variáczióját eljátszani ugyan egy nótának, mint Paganini, hanem a
mellett remek festész, ki bennünket Markónál is több «schöne Gegend»-del
megismertetett már; érdemdús iskolamester, kinek rendszere nyomán még a
sorok között is megtanulnak olvasni a nagy gyerekek; gyakorlott lovas és
kocsis, ki a legmagasabb lovakra is felül s szekerével csak egyetlen
egyszer akadt bele a hatóság kapukövébe, egyébkor ügyesen kitudja a
szemközt jövő akadályokat kerülni, s sok nagy pocsolyán keresztűl
hajtott már, a nélkül, hogy magát besározta volna; nagy csónakász, ki
ott is tud evezni, a hol elfogy a víz; és különösen hirhedett
meteorolog, ki politikai időjóslataival «lefutja a rangot» Schofkától,
Mathieu de la Drometól és Balla Károlytól is, mint ezt számtalan,
«megmondottuk ez előtt egy évvel» szavakon kezdődő czikkei méltó
elismeréssel tanusítják.
Sajnáljuk, hogy tisztelt barátunkat a tavalyi évben nagy családi
szomorúság érte: két kedvencz ikerleányától, Schleswig és Holsteintól
megfosztatott, pedig ezek voltak azon kedves teremtések, a kikben a
magyar példabeszédet gyakorlá: «leányomnak szólok, stb.» Reméljük, hogy
az ég meg fogja őt vigasztalni, s dús kárpótlást nyujtand neki
Bismarckban.
Részünkről azon óhajtásunkat fejezzük, ki, hogy tartsa meg őt a hazai
Minerva sok számos európai kérdések végleges befejeztetéseig.
PÉTER PÁL. (POMPÉRY.)
E tisztes ősz férfiú – vagy mit mondok! – e daliás ifjudad alak itt
előttünk jobb és balfelől a mi kedves barátunk Péter Pál. Nem Péter és
Pál, hanem az egyik is Péter Pál, a másik is Péter Pál. Hogy arczképei
ily külömbözők, annak oka az, hogy az egyiket a Telivér előadása előtt
fotografiázták, a másikat pedig a «Mi újság a szomszédban?» előadása
után. Hinc ille Zwiespalt der Natur! Az első arczképe hívebb.
És valóban ő méltán tarthatja fel ily büszkén az arczát, mert ő
mondhatja el Árpád apánk után magáról, hogy megalapította
«Magyarország»-ot, s azt fenn is tartá egész a szatmári békekötésig (a
mikor tudniillik Szathmáry Károly szerződött Wodjanerrel a Magyarország
szerkesztése végett); az «Ország» dolgában is sokat ült Budán, s a
Törökkel (Jánossal) folytatott hadjáratai hirhedettek!
De mind ez érdemei csekélységek ama hős tettéhez képest, melylyel a
magyar irói névnek helyet vivott ki a – gothai nemesi almanachban.
Mint már említettük, ő koszorús szerzője a nemcsak halhatatlanná, sőt
hallhatatlanná lett Telivérnek, pályadijt nyert vígjátéknak, melyben
diadalmasan van keresztűl víve azon régóta sürgetett reformkérdés, hogy
az inasok ne beszéljenek a szinpadon.
A pályamű természetesen diadalmaskodott palyatársai fölött, s a szerző
nevét rejtő jeligés levélke felbontásakor az akadémia nagy gyülésén e
név hullott ki abból: «Péter Pál» aranyszegélyű lapon, melyen
történetesen P. P. betűkkel ellátott korona volt látható.
«Ez grófi korona!» volt az archeologiai osztály véleménye. «Ez grófi
poézis», bizonyítá a nyelvtudományi osztály. «Ez grófi parfüm»,
tanuskodék a természettudományi szekczió!
A Telivér pályadijas müvet gróf irta!
Ezt mondák az akadémikusok az ujságiróknak, az ujságirók a publikumnak,
a publikum a szinészeknek, a szinészek az igazgatónak, s miután e
véleményt Péter Pálnak Malaczkáról és Badenből kelt levelei is
megerősíték, lett a kedélyek izgatottsága nagy!
A kaszinóban konferencziák tartattak azon kérdés fölött, ki lehet ő?
