltart mindenütt.
A koldus zsidónak azonban eszébe se jutott a menekülés.
MI TÖRTÉNT A TISZÁN?
I.
(Miként készül a tutaj? – A tutaj személyzete. – A kormánybiró. – A
sáfár. – A vállalkozó hajdan és most. – A tutajhajózás titkai. – A
haliba. – Az étkezés. – A pálinka. – A szagnak szerepe a természet
történetében.)
Mi a nagy erdő?
A magyar nép közmondása azt a kérdést, azt az ügyet nevezi nagy erdőnek,
a mely tisztátalan, zürzavaros, tele van homálylyal, rejtélyeit
megmagyarázni nem lehet, vagy sokfélekép lehet magyarázni, a mint
kinek-kinek esze, bölcsesége, tapasztalása s jó vagy rossz indulata
sugallja. Egy szóval: az át nem látszó ügyre mondja: nagy erdő ez!
Igen jól mondja.
A nagy erdőnek, az őserdőnek nincsenek útjai, nincsenek tisztásai.
Biztos járása még a vadnak sincs benne. Napfény nem hat belé, holdnak
ragyogását, csillagos ég fényét nem ismeri, leáldozó napnak hanyatló
világa, piruló hajnalnak vidám arcza ismeretlen a nagy erdőben. Eltéved
benne mindenki, az égnek tájékaiban megzavarodik benne az ember; hol a
legrövidebb út, a mely belőle kivezetne: nem tudja senki.
Ilyen az az ügy, melynek sok szála van, s melynek szálait elfogultság,
rövid elmék, zavaros indulatok összekuszálják.
A nagy pernek más vidékére térünk át.
A hol eddig jártunk: az csak kisebb vidék. Az még nem az igazi nagy
erdő. Az eszlári zsidó imaház, az egyházfi lakása, a nagyfalusi
csendbiztosi uriház, a nyiregyházi börtön, néhány metsző, néhány zsidó
koldus, néhány eszlári zsidó s a Móricz gyerek tanusága: im, ebből áll
az a kisebb vidék, a melyet némileg már megismertünk. E vidéknek csak
egy igazi rejtélye van: miként tünt el Eszter, a szegény lányka?
Most más vidékre kell áttérnünk. S először is a Tisza életére kell egy
pillantást vetnünk.
A felső Tisza jobb partján fekszik Máramaros vármegyében Bustyaháza.
Voltaképen két falu egymás mellett, melyet csak a Talabor folyónak egyik
kis ága választ el egymástól. Itt ömlik az északról jövő Talabor folyó a
Tiszába.
A két falunak alig van harmadfélezer lakosa. Kisebb részben magyar és
német ajku, nagyobb részben görög katholikus vallásu, rusznyák. Ruténnek
és orosznak is nevezik őket; az alföldi magyarság, a mikor a bustyaházi
oroszok megjelennek körében, csak oláhnak nevezi valamennyit. Zsidó is
sok lakik ezen a vidéken. Ó-hitü lengyel zsidó, a ki napkeletről vonul
ide, kaftánt visel és füle mellett lógó hajfürtöt, melynek pájesz a
neve. Szegény mind, mint a templom egere, de tele van a nyomoruság
furfangjával. Hitében buzgó és áhitatos, de míveltsége kicsiny, magyarul
törve beszél, az orosz és oláh nyelvet meglehetősen érti, családi nyelve
a galicziai romlott német tájnyelv, melyet a magyar ember zsidó nyelvnek
tart. Irni, olvasni nem igen tudnak, az oláh és orosz köznép épen nem
tud. Csak a vidéken lakó magyar köznépnél van teljes sikere az elemi
oktatásnak. Alakra, miveltségre, még a birtokra nézve is a nép
előkelőségét a magyarság képviseli.
Itt a felső Tiszának gyönyörü völgye nyilik, mely Técsőtől Husztig vagy
harmincz kilométer hosszu s helyenként nyolcz-tiz kilométer széles. A
völgy falvakkal, erdőkkel, mezőkkel, a Tisza ágaival s mellékpatakjaival
teljes. Jobbról-balról magas, erdős hegységek.
A Tisza itt még szabályozatlan s rendes hajójáratokra nem alkalmas.
Öt-hat szakadékos ágon folydogálva alacsony vizállással csaknem
mindenütt átgázolható. Zátonyok lépten-nyomon. Tutajozásra azonban már
Técsőtől, Bustyaházától kezdve meglehetősen alkalmas.
Ez a körülmény teszi élénkké Bustyaháza falvának forgalmát.
A máramarosi erdőségek száz meg százezer hold területtel a magyar
államkincstár tulajdonai. Óriási fenyvesek, bükkel, cserrel s más
tüzifával kevéssé tarkitva. Az alföld épületfája e fenyvesekből telik
ki. A kincstár magán vállalkozók által huz jövedelmet fenyveseiből. A
vállalkozók a bustyaházi telepeken sok fenyőszálat hordanak össze, hogy
itt tutajokat kössenek s azokat az alföldre, hét-nyolcz száz kilométer
távolságra, sőt messzebb is leusztassák.
