tiszteltem, – de határozott ellenfele voltam; azon kevesek közé
tartoztam, kiknek bátorságuk volt az ő túlnyomó népszerűsége és
befolyása daczára ellene a megye termében fellépni, mert azon utat,
melyen ő járt, hazámra nézve sem üdvösnek, sem czélra vezetőnek nem
találtam.
Nyáry azonban társadalmi tekintetben a hazának oly kitünő fia volt,
kihez hasonló kevés van, – olyan ki őt felülmulná – egy sincs.
Magyarország történetét nem fogja megírhatni senki a nélkül, hogy az ő
jeles egyéniségének nem egy, de számtalan fényes lapot szenteljen;
tartozzék az bármely párthoz, bevallani kénytelen, hogy Nyáry
tántoríthatlan becsületességű, nemes keblű hazafi és feddhetlen tiszta
jellemű tisztviselő volt. Egyenes lelkű, igazságos biró, soha nem
engedett magán érdekeknek, – és Pest megyében a közigazgatási és
törvénykezési téren nagy jelentőségű és üdvös működésének egész ideje
alatt minden törekvése egyedül oda volt irányozva, hogy az, kit a megye
közönsége bizalmával megtisztel, helyét kellően betöltse. Sokat, – igen
sokat mondhatnék e részben az 1861. és 1867-iki tisztujítások
alkalmából, ha nem tartanék attól, hogy igen hosszura fogna terjedni
levelem. Mint kérlelhetlen üldözője minden hanyagság és mulasztásnak,
roppant közigazgatási ismeretei mellett nem csak a megyének, de az egész
országnak kincse volt. Nem tűrte meg a tisztviselőt, bár ki lett is
légyen, kiről csak gyanította, hogy nem egyenes úton jár. Annyira őrizte
ő a megyei életnek tisztaságát, hogy tartózkodás nélkül bátran ki merem
mondani, miszerint Pestmegye kizárólag neki köszönheti azon kitünő
állást, melyet most közigazgatási és törvénykezési tekintetben elfoglal.
Ezeket előre bocsátva, méltán mondhatom, hogy Pest megye sokat, igen
sokat veszített Nyáry halála által. Az ő emlékét meg kell örökíteni.
Pest megyének kötelessége, – és tudva a ragaszkodást, melylyel iránta
Pest megye viseltetett, – meg vagyok győződve, annak tekintetbe vétele
nélkül is, csupa kegyeletből iránta, – oly emléket fog állítani, mely
meg fog felelni azon nagy érdemeknek, miket e rendkívüli tiszta lelkű
hazafi életében magának szerzett, és meg fog felelni azon kiváló
tiszteletnek, melyet az elhunyt nyilvános életének egész ideje alatt
tapasztalt.
E végből én egy eszmét pendítek meg, melyet veled, – mint Nyáry egyik hű
barátjával, és elvrokonával közleni jónak láttam. – Ha helyesled, írd
meg, és tedd közzé, – ha nem, vedd úgy, mint legjobb szándékom, és az
elhunyt hazafi iránti nagy tiszteletem és barátságom nyilvánítását, – ne
szólj róla senkinek.
Én azt indítványozom, vegye meg Pest vármegye aláírás útján begyülendő
összegből Nyáry Pál birtokát, kezeltesse azt mindenkor első alispánjának
felügyelete alatt akár házilag, akár bérlet útján. Köteles legyen a
járási főszolgabiró a tömeget kezelni, és arról nyilvánosan a megye
gyülésének számolni. Jövedelméből a birtoknak segélyezze a megye
legérdemesebb elhunyt tisztviselőinek szegény özvegyeit és árváit.
Isten veled!
híved
_Bossányi László_.
Ez indítványt helyeslem, s kiviteléhez tehetségem szerint hozzájárulni
kész vagyok.
Vajha a sir fölött egymásra és kölcsönös feladatainkra ráismernénk.
Vajha megtalálnók a tanulságot a szomorú végzetből.