Egyik azt állítá: az X. X. gróf, az tud folyvást versekben beszélni;
másik azt mondá, ez S. gróf, az érti ily gyökeresen a lovakat; a
harmadik fogadott rá, hogy az Y. gróf, annak van egy igen jeles
titkárja. Száz huszonnyolcz palaczkra megy a pezsgők száma, a mik e
tárgyban fogadásokul feltétettek.
A szinházban nem kevesebb volt a tevékenység, a szinészek éjjel-nappal
szerepeiket tanulták, a súgó disponibilitásba helyeztetett, az igazgató
saját butorait hordatta fel az előadásra, s saját kezével verte a
szinfalakba a szegeket, mikre saját olajfestményű műremekeit aggatá fel.
Az előadás napján még csak egy kritikusnak való szabadjegy sem volt nagy
pénzért kapható, a kaszinót ez estére bezárták, s az elnök maga vezette
in corpore az egész díszes társulatot az előadásra, a hol az erkély drei
Mann hoch elfoglaltatván, szerzőnek minden geniális mondása
tapspelotonnal üdvözöltetett.
Ez volt Péter Pál inaugurácziója.
A kritika is üdvösen meg volt szeppenve, s e hatás kiterjedt még második
darabjára is, «Mi ujság a szomszédban?» mely bár nem érte el egészen az
elébbi sikerét, még is a kritikusok referádáikban nem annyira azt
fejtegették, hogy «Mi ujság a szomszédban?» mely darabnak pedig egyéb
hibája nem volt, mint az, hogy szerzője nem ismerte fel helyzetének
előnyeit, s bár, mint jelenleg az első magyar általános életbiztositási
szak vezető főnöke, szülöttének életét biztosítani elmulasztotta.
Ki kell emelnünk még tisztelt barátunkat, mint igen kegyes családapát,
kinek jelszava: «bocsássátok hozzám a kisdedeket!» (Különösen, ha csinos
dajkáik vannak.) E mellett határtalan tisztelője a szép, s mint báró
Eötvös mondja, a «jobb» nemnek (igaza van, én sem szeretem a férfiakat)
akár csipkében, akár halinaköntösben.
Kivánjuk tiszta szivünkből, s ez óhajtásunk számos tisztelői
véleményével találkozik, hogy kivivott mellékneve «Telivér János»
változzék át majd egyszer «Telipénz Jánossá!»
ARANY JÁNOS.
Előttünk áll nemzetünknek azon nagy költője, a ki legnagyobb költője
lehetne nemzetünknek, ha egy igen nagy fogyatkozása nem volna, mely őt
ebben meggátolja, az, hogy irtóztató szerény.
Általános bevett fogalom szerint két dolog kivántatik meg egy költőtől:
az első az, hogy igyék, a másik az, hogy magát dicsérje.
Arany se nem iszik, se magát nem dicséri.
Más poéta nem mulasztja el tudatni a közönséggel, mikor volt szerelmes?
mikor haragudott meg a kritikusokra? mikor csalta meg a kedvese? mikor
volt kótyagos? eventualiter mikor nincs a csizmájának talpa? és főleg:
miket tenne ő a hazájáért, ha azok a feltett tettek engednék magukat
megtétetni?
Arany mindezekről nem énekel; a helyett csak a nemzet nagy hőseivel
foglalkozik, a kiknek ugyan nagy virtus volt olyan nagy embereknek
lenni, mikor még nem volt se puskapor, se czenzura.
Csupán egyszer fakad ki annyira a maga dolgában, hogy azt mondja:
«Ne volnék csak olyan vén
Iró tollam letenném,
S beszegődném maholnap
Csizmadia inasnak!»
Csizmadia inasnak! ez alak itt ni! Hisz ezzel a gyönyörű bajuszszal
egyenesen csizmadia atyamesternek választhatnák meg!
Miért ne! ha engemet megválaszthattak csizmadia czéhbeli –
választmányi-tag-mesternek. – Az vagyok.
Már akkor Arany csak megérdemelné, hogy a hol én választmányi-tag-mester
vagyok, ott atyamester legyen.
És ő csak inasnak ajánlkozik.
Ezért nem lesz belőle semmi. Mondom én ezt neki eleget.
Most is megválasztanák akadémiai titkárnak, ha nem volna neki egy nagy
ellensége, a ki mindenféle ráfogott hibákat hiresztel felőle; pedig egy
házban lakik, egy asztalnál ebédel vele!