A fenyőszál héját lehántják. A mezitelen fenyvek ott szikkadnak, ott
száradnak a Tisza partján halmokba rakva. A meglehetősen száraz
fenyőszál fajsulya nem sokkal nagyobb, mint a viz fajsulyának fele.
Attól függ, mennyire van kiszáradva. Ha tehát két-három szál fenyőt a
vizre taszitanak s ott összekötnek, készen áll a hajó, a mely egy-két
embert, többet is könnyen elbir. Ez az őshajó, a legelső vizen járó
ember gőzöse. Most is olyan, mint tízezer év előtt. Most is olyan
egyszerü, biztos és olcsó eszköz vizen járni, mint valaha. A hajó el nem
merül, ki nem lyukad, föl nem dül. Nem kell hozzá a folyókon vitorla se.
Viszi a víz a maga sodrának erejével.
S a felső Tiszán gyorsan viszi. Bustyaházán a Tisza 200 méter magasan
jár a tenger szine fölött. Ez az első nagy tutajinditó állomás. Az
utolsó nagy terhelő állomás Mező-Vári. Itt már csak 116 méter a
tengerszin fölötti magasság. A két állomás közt a folyam hossza épen 84
kilométer, tehát minden kilométerre egy méter esés. Magas vizállással
ekkora esés mellett zugva rohan előre a folyam árja. Igaz, hogy a mint a
nagy magyar alföldre kiér a Tisza: ott alig van esése. Tisza-Nánától
Kőtelekig 50 kilométer hosszaságban például egy méter esése sincs. Azért
mondja az alföldi magyar, mikor alacsony vizállásnál alig mozdul a víz:
– Nem jókedvéből folyik ám ez a mi Tiszánk; – csak azért megy előre,
mert tolják a felső vizek.
Azonban a tutajozás még sem oly egyszerü dolog, a milyennek első
pillanatra látszik.
A tutajnak már összeszerkesztése is tudomány.
Nem minden szál fenyő egyenlő s valamennyi nem is egyenes. Van tizenkét
méter hosszu és van negyvenöt méter hosszu. Van husz czentiméteres s van
ötven czentiméteres átmérőjü a tövénél. Van elsőrendü, másodrendü s
hitványabb értékü fenyőszál.
A szálakat össze kell válogatni, természetük szerint összeróni s mindkét
végükön összekötni. Az összekötés guzszsal és hevederrel történik. A
szálak vastagabb végén mind a kettővel. A heveder keresztbe fektetett
gerenda, melyet minden szálhoz erős faszeggel erősitenek. A guzst
rendszerint mogyorófa vesszejéből facsarják s annak is vastagnak és
erősnek kell lenni. A fenyőszál közepén lyuknak, furásnak, faragásnak,
csapolásnak lenni nem szabad, mert akkor a kereskedői szokás szerint
épületfa értéke nincs. Kötelet, vasat nem használnak, mert az nagyon
költségessé tenné a szállitást.
Sok neve van a tutajnak. Tutaj, szál, kötés, talp, tábla: e szavakat
egyaránt használja a nép. A nagy perben egészen összezavarodott a
biróság a különböző elnevezések miatt. Én a szált az egyes fenyőszálra,
a tutajt és talpot az egész szerkezetre, a kötést és táblát a tutaj
egyes részeire használom.
Egész tutaj hét vagy kilencz, esetleg tiz kötésből áll. Minden kötésben
12–50 szálfa a szerint, a milyen vastagok a szálak. A tutajnak 5–6
méternél szélesebbnek lenni nem szabad, mert különben a malmok, hidlábak
közt veszélyes lehet az áthatolás. A tutaj könnyen odaütődhetik a
malomhoz, hidlábhoz vagy jégtörőhöz s ha kivált a tutaj nagy terhet
visz, nagy kárt okozhat önmagában, de még az emberekben is.
A tutajon terhet is szállitanak. Tüzifát, zsindelyt, deszkát, léczet,
régebben kincstári sót. Sava nincs az alföldnek, Máramarosban pedig
rengeteg sóhegységek vannak. Középső s déli és nyugoti Magyarországot
Máramaros látja el sóval. Régebben a sáros és homokos rossz utakon
nagyon nehéz és költséges lett volna ezer meg ezer kilométernyire
tengelyeken szállitani a sót.
Azt a tutajt, mely terhet szállit, sokkal szilárdabban össze kell róni,
mint a melyik üresen megy. Egy tutaj – mint mondtam – 7–8 s esetleg 10
kötésből vagy táblából áll. A kötéseket terhelt tutajnál mind a két
végükön keményen összerójják csappal, hevederrel és guzszsal. Sőt kissé
egymásra is tolják. A külön táblákat guzszsal erősitik egymáshoz.