Hogy férfinak, kit honszerelme, érdemei, ritka tehetségei az elsők
elejére emeltek, el szabad veszni anyagi elpusztulás miatt, mindezen
kincsekben oly szegény nemzetünknél.
Hogy ki kell veszni a mai kor uralgó nézetei nyomán az erély híveinek
táborából mindannak, a mi jellem, s nem szabad benne vezetőül megmaradni
másnak, mint a rossz szenvedélynek.
Hogy a ki független nézeteket, s nem a hatalomnak tetsző tanokat vall,
annak csak a visszavonulás, vagy a tönkrejutás között lehet választania.
Ez rossz tudomány s ifjuságunkra nézve rossz iskola.
Hogy Nyáry hullája megütötte a földet, az annak a földnek magának is
sokáig fog fájni, s az a föld még azért bennünket visszaüthet.
Adja Isten, hogy rossz próféta legyek.
Talán még van időnk egymásra ismerni.
DEÁK FERENCZ TEMETÉSE ELŐTT.
Egy ember, a ki meghalt és mégis él; kit temetni visznek, s mégis itt
marad közöttünk.
Mi volt Deák Ferencz? A bölcseség, a hüség, a szabadelvűség, a
honszerelem, Magyarországon. Ezeknek nem lehet meghalni: ezeket nem
lehet eltemetni.
Nagy nemzetekből támaszt a korszellem nagy államférfiakat; ő érte
kivételt tett. Egy kis nemzetből támasztott nagy államférfit, s reá
bizta, hogy világtörténeti befolyást gyakoroljon egy világrész új
alakulásába. S nem csodák útján végezte azt vele: egy hosszú élet
következetes munkájára bizta a nagy feladatot.
Deák Ferencz három nemzedéknek volt világossága. Nagy államférfiak
többnyire le szoktak tűnni kortársaik elmultával, a nemzedékkel együtt,
melynek koreszméit képviselték; – ő az egymásra következő nemzedékeknek
folyton vezére maradt, s az előhaladó kor csak nagyságát növelte. Ő
pedig mindvégig ugyanaz maradt; a bölcseség, hűség, szabadelvűség,
honszerelem – Magyarországon.
A nagy hallgatás hosszú évei alatt egyedüli prófétája, orákuluma volt a
nemzetnek.
Nem vonult félre: osztozott velünk mindenben, a mi közös volt; óvott, –
tanácsolt, – biztatott, – megmutatta a középutat az elkeseredés és
elernyedés között; világító tornyunk volt a sötétségben. – Annyira
ragaszkodott hazájához, hogy midőn élte alkonyán kórszenvedéseinek
enyhítése, élte napjainak szaporítása végett a gyógyászat bölcsei
enyhébb éghajlat alá tanácsolák átköltözni, nem hajlott rá; itt akart
meghalni a haza ege alatt, mely szenvedéseit megnehezíté, éltét
rövidebbre szabta.
Pedig nem kötötte e hazához sem vagyon, sem hivatal, sem család; egyedül
a hon tiszta szerelme.
Csak egy szavába került neki, hogy a nemzetet figyelmeztesse egy
tartozásának leróvására, melylyel az egy elhunyt nagy férfia családjának
adósa maradt, s a nemzet rögtön teljesítette azt; csak egy szavába
került a trónt figyelmeztetni oly férfiakra, kik az ország legmagasabb
hivatalaira érdemesek, s azok rögtön oda emeltettek. És ő maga
megmaradt, – nem szegénynek, mert úgy élt, mint Cincinnatus; de egyszerű
polgárnak, s a nemzet tanácsadójának. Családja pedig voltunk mi
mindannyian; s ha néha a vitatkozó család összeharagudott egymás között:
ő oda jött és kibékített bennünket.
Hányszor oldotta meg keserü harczainkat az ő bölcs és minden oldalra
szelidítő felszólalása! Mert azt a roppant nagy hatalmat, melyet
eszének, tudományának, népszerűségének, szónoki erejének és jellemének
óriási fölényében birt, úgy tudta használni mindig, hogy az által
meggyőzve igen, de megverve nem érezte magát soha senki.