Ez a rágalmazója Aranynak: saját maga.
Kérdjük tőle, hogy vagy? Feleli, sehogy sem, nem érek én már semmit.
Akkor van épen csordultig a poézis színmézével.
Kérdjük tőle: mit irsz? «Semmit sem», feleli, «nem tudok én már irni
sem.»
Akkor költötte épen «Buda halálát», a mi olyan remek mű volt, hogy még a
Pesti Hirnök is kénytelen volt – megtámadni.
S ha kérdjük, mi van az ujságodban? Azt mondja: «ugyan hát mi lehetne
benne?»
De ’isz így nem lehet nagy emberré lenni!
Annak legelső titka a jó programmcsinálás.
Persze az is nagy hiba, hogy lapjában nincsenek hímzetminták.
A tudós kollegák aztán azt mondják:
«Oh be remek hőskölteményeket ír az az Arany; ne válaszszuk meg
akadémiai titkárnak, hadd kényszerüljön még több ilyen szép verset irni!
azt mi elolvassuk – a tisztelet példányból.»
A publikum meg azt mondja:
«Ne járassuk Koszorúját, hadd legyen kénytelen mentűl több szép
hőskölteményt irni; azt majd megszerzi a tiszteletes s elolvassa tőle az
egész komposzszeszszorátus».
És azért soha sem hallod tőle, hogy panaszkodnék.
Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak
izengetni. Én karikaturákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat
küldöz.
Egyet közlök belőlök. Arról volt épen az értekezés, hogy a história csak
azoknak a neveit jegyzi fel, a kik szellemükkel hatottak és a kik
vérengző hadjáratokat viseltek.
A papirrongyra, mit hozzám röpített, ez volt irva:
Az emberi öltőt nagy feledékenység elnyeli, mint tenger;
Csak kettő marad fenn az emlékezetben: Der Denker und Henker.
Az ilyen papirrongyokat én rakásra gyűjtöm, s majd ha mind a ketten
meghaltunk, majd ha a magyar uraságok belgák és angolok lesznek,
ezereket fognak érte kapni – az örököseim.
ÉRKÖVY.
Ismét egy kitünő férfiát mutatjuk be irodalmunknak, a kiről méltán el
lehet mondanunk, hogy nagy számra szaporodott költőink serege előtt ő a
legelső zászlóvivő, és a helyesebb út megtörője, kinek zászlaján e
buzdító jelszó tündöklik: «ifjú poéta! haladj kapálni!»
Műveiből mindenütt ily lelkesítő nézetek tündökölnek elő.
«Ifjú poéta, ha már csakugyan énekelni akarsz, ne énekelj zenekiséret
nélkül, itt a Vidacs-féle kukoriczamorzsoló gép, csavargasd melléje
ezt!»
«Ifjú versíró, ha már borról akarsz énekelni, az első nem az, hogy
tanuld meginni, hanem tanuld meg tőlem, hogyan kell azt termeszteni,
erjeszteni és fejleszteni, s csak akkor irj róla, de akkor is csak a
«Hon» hirdetményei között, «hogy mi az ára egy palaczknak?»
«Ifjú poéta, ki babérokat akarsz aratni, jer, én elvezetlek oda, a hol
megtanulsz babot aratni, és az neked sokkal jobb lesz.»
«Halhatatlanná lenni vágyó ifjú, ki örök életet vivsz ki magadnak, jer,
én megtanítlak, hogy időközben, addig is, hogy kell megélni?»
«Hazám költői hajlammal biró hölgyei és delnői, legyek szerencsés
nagysádtoknak karomat nyújthatni, hogy felvezessem nagysádtokat a –
csirke és liba költés Parnassusára.»
Ily helyes és czélszerű irányban vezeti Érkövy a mostani generácziót az
irodalom rögös, de Mak-Cormik-féle fogas hengerrel lesimítható pályáján.
Jelenleg is egy igen korszerű és nagy horderejű vállalat létrehozásában
fáradozik, mely vállalat nem csak arról van alaposan egyelőre
biztosítva, hogy iróink legértékesebb czikkeiket fogják bele adni, hanem
arról is, hogy a közönség tódulni fog azon olvasmány után, mely neki itt
fog nyújtatni.
