s esti 11 órakor már készen volt a vallomási jegyzőkönyvvel is, a
Baryhoz intézett levéllel is, valamint ez időre már a csendbiztos is
megirta Baryhoz levelét.
Tehát másfél vagy legföljebb hétnegyed óra alatt készült mindez.
Péczely jegyzőkönyve egy folyamatu, igazitás nélküli összefüggő
elbeszélés.
Ha a fiu saját képzelőtehetsége erejére támaszkodva beszél: beszéde
zavaros, szakadozott, egyes részleteiben össze nem vágó. Péczelynek sok
kérdést kell tenni, sok részletet összhangzásba kell hozni: a munka ily
rövid idő alatt el nem készülhet.
A jegyzőkönyvnek nincs kelete.
Miért nincs?
Természetesen azért, mert elfeledték ráirni.
De hát miért feledték el?
Azért, mert a mikor készitették, még nem tudták, hogy a kis fiut mikor
tudják rábirni, hogy azt elfogadja és aláirja.
Péczely azt vallja a biróság előtt, hogy a mint a fiu aláirta a
jegyzőkönyvet, ő nyomban megirta Baryhoz a levelet.
Ámde e levél más tintával van irva, mint a jegyzőkönyv. A jegyzőkönyv, a
mint én észleltem, Eszláron használt tintával, a levél nagyfalusi
tintával van irva. Azt pedig mégis szokatlannak, indokolatlannak tartom,
hogy a mely tollal és tintával irta Péczely a jegyzőkönyvet, a mely
hosszu, – ne ugyanazzal, hanem más tintával irja ugyanott és ugyanakkor
azt a levelét, mely rövidebb.
Ezekből a jelenségekből az a gyanúm támadt, hogy a gyerek vallomási
jegyzőkönyvét már Eszláron készitették el s a nagyfalui kirándulásnak
csak az a czélja volt, hogy azt itt a gyerekkel csak elfogadtassák és
aláirassák.
Ezért maradt ébren Tisza-Eszláron Bary József vizsgálóbiró s Egressi
Nagy László királyi ügyész. Ezért találta őket Bakó Ignácz pandur éjjeli
11 órakor indulásra készen. Biztosan számitottak arra, hogy a fiu a
csendbiztosi kezekben és Péczely kezében olyan vallomást tesz, a milyen
csak kivánatos.
Im ezek a jelenségek keltették föl bennem azt a gyanut, hogy Péczely
jegyzőkönyve még Eszláron készült. Gondosan kerestem erre a
végtárgyaláson a bizonyitékokat. Egyenes és közvetlen bizonyitékokat nem
találtam. Péczely nem vallotta be. De ellenmondásokkal és
valótlanságokkal teljes vallomása is csak gyanúmat erősitette.
HAJSZA A KOLDUS UTÁN.
I.
(A vádlottakat egymásután kihallgatják. – Kereken visszautasitják a
vádat. – Alibit igazol mind. – A szüzesség fogalma. – Bukszbaum örökös
imádkozása. – A zsidó irások. – Mit jelent a Krammolblü?)
Tanú már volt. A Móricz gyerek.
A gyilkossági vád is megvolt. Igaz, hogy holttestnek nyoma se
mutatkozott. Élhetett az az eltünt lányka valahol erőben, egészségben.
Elvihették magukkal kóbor czigányok is. Elbujdoshatott valahova maga a
lány is. Vagy önként válhatott meg örömtelen életétől a Tisza
hullámaiban. A víz néma. Nem is kiváncsi, nem is fecsegő. Nem árulja el,
mi történik mozgalmas keblének mélységeiben. A folyam nem ott adja ki
halottjait, a hol azokat magába fogadta. S nem is akkor, a mikorra
várják. A folyam nem engedelmeskedő szolgája se a hatóságnak, se a
biróságnak. Nem számit a becsületes megtaláló s a szerencsés felfedező
jutalmára se. A zsidók tízezer korona jutalmat tüztek ki annak számára,
a ki az eltünt lánykát élve vagy halva megkeriti. A Tisza lassu hullámai
nem törődtek ezzel.
De a gyilkossági vád mégis megvolt. Hiszen a tanú látta, a mikor a lányt
a zsidók földre teritették, nyakát elmetszették, vérét meggyüjtötték.