Egyetlen egyszer láttam őt a monumentális harag felejthetlen alakjaként
felmagasodni. Ez egy országos bizottsági zárt ülésben történt, a midőn
Deák a megtámadott szabadelvűség és alkotmányosság védelmére állt fel
mindannyiunk (jobb és balközép) nevében, és mondott egy oly villámló
beszédet, mely minden hamis bálványt összetört. E beszéd nem került a
nyilvánosság elé soha: hirtelen leírt vázlatát, mint becses ereklyét
őrzöm holtomig; tanújelét annak, hogy mi volt Deák Ferencz akkor, mikor
olajág helyett a lángpallost vette kezébe.
Nem volt «erre» szükség: az olajág lett elültetve, s erdő nőtt belőle
azóta.
Deák Ferencz azon ritka győzelmek egyikét aratta, a midőn az ellenfél
nem legyőzve, de megnyerve van; nem leverve, de fölemelve, és a
békekötésért mindkét fél egyenlő hálával tartozik a kibékítőnek.
Azon ritka esetek egyike az, a midőn egy nagy államférfi nemzetének
egyszerre adott királyt és szabadságot.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a király és a nemzet egy
test, egy lélek lett.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a nagy végczélban a
nemzet minden pártja egy test, egy lélek lett.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a két egyesült birodalom
egymással a közös jövendő feladataival szemben szövetkezett.
A két ország közötti anyagi kérdések felzaklatott vitája Deák
halálhirére egyszerre elhallgatott.
A szenvedélyek hekatombája áldoztatik föl Deák Ferencz ravatala előtt.
Életében már egyszer áthidalta a szakadást a két egymásra utalt ország
között; vajha koporsója még egyszer és végkép betöltené, a mi űr még a
kettő közt maradt!
Nincs okunk sírni e koporsó előtt; nem gyászunk, dicsőségünk napja ez!
Deák Ferenczet nincs miért siratni, ő megérte, hogy még életében éveket
előlegezett a hallhatatlanságból. S míg egyik nagy kortársa s
Magyarországnak egyik legnagyobb fia, a fölötti bánatában, hogy minden,
a mit életében alkotott, romba dül, kétségbeeséssel végezte életét:
addig Deák Ferencz éveken át láthatá még testi szemeivel, mennyire
fogják őt szeretni, ha nem lesz! hogy a mű, melyet alkotott, él és
tovább fejlődik; hogy öröksége, a mit családjára, a nemzetre hágy, az
önzetlenség, a honszeretet, a bölcs megfontolás, a trón iránti hűség,
hogy gyarapodik millió felé szétosztva, hogy a pártfelek hogy tömörülnek
egy kibékült egészszé, tudva, hogy nincs már Deák Ferencz, a ki
kibékítse őket, ha össze rontanak; hogy még életében láthatá, mint
dolgozik az egész nemzet azon a nagy monumentumon, a mit az ő halálának
emlékére fog emelni: – a hogy meglepi néha egy atya a gyermekeit, kik
titokban kegyeletes emléket készítenek – az ő születésnapjára.
Ő látta azt életében, hogy mennyire szeretni fogják őt halála után! Ez
egy része az üdvnek. Megnyugodva halt meg.
Ez nem halál: ez megdicsőülés.
Ez nem temetség: ez apotheozis.
Ez nem elvesztése Deáknak: ez öröklése Deáknak!
Az ifju nemzedék, mely látni fogja a koszorúkkal elfedett koporsót
eltűnni sirboltozatába: emlékezni fog rá, hogy Deák Ferencz minden
koszorút elvitt magával e földről; de itt hagyta erényeit, s azokkal meg
lehet az új koszorúkat szerezni.
Nem leverten: – felmagasztosultan követjük az ő koporsóját.
Kövessük példáját is.