E korszerű vállalat tudniillik a «második, szabadalmazott pesti ingó
zálogházi hitelintézet», melyben a közönségnek pénzt fognak olvasni, s
melybe az írók óráikat és téli bundáikat fogják beadogatni.
ROBBOGÁNYI UZINDUR.
Ez az ifjú, daliás termetű arcz nekem kortársam!
Majd mikor Szilágyi Sándort mutatom be, megőszült fejével, arról nem
fogom elmondani, hogy «ez az én öcsém!» de midőn Uzindurral jövök
karöltve, büszkén mutatom őt be a közönségnek.
– Im ez ifjú itt az én – bátyám!
Ilyen volt ő már Guttenberg idejében is, kinek a könyvnyomtatás
mesterségét föltalálni segíte; mely korrajzában, hogy hű maradjon a
historiához, mindjárt a czenzurát is föltalálta egy kalapács alakjában,
melylyel a haragos nyomdász a negyedik felvonásban, felesége
sajtókihágásáért, masinát, masinistát és betűszedőt tönkre rombol. Ezt
ugyan akár feltalálatlan is hagyhatta volna.
Sokan bámulták Blondint, mint lehetett oly vakmerő, hogy saját gyermekét
vállára véve sétáljon át a Niagarán? én jobban bámultam Robbogányi
Uzindurt, midőn saját darabjában mint Guttenberg föllépett. Mert e
kettős tréma csakugyan emberfölötti idegek számára való élvezet.
Fölléptével egyébiránt a legkedvezőbb sikert aratta. Rokonai és jó
barátai nem óhajtották, hogy nevét a szinészi pályán megörökítse, s
lehet-e kedvezőbb siker a világon, mint rokonaink és jó barátaink
óhajtását valósítani?
Hiresek azonban Romeo és Julia harmadik felvonásának 1. jelenetében tett
föllépései; hol majd Tibaldot, majd Mercutiot, majd Romeot szokta
játszani; s melyek irodalmi körökben oly jó hírt szereztek számára, hogy
még a kritika sem mert keztyű nélkül hozzá nyulni.
Kritika? – ő ezzel a fegyverrel is tud bánni. Robbogányi nem csak
drámairó és művész; ő kritikus is.
Már pedig azt tartják, hogy a megtért guerillából lesz a legjobb
csendőr. Ez tudja legjobban, hol vannak a czimborák búvhelyei? hogy kell
egy hurokra akadt czinkost kivallatni?
Neki is volt pedig már száz arany kitéve a fejére, a mit el is nyert az
által, hogy egy drámát irt, melynek czíme: «Bűn bűnt követ», melyet
azonban ő maga annyi bevallott bűn daczára, a drámai vérpadon leendő
nyilvános kivégeztetés helyett, leendő megjavulásáig tartó fogságra
megkegyelmezett.
Ámde mindezen érdemeinek elősorolása után fennmarad még a legnagyobb,
melyet tőle az utókor sem fog elvitathatni.
Mert lehetnek, és bizonyára vannak is oly ártatlan kedélyek közönségünk
soraiban, kik a művészet és irodalom tetteit nem tartják reális
foglalkozásnak, de senki sincs, a ki el ne ismerné azt, hogy a ki
tizenhat éven át minden farsangban személyesen vezette a kotillont, az
megérdemli, hogy az «ifjúság vezetőjének» neveztessék.
S e tánczhadvezéri czelebritás, e quadrillgenerális, e
kotillonfeldmarschall, e minden európai bálok hétválasztó fejedelme:
Robbogányi Uzindur.
És valamiképen elismert dolog, hogy Napoleon akarata nélkül Európában
nem lehet «rend», hasonlóul bevégzett tény, hogy Robbogányi Uzindur
nélkül nem lehet Európában «tánczrend».
Melyért is felhívjuk lapunk minden olvasóját, hogy e mi kedves
barátunknak tartós és állandó egészségeért siessen egy pohár pezsgőt
üríteni – ha van.
GREGUSS ÁGOST.
(Az «Üstökös» princzipálisához.)
A «Lángészt» szidtad, mivel a «gaz» irókat ütötte;
Most meg minden irót üstököl Üstökösöd.
Szép, hogy e rossz elvtől a jóhoz visszakerültél,
S im magam is szivesen tartom a hátamat: Üss!