Tehát a gyilkosságnak meg kellett történni.
A tanuságot pedig elhitte az egész világ. A sajtó minden nyelven
gondoskodott arról, hogy a hol irni-olvasni tudó emberek laknak: oda
eljusson a tanuság. A tanu bevallotta a csendbiztos előtt, megerősitette
a vizsgálóbiró előtt, meghitelesitette a törvényszék előtt: minden
kétségnek el kellett tehát oszlani.
Hogy minő titkos és tilos műveletekből állott az a tanuság: erről a
világ nem tudott semmit. A kik a műveleteket kigondolták és
végrehajtották: azok gondosan őrizték a titkot. Sőt szentül hitték a
vérvádat. A tanuhoz nem férhetett senki. Jól el volt zárva ő a
fogházban. Ő nem mondhatta el senkinek, mi történt vele a nagyfalui
éjszakán.
Most már a vádlottakat kellett vallomásra birni.
Volt vádlott elég.
Ott volt Sarf József, a ki behivta lakásába a lánykát.
Ott volt Svarcz Salamon metsző, a ki elvágta a nyakát.
Ott volt a másik két metsző, a tarczali és a téglási, a kik a rugdalódzó
lánykát lenyomva tartották a földön. – Ez a két ember egyelőre nem
jutott a vizsgálóbiró kezére. Ezeket még elő kellett teremteni.
És ott volt a négy eszlári zsidó, a ki jelenvolt az imaházban a
vérvételnél: Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár és Junger
Adolf. – Ezeket nyomban vizsgálati fogságba helyezték ép ugy, mint Sarf
Józsefet és Svarcz Salamont.
Volt azonban még egy vádlott. Ez a koldus zsidó. A rejtelmes alak, a
nagy ismeretlen, a mesebeli bolygó zsidónak visszás képe, fonák alakja,
a kinek se nevét, se hollétét nem tudja senki, s a kiről a tanu is csak
annyit tud, hogy magas barna ember volt.
Ő vezette be a lánykát kezénél fogva az imaházba. Ő hát a főtettesek
közé tartozik. Mig ő kézre nem kerül, a vizsgálatot befejezni nem
szabad.
Az eszlári zsidókkal nem boldogult a vizsgálóbiró. Sehogyse akartak
vallani. Egyáltalán nem ismertek be semmit. Sőt nagy bátorsággal
beszéltek a vizsgálóbiró szeme közé, noha eleget szenvedtek s eléggé
rémitgették őket.
Lusztig Sámuel akkor 40 éves volt, feddhetlen előéletü, családos, nős, 3
gyermeke; – szegény napszámos és vásározó zsidó. Volt egy kis házacskája
Tisza-Eszlár Tót-faluban, melyet a községi előljáróság 150 forintra, mai
pénzben 300 koronára becsült. Bizony kis ház lehetett. Ennyi pénzen csak
egy jóravaló polgári zsöllyeszéket lehet venni a városban.
A tanu szerint ott volt a vérvételnél. De ő bátran ellene mondott a
vádnak. Ott volt a templomban igenis az istentiszteleten, de 11 órakor
hazament Vertheimer Farkassal együtt, ki szintén tót-falui lakos. Az
eltünt lánykát nem ismerte, még név szerint se hallotta hirét.
A mikor pedig jó későn, az 1882-ik év őszén, október 18-án a
vizsgálóbiró közölte vele, hogy a Móricz tanu őt is a vérvevők közt
látta: egyenesen megmondta, hogy a Móricz tanu hazudik, beléje a
csendbiztos verte ezt a terhelő vallomást. Látta a tanut május 22-én
reggel, a mikor Nagyfaluból Eszlárra kisérték vissza, ugy össze volt a
tanu verve, hogy alig tudott járni a maga lábán, görnyedve ment be, a
mint kisérte a pandur a biró lakására. S nemcsak ő látta ezt, hanem
Veiszstein Lázárné is, s ennek leányai is.
Nem volt szerencsésebb a vizsgálóbiró a többivel se.
Braun Ábrahám, más néven Brenner, 37 éves, nős, 3 gyermekkel, szegény
napszámos, tiszta előéletü, egyéb vagyona nincs, csak egy lova és
talyigája, ezzel fuvaroz. Ő Uj-faluban lakik, ott volt délelőtt a
templomban, öt tanuval igazolta, hogy az uj-falui zsidókkal együtt ment
haza 11 óra tájban. Az eltünt lánykát jól ismerte, de eltünéséről nem
tud semmit.