Hon atyái! országok bölcsei! osztozzatok meg az ő örökségén, s tartsátok
meg őt sziveitekben; mert ha eltaláltok róla egyszer felejtkezni, ő
felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek fölött az ablakot és rátok
kiált:
«Le ne romboljátok, a mit én építettem!»
… Építsük tovább Deák Ferencz emlékét: – a boldog és erős
Magyarországot.
ALMÁSY PÁL MEGHALT.
1882.
Egyike a magyar nemzet újjászületési küzdelmében részt vett legnagyobb
vezéralakoknak.
Hajdan egy egész nép által szeretve, barátaitól bálványozva, egy nemzet
reményeinek élére állítva, elleneitől halálra üldözve, a balsorssal
óriásként küzdve, kezében a hatalmasok szövetséges kezével, szivében a
hazáért mindent újra feláldozó bátorsággal; agyában országalkotó
eszmékkel, – és végre elmulva egy csendes kis házban, egyetlen szerető
szív esthajnalsugára mellett…
Vajh, ki emlékezik még rá rajtam kívül, a ki még e kis félreeső pesti
házban is láttam őt, a hol csak könyveinek élt már és szerető nejének?
Úgy hiszem, nagyon csendes temetése fog lenni.
Pedig hányszor dobta oda az életét arra az oltárra, a melyen nem volt
már más, csak hamu, hogy újra lángot szítson rajta! Hányszor lett e
nemzetnek megsiratott, visszavárt halottjává, a kinek feltámadásáért
milliók imádkoztak! Most már az a kor is el van temetve mélyen. S a ki
belőle fenmaradt, lett egy fölöslegessé vált hőse egy feledékenységre
ítélt nagy időnek.
Élete fényét, nehéz küzdelmeit, nagy katasztrófáit csak a krónika őrzi,
mint adatgyüjteményt; ugyanez a név, mely a siremlék gránitján aranytól
ragyog, régen elfakult már azon a végzetterhes okmányon, melyre azt a
debreczeni országgyülés elnöke leírta. És mindazok a nagy históriai
alakok a későbbi korból, a kiknek az árnyéka az övével egymást
keresztezé: koronás fők, bölcsek, hadverők, martyrok: régen maguk is
árnyékok már.
De az én borongó lelkemnek jól esik végig járni visszatérő útban ezeken
a nagy nyomdokokon, a miket egykori vezérem s örökké jó barátom,
nagyratörő pályáján hátrahagyott. A czél más úton lett elérve, de azért
az ő czélja is az volt: «Magyarország újra feltámadása.» S hiszem,
tudom, hogy ha nem lettek volna, a kik az ő útján törnek előre, a más
úton haladók sem jutottak volna el e czélhoz. Ezt a «haza bölcse» maga
is kimondta, és mondta akkor, a mikor minden szó a tettek súlyával birt.
És Magyarország meg nem történt történetének is vannak hősei. És vannak
hazafiui érdemek, a mikről nem szól a hir, és mégis az ég kapuján
zörgetnek.
De egy emlékének megvilágításával tartozom én neki, és tartozik az a
hirlap, mely a magyarhoni szabadelvű párt orgánuma.
Volt egy szürke, ködös korszak, a miről sokan csak azt tudják már, a mit
nem tudnak: ebben a tespedő időben alkotta meg Almásy Pál a
magyarországi szabadelvű párt számára a hirlapot, több elvtársával
együtt, a kik közül, a kik még élnek, tudom, hogy ott lesznek a
koporsója körül: hívei maradtak úgy neki, mint az elvnek. Előttem az
első aláírási ív, mely a szabadelvű irány számára alapítandó lapot
megteremteni felhívja a honfiakat: Almásy Pál neve van legelől. Egy évig
a «Magyar Sajtó» volt ez a közlöny. Akkor még nagyobb áldozatokkal
ugyanazok a hazafiak az ő vezetése mellett megalapították a «Hon»-t,
mely aztán a szabadelvű pártnak húsz esztendőn keresztül maradt
közlönye, s melynek örököse lett a «Nemzet», mind elvekben, mind
közönségben.