_G. Á._
Felkapván azon dicséretes szokás, hogy mikor a programmunk szerint
rendben érzi magát következni illető jó barátunk, ez «irodalmi
kényszerkölcsön» vagy mint Nendtwich barátunk mondá «irodalmi
Matrosenpressgang» következtében, önként siet nálunk jelentkezni,
beküldvén arczképét, s némi szellemi contoureokat is hozzá.
Így tisztelt barátunk a fenebbi epigramm kiséretében jelent meg,
hadfogadó bureaunkban.
Távol legyen tőlem ily gonosz szándék, hogy én Apolló fölkentjei ellen
fölemeljem kezemet! hogy én irótársaimat megüstököljem! Hogy bánhatnék
én ily gonoszul ennyi kopasz emberrel? Még pláne ütni! ’sz nem jöttem én
Meklenburgból. Én eddig azt hiszem, hogy csupa merő hizelgéseket mondok
barátimnak, s milyen gonosz a világ, hogy magyaráz mindent félre.
Megfogyatkozásaikat is, a hol lehet, eltakarom. Hát nem föltett kalappal
rajzoltatom-e azt, a ki megszabadult attól a gondtól, hogy frizőrre
legyen szüksége?
A mult számban volt szerencsém bemutatni egy jelesünket, ki poétából
lett kritikussá; ime most egy másik kitünő férfiunk, ki, megfordítva:
elébb volt hirhedett és rettegett kritikus, s azután változott át
koszorús költővé.
Azt kérdi Tóth Kálmán: «Ki volt nagyobb?»
Minden kétkedés nélkül kimondom: az utóbbi!
A ki elébb volt drámairó, azután lett kritikus, az lehet hősi jellem, de
minden esetre boszúvágyó, ki megakarja torolni a vett sérelmeket; de a
ki, mint Greguss, a kritikust és drámairót oly módon tudta magában
szerves egészszé olvasztani, hogy elébb megcsipkedett minden halandó
poétát, s azután kitárta keblét, mondván, már most cseréljünk szerepet,
csipjetek ti engem! az ilyen ember nagy keresztyén!
Kivált ha azt az elvet követi, hogy «majd irok én nektek olyan darabot,
a milyeneket ti szoktatok irni nekem».
Hanem hát itt sem tagadhatá meg kritikusi természetét: még a drámája is
egy általános kritikai hadjárat az irók ellen. Ő ugyan fentebbi
epigrammjában is azt állítja, hogy a «Lángész» csak a «gaz» irókat
ostorozza. Kérem alássan. Linné szerint minden gaz: virág; a murok vad
állapotában gaz, s ha megnemesítik, sárgarépa; a spinót, ha nyers, gaz;
ha megfőzték, még az országgyülésen is szóba hozatik.
Én tehát tulajdonképen akkor, midőn a Lángészt megróttam, nem Greguss
ellen tettem kifogást, hogy minek irta meg a Lángészt? hanem a Lángész
ellen, hogy minek hagyta magát megiratni Greguss által?
Azóta azonban sokat változtak nézeteim. Az idők kényszere engem is
kapaczitált, hogy minden úgy van jól, a hogy van, s a féllábú ember is
ideálja – a sántaságnak; azért ime kezemet nyujtom e hasábon keresztűl
az én kedves barátomnak: «te is kritikus vagy, én is kritikus; te is jó
katona, én is jó katona: ne bántsuk egymást». Inkább keressünk majd egy
harmadikat, s azt communi consensu jól eldöng – simogassuk.
IPOLYI ARNOLD.
Fáj a szive az embernek, ha elgondolja, hogy e szép tojásdad arczú deli
alak arra van hivatva, hogy csupán olyan hölgyeknek udvaroljon, a kik ez
előtt háromezer esztendővel éltek, s azóta bebalzsamozva unatkoztak
valami egyptomi gúla kabinet partikülierjében, s míg más ifjú ily időben
azon élvek elnyerésében fárad, melyek e földön vannak, őt csak az vonja
magához, a mi a föld fölött és a föld alatt található, értve az utóbbiak
alatt az ócska sarkophagokat és bedült sírboltokat, miknek titkait
fürkészi; hanem hát már egyszer ezt így rendelték a bölcsek, hogy
kiválogattassanak egy országban a legtöbb eszű, legegyenesebb termetű,
legjobb erkölcsű férfiak és azok legyenek épen a deficiálásra
kárhoztatva, s ezen mi nem segíthetünk, mert ha tőlünk függne, bizony
minden páter nevét megnyújtanok «páterfamilias»-ra.