Veiszstein Lázár 56 éves, csalás és sikkasztás miatt már büntetve volt,
nős, 9 gyermeke van, feles bérlő gazdaságot folytat. Ott volt az
istentiszteleten, de annak végeztével hazament Ó-faluba egy csoportban
kilenczedmagával. A lánykát nem ismerte.
Junger Adolf 58 éves, 6 gyermeke van, mezei gazdaságot folytat, van háza
és négy hold földje, multja tiszta. Esztert, az eltünt lánykát hirből se
ismerte. Szentül hiszi, hogy valahol most is él, mert a zsidók őt el nem
emésztették. Tizenegy óra tájban ő is hazament az imaházból. Sok tanura
hivatkozik, kik vele együtt mentek haza Ó-faluba. – A tanu terhelő
vallomása hamis tanuság. Október 18-iki vallomásában azt mondja, hogy
Nagyfaluban a csendbiztos erőszakolta ki azt a vallomást. Volt egy
ibrányi származásu fogolytársa a fogházban. Ez beszélte neki, hogy
Móricz vallatásakor mint letartóztatott vádlott, ő is Nagyfaluban volt a
csendbiztosnál, s ő is látta és hallotta, miként erőszakoskodtak a
tanuval. Volt még más két fogolytársa is: Hegymegi Sándor és Jámbor Pál
nevüek. Ezeknek is elbeszélte az ibrányi fogoly a Móricz gyerek
vallatását.
Sarf József, az egyházszolga, félvállról veszi a vádat s nyugodtan és
bizonyos játszisággal utasitja el magától és a zsidókról. Október 17-én
közli vele a vizsgálóbiró, mit beszél Móricz fia, a tanu. Azt felelte
rá, hogy ha fia május 21-én ezt el tudta beszélni, hát akkor ápril 1-től
május 20-ig miért nem beszélte el neki, az apjának? Ha pedig ő neki el
nem beszélte, miként lehetne az ő beszéde igaz?
Svarcz Salamon a fővádlott, a ki a tanú szerint elvágta késsel a lányka
nyakát. Ez miveltebb embernek látszik, mint akármelyik társa. Nem azért
talán, mert többet iskolázott, hanem azért, mert többet észlelt,
tünődött és gondolkodott. Akkor 37 éves volt, neje, 3 gyermeke és
csekély házi butora. Előélete tiszta. Ápril 1-éről minden lépését
tanukkal igazolja.
Emlékszik a koldus zsidóra is. Azt hiszi, emődi származásu volt
Borsodvármegyéből. Ebben tévedett s e kijelentése utóbb az emődi
zsidóknak sok zaklatást és sok szomoruságot okozott.
Lehetetlennek tartja a vérvádat. Október 18-iki vallomásában azt mondja,
az egész eszlári hajsza nem egyéb, mint zsidóüldözés, az oroszországi
zsidóüldözés folytatása. Azt hiszi, az eltünt lányka most is él és csak
Ónody Géza eszlári birtokos rejtette el, hogy megöletését a zsidókra
ráfoghassák.
Ónody Géza csakugyan eszlári birtokos s országgyülési képviselő volt
akkor. A zsidók elleni gyülölködésben akkor erősen buzgólkodott s a
törvényhozásban is ő hozta először nyiltan szóba az eszlári esetet. A
vizsgálóbiró társaságában gyakran látták a vizsgálat folyama alatt.
Pajkos mókázásként csakugyan beszélték akkor, hogy a lányka eltünéséről
neki tudnia kell, vagy lehet valamit. Ez a hiresztelés jutott el Svarcz
Salamon füleihez a tömlöczbe.
Vidéki tömlöczök lakói nincsenek elzárva teljesen a világtól.
A nyiregyházi törvényszék tömlöczében lehetett husz-harmincz fülke, de
sokkal több elitélt vagy vizsgálati fogoly. A nagy perbe keveredett
zsidók közül ugyan kettőt nem tettek egy fülkébe, nehogy egymással
beszéljenek s talán összebeszéljenek, de mindegyiknek volt három-négy
idegen társa. Több-kevesebb folytonosan. S a társak folyton váltakoztak.