Még abban az évben másodszor is fogságra került Almásy Pál és több
elvtársai. Az a czél, a mit oda fenn említék: ez volt az ok. Ismét oda
volt dobva, nagy vagyon, szabadság, élet. A kortársak léhasága
sulyosbítá helyzetét. Isten csodája s az uralkodó bocsánat kész szive
mentették meg csupán a legszomorúbb fátumtól, melybe egy barátjának
terhelő nyilatkozásai sodorták.
Azontúl csendes ember lett belőle. Híve maradt mindig a
szabadelvűségnek, s barátja az ahhoz ragaszkodó pártnak és kormánynak,
de egészen visszavonult a világtól.
Hajdankori emlékei, büszke vágyakodásai, magas családi összeköttetései
mind nem voltak képesek őt előszólítani asketai magányából.
Ott lakott éveken át a Bajza-utczai kioszkszerű házban, hol remeteségét
egyedül kedves neje (Almásy Sándor képviselő testvére) osztá meg vele
híven. Se magánosokat, se társas köröket nem látogatott meg soha.
Valahányszor összetalálkoztam vele, oly jól esett szavaiból megértenem,
hogy az önként eltemetkezett nagy óriásból nem lett világ és hongyűlölő,
mint annyi másból, nem tekinté magát detronált félistennek: de egész
hazafinak, ki emberhelyét betölti.
Most már betölti azt az áldott nyugodalom helyét, melyet nálánál e
hazától senki jobban meg nem érdemelt.
Ha minden ember, a kivel valaha jót tett, ha minden hazafi, a ki
hazájának megtartásában köszönettel tartozik neki, egy hantot fog
hajítani koporsójára, akkor Almásy Pál sírja helyén hunhalom emelkedik.
A hazaszeretet örök lángja égjen e sír fölött, melyben a legnemesebb
hazafi hamvai nyugszanak.
Egy oszloppal ismét kevesebb!
BERNÁT GÁSPÁR.
Ő is megtért a szomoru emberek közé.
Tréfáit olyan komoly tekintettel adta, mintha igazak volnának; s meghalt
úgy, mintha az csak tréfa volna.
Öregnek nem ismerte őt senki, csak megőszült ifjúnak. Koporsójáról azt
olvassuk, hogy 67 évig tartott fiatalsága.
Mit élt át? mit szenvedett ez idő alatt? arról panaszkodni nem hallotta
őt senki. Mikor a szerencsefiak, a nagy urak, az ifjak szája tele volt
panaszszal: ő csak dicsekedett. Élő irónia volt járása, kelése a nem
számára teremtett világban, a nem hozzá tartozó nemzedék között.
Senki sem várt tőle egyebet, mint élczet; nem is adott volna mást, ha
vártak volna is tőle. Ez volt jellemrajza, társadalmi összeköttetése,
életének varázstitka. Élczekkel védte magát a bajok ellen, élczekkel
fizetett.
Szerette őt mindenki; de nem gondoskodott róla. Végső éveiben, midőn már
érzékeinek elvesztése félig elzárta körüle az élő világot, olyannak
tekinték őt, mint egy élő bebalzsamozott mumiát, ki a régi egyiptomi
táblabiróvilág emlékeiről a hieroglyphokat leolvasni feljár. Mivel él a
mumia? Azt nem kérdezték. Hiszen be van már balzsamozva írói hírnévvel.
Az a genre az irodalomban, melyet ő képviselt, vele járt a
bebalzsamozott táblabiró korral. Hihetetlen túlzott maga a tárgy is.
A korszak korábban múlt ki, mint írója, kinek nem adatott meg a tehetség
átalakulni más kor eszméihez. Most együtt pihennek.
Utolsó szava is jellemző élcz volt. Összes adósságait a lipótvárosi
bazilika fölépítésére hagyományozta.
Az az alak tűnt el benne, a kit az országban legtöbben ismertek, s a
kinek ismerői közt egy sem volt, a ki nem szerette, a ki nem becsülte
volna.