Ime e kitünő barátunk oly művel ajándékozá meg tudományos irodalmunkat,
mely mindent összefoglal, a mi nemzeti életünkben mese. Ő a «Magyar
Mythologia» koszorús szerzője.
Ez azon egyetlen mű, mely a kiadó vallomása szerint, az utolsó szakadó
szálig mind elkelt és egy sem került vissza a vidéki könyvárusok
küldeményeivel. Így nagyon valószinű, hogy a tisztelt szerző ujabb
kidolgozás mellett új kiadást fog belőle rendezni.
E lehetőség esetére bátrak vagyunk figyelmébe ajánlani a magyar
hitregetan azon tárgyait, a mik az első kiadás óta gazdagíták nemzetünk
mythologiáját.
Így mindjárt az I. fejezetnél a pogányistenek közé kérjük betétetni a
«Pénzistent», ki még ma is nagy tiszteletben részesül.
A Rémek közé: az Inséget, az Adóexekucziót és a Czenzurát.
A Csodaállatok közé a Sült Galambot és a Hirlapi Kacsát.
A Tündérek és Láthatatlan Alakok közé az Ezüst-Huszast, nem feledve el
annak a Február 11-ki toaszt alkalmával felbecsült ágióját.
A Kincshordó Lidérczek közé a Bankó-prést és a Kreditanstaltot.
A Manók közé a harmadévi sok Röpiratot.
Az Elfeledett régi tisztességek közé a Magyar Főkötőt és Pártát.
A Babonák közé a Szózat-éneklést.
A Csodák közé az 1864-iki «Száz forintot egy zsemlyéért», s az 1865-iki
«Száz zsemlyét egy forintért».
A Griffmadarak közé a 33 Hirlapot, a mi két esztendő alatt egymást
megette.
A Sárkány Tojások közé a másik 33 Hirlapot, mely helyettük támadt.
A Földbesüllyedő Hősök közé a Vezért, ki maga is úgy mutatta be magát,
mint kis ördögöt.
Az Óriások közé a Bugyogós Ifjú Óriásokat.
A Boszorkányok rovatába: az Augsburger Allgemeine Zeitungot.
A Fanyövők és Kőmorzsolók közé: az Oesterreich-t, meg a Botcshaftert.
És különösen, mikor az Elemek tiszteletéről szóló fejezetet fogja
átdolgozni, becses figyelmébe ajánljuk e négyet: a Földtisztelet
rovatában: a Földkóstolókat és a Földvételi Belgát, a viz tiszteleténél
az Alföldi Rétöntözést, meg a pesti Vizvezetéket, a Tűz tiszteleténél a
Petroleumot, meg a magyar Szalmatüzet, a Szél tiszteleténél pedig azt a
bizonyos Köpönyeget, a mit szél ellenében szokás fordítani.
Ezek mind tisztán magyar Mythologiai tárgyak, a miket nagyon tisztelt
barátunk Magyar Mythologiájának második, bővített kiadásában egész
bizonyossággal remélünk feltalálhatni.
BÉRCZY KÁROLY.
Midőn egy részről van szerencsénk bemutatni egyikét legrégibb
barátainknak, minden fölöslegessé váló ajánlgatás helyett csak annyit
jegyzünk meg felőle, hogy daczára ily régi barátságnak, s daczára annak,
hogy mind a ketten lapszerkesztők vagyunk, még sem vesztünk össze soha.
Ennek külömben igen egyszerű magyarázata van. Én az infanteriánál
szolgálok, ő pedig a kavalleriánál.
Én bolondos lapot szerkesztek, Bérczy pedig lovas lapot: a Vadász és
verseny-lapokat.
Ez azon lap, melybe legtöbb nemes ir, melyet legtöbb nemes olvas és
melyre legtöbb nemes prænumerál. És nagyon méltán. Ha már nemességünkből
úgy sem maradt meg egyebünk, mint nemes levelünk, nemes szivünk és nemes
paripáink, hadd védelmezze az elsőt a Pesti Hirnök, hadd tartsa
biztatással a másodikat a Családi Kör; de az utóbbitól se vitassa el
senki azon jogot, hogy magát az irodalomban képviseltesse.