Egyik szabadult, vagy központi börtönbe került s jött helyette másik. S
a ki jött: az mindig hozott hirt a külső világból.
Ám akkor mindenki a vérvádról beszélt Magyarországon. Ura, szegénye,
férfia, asszonya, örege-apraja alig talált egyéb társalgási tárgyat. Az
a rab, a kit eszlári zsidóval zártak össze, kifogyhatatlan volt az e
fölött való beszélgetésben. Az emberek agya bőven termette az ötleteket,
föltevéseket, elméleteket. A rabnak egyébre sincs ideje, mint tünődésre
s ha társa van: beszélgetésre. Ebből áll minden tevékenysége s egyuttal
minden vigasztalódása is.
S nemcsak a rabok társalognak egymással, hanem a tömlöcztartók, a
felügyelők s az őrök is társalognak a rabokkal. Sok jó ember, sok
érdekes alak, sok különös egyéniség van a rabok és gonosztevők között.
És sok különösség, sok képzeletingerlő részlet az egyes
bűncselekményekben. De semmi se érdekesebb, mint az, a melyben szüz lány
szerepel. A mit költészetnek nevezünk, a mi művészet van a világon: az
őskortól kezdve abban mindenütt nagy szerepe van a szüzesség fogalmának.
Nem csupán a keresztyén kornak szüzanya-képe tette gazdaggá és
termékenynyé ezt a fogalmat. A fogalomnak rejtélyes bája és titokkal
teljes fensége évezredekkel előzi meg a keresztyénség korát. Szüz
lánynak vérét venni, keresztyén lánynak vérét vallási szertartásokra
felhasználni: lehet-e gondolat, mely jobban izgatná az agyat, nagyobb
tevékenységre buzditaná a képzeletet s inkább megoldaná a nyelveket,
mint ez?
Bizony nem mulik el olyan nap május végétől kezdve álló esztendeig, hogy
a nyiregyházi tömlöczben mindenféle rabok és fogházőrök, zsidók,
keresztyének, tömlöcztartók, bejáró családbeliek órákon át ne az eszlári
esetről társalogtak volna. Urak a vármegyeházán, birák a törvényszéken s
rabok a tömlöczben csak ezzel üzték az időt és unalmat. S a börtönök
lakói gyakran sokkal jobban ismerik a valódi igazságokat, mint az
igazságszolgáltatás intézői.
Svarcz Salamonból a börtönbeli tudás s a börtönbeli sok tünődés beszélt.
Noha volt az ő lelkében valamely csodálatos buzgóság is, melyről lesz
alkalmam később szólani.
A vérvád babonája némely vidéken ugy szól, hogy a metsző feladata a
keresztyén szűznek vérét venni. A hány metsző tehát április 1-én
Eszláron volt: mindazokat a vádlottak sorába kellett iktatni. Csupán
azért, mert metsző s mert április 1-én ott volt.
Ilyen metsző még három volt.
Taub Emanuel volt az egyik, a ki április közepéig eszlári metsző volt,
de azután Polgárra költözött s a ki helyett választottak épen ápril 1-én
uj metszőt. Taubot hamar megkeritették. Május 26-án már ki is
hallgatták. Fiatal, 28 éves, nős, vagyontalan s eddig tiszta előéletü.
Tagad minden vádat, az eltünt lánykát hirből se ismerte. Az ápril 1-én
történtekre, az istentiszteletre, ebédre, az egész délutánnak és az
estének miként lett eltöltésére nézve ugy beszél, mint a többi tanu.
Vizsgálati fogságba jutott nyomban.
A gallicziai náj-szandeczi metsző volt a másik. A neve Bukszbaum
Ábrahám, 26 éves, nős s már van két gyermeke. Huszonhárom éves koráig
Gallicziában lakott, azután kóborlásai közben elvette a tarczali
rabbinak, Spirer Jakabnak leányát feleségül, egy évig Sárosmegyében
Komárnyikon lakott, azután Tarczalra költözött s onnan ment át
gyalogszerrel Eszlárra pályázni. Legutóbb már ibrányi lakos volt s onnan
kisérték a vizsgálóbiró kezei alá. Egyetlen szót se tudott magyarul.