Egy tutajon rendszerint négy ember teljesiti a szolgálatot. Háromnál
kevesebb egyáltalán nem lehet. Ha a vállalkozó tíz tutajt indit is
útnak: minden tutajon meg kell lenni az emberszámnak.
Az emberek közt, ép ugy, mint a tengeri hajókon, meg kell lenni a
tisztség és fizetés különböző fokozatának.
Két ember minden tutajon csak szolga. Ennek fizetése olyan tutajútra,
mely különös akadály nélkül 25 nap alatt elvégződik, a nagy per idején
25 forint volt, a mai pénz szerint 50 korona. Az az idő, a mi alatt a
tutajos gyalogszerrel visszajön, az ő javára nem számit semmit. Mert
bizony neki gyalogszerrel kell visszajönni s ha útközben keresetre nem
akad: csupán a maga költségén. Egy napra alig esik neki 60–70 fillér.
Ebből kell magát élelmeznie s ebből kell ruházkodnia is.
Minden tutajon van egy főember, a kinek a neve kormánybiró. Ez magyar
szó, de azért az orosz és oláh tutajos is csak e néven ismeri.
Ez a szó: biró, az ősi magyar nyelvben nem azt jelenti, a mit ma jelent.
Ma azt jelenti: itéletmondó, igazságszolgáltató. Hajdan azt jelentette:
erős, hatalmas, hozzáértő, rendelkező. Az itéletmondót is azért nevezték
törvénybirónak, mert rá volt ruházva a törvény végrehajtásának hatalma.
Ezért nevezi a magyar nép a falu főtisztjét öreg birónak, a város
közigazgatási emberét városbirónak, a nemesi udvarok belső tisztjét
udvarbirónak, az urasági magtárak számadóját pajtabirónak, a mezei
bérföldesek és szakmánymunkások vezetőjét pusztabirónak. A tutajon is
kell valakinek lenni, a ki rendelkezik a tutajos és a szolgák fölött s
esetleg kormányozza a tutajt is s ezt kormánybirónak nevezik.
Tehát egy kormánybiró, egy tutajos és két szolga: ez a tutajnak hajós
személyzete.
Van ezeken kívül egy sáfár is.
A sáfárnak is nagyobb fizetése van, mint a szolgának vagy a tutajosnak,
sőt nagyobb, mint a kormánybirónak. Az ő fizetése huszonöt napos járatu
tutajnál ötven, hatvan, hetven forintra is felrug; néha többre is, ha
sok tutajból áll a szállitmány. Egy szállitmány mellett rendszerint egy
sáfár van, bármennyi a tutaj. Kimélni kell a költséget.
A sáfár zsebjében van a kötés és a faszám.
Vaktában nem indul el a tutaj, mint hajdan. Hajdan összeállitott egy
tutajt vagy kettőt valami élelmes és pénzes máramarosi vállalkozó s
kikötött Szolnoknál, Csongrádnál, Szentesnél vagy Szeged alatt, sőt
kikötött vagy följebb vagy alantabb s keresett tutajára vevőt. Ha
talált: jó. Otthagyta fáját. Ha nem talált: eresztette a talpat tovább.
Valahol csak akad alkalmas vevője.
Szegényebb sorsu, kevés tőkéjü, vállalkozó természetü falusi zsidók
gyakran életmódot találtak a tutajozásban. Egy-két száz forintért
beszerezték a tutajnak való szálfát. Azután a tutajt megterhelték
gyümölcscsel, szerszámfával, konyhabeli faeszközökkel, kész
faszerszámokkal. Az alföldi magyarnak hajdan nem termett gyümölcse. A
tutajos szállitott neki almát, körtét, szilvát, diót, mogyorót,
gesztenyét, mandulát. Tavasz-féllel pedig aszalt gyümölcsöket. S mind
ezt tisztes áron eladta a parti városok lakosságának. Évenként két-három
tutaj-uttal vagy ezer-ezerkétszáz korona nyereségre tett szert. Épen
elég volt maga és családja eltartására.
Ma a közép és alsó tiszai fakereskedők, épitők, fürészmalmok előre
megkeresik a máramarosszigeti, técsői, huszti favállalkozókat s előre
megrendelnek ennyi-annyi s ilyen-amolyan minőségü és értékü szálfát,
zsindelyt, deszkát, tüzifát, sót s egyéb terhet. Azután megalkusznak,
kötést csinálnak, határidőt szabnak. A szigeti, huszti, bustyaházi
vállalkozó felelős a szállitásért egészen az átadásig. Ő állitja össze a
tutajt. Ő fogadja a sáfárt, kormánybirót, tutajost és szolgát, a kik
aztán lemásznak a vizen, a hova küldték őket s átadják a fát és terhet
Szolnokon vagy Szegeden, a hol át kell adni.