A ló tiszteletreméltó állat. A Pegázus is ló, a hyppocrénét is ló rugta,
Minerva sisakjának az ernyőjét is négy ló képezi, hazánk történetében is
fontos állat a ló, de ezt bővebben elemezni nem merem, nehogy
nemzetiségek elleni izgatásnak vétessék; azért a ló mindenesetre
megérdemli, hogy saját orgánuma legyen.
A lovaknak épen úgy meg van a maguk története és családfája, mint a
kitünő hősöknek, sőt némely lónak a nemessége sokkal régebbi dátumú,
mint a gazdájáé.
És ha már egyéb mező nincs tettvágyunknak nyitva, mint a handikap tere;
s fegyvereink erejét más ellen nem éreztethetni, mint a nyulak ellen:
ezekben kitünni is dicső. «Foglaljuk el a tért!» ez Tallérossy Zebulon
jelszava; «még pedig fekve, mert így többet elfoglalhatunk belőle, mint
állva.»
Bámulásra méltó különösen tisztelt barátunknál az, a mi minden költőnél
legbámulatosabb szokott lenni: Arany János mindig verekedő emberekről
ir, pedig maga soha sem verekszik; – Hiador mindig szerelemről dalol,
pedig nem is szabad neki, mert plébános; – míg Lonkay mindig a
cœlibátusról énekel, pedig nem próbálta; – és az a valódi talentum! Így
Bérczynél is a fantázia diadalának kell elismernünk azt, hogy ő lovakról
ir, a nélkül, hogy valaha lovon ülne, és vadászatokról, a nélkül, hogy
egy árva svábhegyi szőri-szarkát meglőtt volna valaha életében.
Legnagyobb érdeme pedig az, hogy míg sok ifjú és vén szerkesztő az
előfizető közönséget teszi lóvá: ő a lovakat tudja rábírni, hogy a
gazdáikkal előfizettessenek.
És bizonyára Bérczy kedvesebb olvasmányt ad oly novellákban, hol azok a
szalonkák szerepelnek, miket mi koppasztunk meg, mintha irná a mai kor
divatos novelláit azokról a szalonkák-ról, a kik minket koppasztanak,
vagyis, érthető nyelven magyarázva: il est plus beau d’écrire des
biches, qui se font manger, que des biches, qui nous mangent.
Azért egy lelkesült «cheer»-t a Vadász és versenylapok szerkesztőjének!
(U.) URHÁZY.
Venio nunc ad fortissimum virum. Most mutatom be azt az egyetlen
férfiút, a ki nekem a föld kerekségén parancsol. Mert vagynak ugyan még
sokan, a kik nekem parancsolgatnak; csakhogy azokkal én úgy vagyok, mint
a svájczi nemzetőr a kapitányával, kinek ily dorgálására: «mért nem
voltál a hadgyakorlaton? mondtam tegnap, hogy eljőjj!» azt felelé
vissza: «te mondtad ám, hogy elmenjek, de én nem mondtam, hogy
elmegyek.» A mit azonban (U.) parancsol, azt oly készséggel szoktam
megfogadni, a milyennel csak fogadhatja egy Honfi egy Honatya parancsát.
Igen is, ő a nagyérdemű Hon-nak elismert buzgalmú és kapaczitású
szerkesztője, én pedig ugyanannak szerény alattvalója. S ámbátor nem
illenék subalternusoknak az ő princzipálisaikról panegyrikont irni, mert
ez a rossz világ könnyen úgy magyarázhatná a dolgot, mintha itt
fizetés-fölemelési remények volnának mozgásba hozva: azonban egyszer már
a keblemből felbuzgó érzelemnek nem állhatok ellent; vagynak dolgok, a
mikről a költő azt énekli, hogy «koporsóból is kitör és eget kér!» s a
mi igazság: a Hon nagyon jó lap.
Nem azért, mert a kiadójával némi ismeretségben vagyok; de tessék
megnézni! Van abban gazdaság, politika, külföld, belföld, újság,
régiség, regény, utazás stb.; vezérczikkeket irnak bele a legderekabb
hazafiak, a kik nem pénzért irnak, járatják a legokosabb emberek, s a
papirosa is szebb, mint valamennyi lapé a birodalomban.