Csak a lengyel és rusznyák nyelvet értette s a német nyelvnek galicziai
zsidó változatát.
Fiatalsága daczára vagy talán fiatalsága miatt igen buzgó, áhitatos
lélek volt. Még nem rég került ki a jesivából. Fogolytársainak valóságos
gyötrelme volt. Magyarul nem tudván, velük nem beszélhetett. Egész nap
nem tett egyebet, mint imádkozott. Heteket, hónapokat töltött el
imádkozásban. A mit kis gyerek korától kezdve tanult a szentirásból,
talmudból, imakönyvekből: azt hadarta örökké. Héber, lengyel, német
keverék nyelvvel örökké tele volt a szája. Mint később kitünt, sok erély
és határozottság lakott lelkében. Az ellene támasztott vérvád ellen
lenéző gúnynyal, néha haragosan, néha vidáman tiltakozott. A zsidók
egyetemes üldöztetését látta a vérvádban. Buzgón hitte, hogy Izrael
istene megvédelmezi őt is, hitsorsosait is, ha ő folyton imádkozik. A
magyar faj nem imádkozó nép. A kéregetés nem természete s még istenhez
is röstel minduntalan könyörögni. Volt a galicziai metszőnek néhány
fogolytársa, a ki őt a sok imádkozásért folyton szidta, egyszer s
másszor meg is rázta. Mit alkalmatlankodik annyit az égben? Mit zaklatja
örökké a jó Istent? Miért nem mulattatja inkább fogolytársait?
Lassanként a tömlöczben megtanulta jól a magyar nyelvet. Több mint egy
év alatt volt ideje hozzá elég. De mihelyt magyarul tudott beszélni:
abbahagyta az örökös jajgatást.
A harmadik metsző volt a téglási Braun Lipót vagy Lőbi. Ezt nem találták
meg hamarosan. Nem volt már Tégláson. A debreczeni törvényszék
vizsgálóbirája kihallgatott minden téglási zsidót, senki se tudott róla
hirt mondani. Ott volt, eltünt, nyoma veszett. Avas észjárásu
vallástanitók azt hirdetik, hogy a földi élet csak bujdosásból áll. A
vagyontalan, szegény zsidókra egészen illik ez a tanitás. Ez a Braun
három évig lakott Tégláson, onnan áprilban elköltözött Udvariba, a
szomszédos Szatmár vármegyébe községi metszőnek s ugy elköltözött, hogy
négy-öt hét mulva már Tégláson egy árva lélek se akadt, a ki tudta
volna: hova lett. Egy ember nem volt, a ki törődött volna vele. Nem
hagyott Tégláson senkit, a kivel tudatta volna, hova megy, merre jár,
hol hajtja le fejét. Még nőtlen ember volt, 27 éves, de a sok áhitat és
nélkülözés miatt már 40 évesnek is beillett volna. Egészen afféle
embernek látszott, a minőt Mózes IV-ik könyvének hatodik részében
nazareusnak nevez.
Nagyon sok dolgot adott a vizsgálóbirónak.
A vérvádat ridegen utasitotta el magától, de találtak nála egy csomó
zsidó apró betükkel irt ákom-bákom kéziratos levelet. A vizsgálóbiró és
barátai nagy titkokat sejtettek ezekben.
De hát ki forditsa le ezeket magyarra?
Braun Lőbi ugyan szivesen leforditotta volna, de neki nem lehetett
hinni. S más zsidónak se akartak hinni. Kerestek valami tudós papot vagy
barátot, a ki értse a zsidó nyelvet.
Van néhány ilyen tudós pap és tanár Magyarországon minden keresztyén
magyar felekezetnél, csakhogy ők is csupán a nyomtatott héber betüket
tudják olvasni, de a kéziratok arabos héber kusza vonásaihoz nem
értenek. Utóbb mégis találtak egyet, valami dr. Karsz Lólion nevüt, de
az is azt felelte, hogy a kéziratok rasi-rabbi féle betükkel irvák,
ebben pedig ő nem eléggé jártas, hanem egy kőszegi benczésrendü barát,
Paulus Stern, ebben is jártas, forduljanak ahhoz. Utóbb is valamelyik
rabbival kellett lefordittatni, a mikor kisült, hogy a levelek csak
áhitatos üres vallási bölcselkedésről szólanak, sőt nagy részük csupán
jesivabeli tanulók irásbeli gyakorlata.
Mindez csekélység.
Hanem találtak még Braun Lőbinél a házkutatás alkalmával egy kis
szennyes papirba csomagolva bizonyos sárgásbarna, vöröses port is,
melyről első tekintetre is látszott, hogy ez száritott és porrá tört
vér, – ha pedig vér, más vér nem lehet, mint embervér s minthogy
metszőnél találták, tehát bizonyára keresztyén szűz vére. Talán épen az
eltünt lányka, a szegény Eszter vére!
Nosza meg kell vizsgálni a leleményes ész egész hatalmával, a tudomány
minden fegyverével.
A papiroson irás is volt. Két szó volt ráirva: Krahhmol-blű. Ennek
értelmét kellett először megfejteni.
E két szó nem magyar, nem is német, nem is latin. Eddig elért a
vizsgálóbirák, királyi alügyészek, irnokok és csendbiztosok tudománya.
Volt egy börtönőr, a ki értette a rusznyák nyelvet. Ezt is megkérdezték.
Az ő szláv nyelvbeli tudománya se tudta a szavakat megmagyarázni.
Egyszerü dolognak látszott Braun Lőbit magát megkérdezni. Övé az a barna
vöröses por, ő irta a papirra azt a két szót, neki csak tudnia kell
mindent.
Tudott is. Meg is mondotta, hogy az a por vérzés ellen való gyógyitó
szer, pénzért árulják a gyógyszerészek, ő is ott vette azoknál nyolcz
krajczárért, egyéb neve pedig nincs, mint krahhmol-blű.
Dehogy hitték el egyetlen szavát is. Olyan egyszerü és világos volt ez a
megoldás, hogy ezt a vizsgálóbirói észszel már ennélfogva se lehetett
volna elfogadni. Félti a vádlott a bőrét, azért beszél igy, azért akarja
a biróságot félrevezetni.
Pedig hát a metszőnek igaza volt.
Mikor a csecsemőt körülmetélik, a megsértett testrészen vérzés támad.
Erős vérzés, melyben igen gyakran elgyengül a csecsemő, néha meg is hal.
A vérzés elállitására ősi időktől fogva bizonyos szereket szoktak
használni. E szerek közé tartozik a sárkányvér is, melyet e néven
árulnak a gyógyszerészek. Nem sokat érő szer, ma már nem is használják
sürüen, de a tanulatlan metszők és a körülmetélők egyike s másika ma is
ragaszkodik hozzá.
Valami gyanta ez. Rokonságban van azzal, melylyel a hegedüvonót kenik. A
molukki szigeteken tenyészik egy pálmafaj, melynek a neve Calamus Draco
vagy Daemonorops Draco. Valószinüleg alakja után s az alakjához
kapcsolódó népmesék és a babonák után adták rá ezt a nevet. Az is lehet,
hogy eredetileg a molukki vadak a maguk nyelvén nevezték el olyképen,
hogy azután a tudósok belevették nevébe a sárkányt. Ennek gyümölcséből
izzasztják ki a nedvet, a melyet, ha megsürüsödik, megsárgul, megbarnul
és porrá törnek: vérzés csillapitására gyógyitó szerül alkalmaznak. A
gyógyszerkönyvekben latin neve: sangvis draconis, magyarul: sárkányvér.
De hát hogy lett ebből Krahhmol-blű vagy Krachmol-blö?
Ez is egyszerü.
Az északmagyarországi ó-hitü zsidó se magyarul, se latinul nem beszél,
hanem beszél németül. Németül a sárkányvér: Drachen-bluth. Csakhogy a
galicziai és északmagyarországi zsidók német szójárása valami különös,
furcsa, megmagyarázhatlan torzitás. A Drachen szót átalakitja Krahhmol
vagy Krachmol szóvá, a Bluth-ot pedig Blü vagy Blö szóvá. Igy lesz
Drachenbluthból Krahhmol-blü.
Volt Nyiregyházán egy tanult, értelmes gyógyszerész, Korányi nevü. A
törvényszéknek ez szokott a szakmájabeli kérdésekben véleményt adni.
Megkérdezték ez esetben is. Adott is okos és alapos felvilágositást, a
mely azonban igazolta volna Braun Lőbit. A mellett kisült, hogy ez a
gyógyszerész is zsidó volt valamikor, vagy legalább apja-anyja volt
zsidó. Nem lehetett tehát hinni neki se. Elküldték tehát a vöröses-barna
por egy részét a műegyetemhez, az országos fővegyészhez, dr.
Felletárhoz. Ő se mondhatott mást. Abban a porban nyoma sincs a vérnek,
nyoma sincs a szűz lány vérének.
II.
(Fölkutatják a sirokat. – Az emődi zsidók. – Az alibi. – Az elfogott
koldus zsidók serege.)
Másutt kellett keresni a bűntény tárgyi jelenségeit. Minthogy azonban
effélék semmi irányban sem mutatkoztak: elő kellett teremteni valahonnan
a koldus zsidót.
Pedig megvizsgálták a temetőket is.
Április elseje óta csak két hónap telt el. A keresztyének temetőjében
levő minden ujabb sirhalomnak eredete, ideje és kora kétségtelen volt.
De a babona szerint a zsidók ide nem is temettek volna senkit. De az
eltünt lányka holttestét valahova mégis el kellett temetniök. Máshová
nem, csak a zsidó temetőbe.
Kimentek hát oda. Birák, pandurok, előljárók, orvosok, napszámosok,
tanuk, kiváncsiak. Föl kell ásni a sirokat. Valahol ott lesz a lányka.
Három ujabb ásatunak látszó sirhalmot találtak.
A legujabbról azt mondta Sarf József, hogy azt ne bántsák, ő temette oda
1882. évi január 30-án kilencz napos csecsemőjét. De azért csak
felbontották a sirt. A gödör fenekén a puszta földön egy kis szalmán
feküdt a kis csecsemő oszló-bomló maradványa egy ócska kis teknővel
letakarva. A régi zsidók egyszerüségével s a szegény ember
pénztelenségével történt a temetés. A szakértő orvos megvizsgálta a kis
hullát s legalább hét napos s legföljebb 14 napos csecsemőnek találta.
Tovább kutatták a sirokat.
A zsidók bebizonyitották, hogy 1882-ben január elsejétől május végéig
nem volt több halottjuk, csak Sarf József csecsemője. Az 1881-ik évben
nem volt egy halottjuk se. Az előző 1880-ik év junius 7-én temettek
utoljára. A sirhalom alakja is megbizonyitja ezt. Minek tehát felturni a
régi sirokat, fölzaklatni a porladó tetemeket? Hiszen a föld megmutatja,
hogy április elseje óta, a mikor a lányka eltünt, egyetlen kapavágás se
történt a zsidók temetőjében.
Igy beszél az igazi szakértő, a mezei munkás gazda ember. A ki ássa-vési
a földet s naponként nézi, hogy az ujonnan ásott föld hantjai miként
mállanak, miként sülyednek, miként telnek meg lassanként gyommal, fűvel,
vadvirággal s mennyi idő alatt heged be a földnek sebje, melyet rajta
ásó, kapa, ekevas ütött. Ismeri a különböző talajok és füvek
természetét. Agyagon, kavicson, televényen, égevényesen miféle fű mennyi
idő alatt fogamzik, miként nő fel s mi sorsa van télen is, nyáron is?
A falusi előljárók, tanuk, parasztok jól látták, hogy a temetőben nyoma
sincs uj ásásnak. Ám a vizsgáló biróság emberei és szakértői másként
látták a dolgot. Az ő elméjüket tompává, de egyuttal furfangossá is
tette az a töredékes tudomány, a mely oda beleszorult. Ők még a
vakondturásokat és hangyabolyokat is felturták: nincs-e ott az eltünt
leánykának vagy keze, vagy lába? A paraszt csak a fejét csóválta. Az
urakkal nem akart kemény vitába keveredni. Ő jól tudta, hogy
földszinéhez közel vakandturásban vagy hangyabolyban rothadó testrész
hónapokig meg nem maradhat. A falusi kutyák dülőföldek messzeségéből
megérzik a szagát, oda mennek, kikaparják s megeszik vagy elhordják
onnan. S aztán a tavasz meleg napjaiban a hangyák, a pondrók s az apró
skarabeuszfélék is nagy hirtelen szétszedik a hullarészeket.