Legyen béke porain. Halálának híre sok megérdemlett könyet fog
fakasztani, de még e könyeken is keresztül ragyog a mosoly, s az
koporsóját is elkiséri a sírig, s a temetőkapuig a gyászkiséret a
megholt élczeit, adomáit adja szájról-szájra, könyeit törülve.
Hisz ez a legszebb temetés!
SZIGLIGETI.
1875.
A ki már tudja, hogy mi a magyar nemzeti szinház, az tudni fogja, hogy
kicsoda Szigligeti?
A kik még többet is akarnak felőle tudni, azok olvassák meg e rövid
életrajzot.
Szigligeti Ede atyját Szathmáry Józsefnek, anyját Szepi Katalinnak
hítták; ő maga Szathmáry József nevet viselt mint gyermek, és később,
mint szorgalmas tanuló.
Szülői mérnöki pályára nevelték, Nagyváradon és Temesvárott taníttatva,
s tanulmányai befejezése végett felküldték Pestre.
A művészet jó szelleme azonban azt súgá az ifjúnak: «hagyd el e pályát,
van egy másik fölméretlen ország, a mit neked kell tagosítanod, más
épületeket kell neked fölépítened, más pusztaságot lakhatóvá tenned,
mint azt, a melyre készülsz.»
Az ifjú megérté jó szelleme sugallatát, és lett szinész.
Azonban a családi tisztes nevet kétséges koczkára tenni nem volt szabad;
így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Ede.
Később azután e név hírt és becsülést gyüjtött maga körül, s büszkesége
marad annak, a ki azt nem örökölte, hanem önmagát tette családja első
ősévé.
Mint szinműírót minden évben új meg új koszorúkkal láttuk őt megjelenni,
s azok közül bizonyosan több megmaradt örök zöldnek, mint a hány
elhervadt.
Legelső művei voltak: A megjátszott cselek, dráma, és Dienes,
szomorújáték; ezek még Budán kerültek színre. Következett Vazul,
Gyászvitézek, Pókaiak, Aba, Romilda, Miczbán, Czilley, Rózsa, Ál Endre,
Troubadour, Korona és kard, Nagyidai czigányok, Kinizsi, Szökött katona,
Gerő, Két pisztoly, Zsidó, Gritti, Rab, Vándor szinészek, Szekrény
rejtelme, Zách unokái, Pasquil, Csikós, Mátyás fia, Szinésznő, Renegát,
Istenítélet, Rákóczy, Liliomfi, Fidibus, Házassági három parancs, Vid,
Egri nő, Aggteleki barlang, Nagy apó, Andronik, IV. István, III. Béla,
Arczkép, Tündér Ilona, Lári Fári, Czigány, Castor és Pollux, Csokonai,
Diocletián, Pünkösdi királyné, Dalos Pista, Pál fordulása, Veszedelmes
jó barát, Nevelő kerestetik, Világ ura, 10,000 forint, A mama, Béldi
Pál,… (folytattatik.)
Összesen hatvanegy színművet írt! (Azóta százat.)
Azok közül öten: Rózsa, Vándor szinészek, Zách unokái, Mama és Béldi Pál
száz aranyos jutalomérti versenyben diadalmaskodtak; kettő: Kinizsi és
Gerő másodjutalmat nyert; legnagyobb rész nagy hatással tartotta fenn
magát; és csak három esett el a deszkák csatamezején: Frangepán
Erzsébet, Rontó Pál és a Debreczeni ripők; ellenben százszoros diadalt
aratott a Szökött katona, (melynek felemlítésénél kegyelmes akarok
lenni, s nem vetem szemükre a birálóknak, a mit e mű ellen vétettek) és
későbbi népszínművei; drámái közül a Pókaiak, Miczbán, Rózsa v. j.,
Gritti, Zách unokái, Mátyás fia, Rákóczy, Vid, Andronik, Diocletián,
Világ ura stb. stb.[4]
Micsoda hatással voltak Szigligeti színművei a közönségre, arról sokat
lehetne beszélni; népszínművei egy egész új irodalmi ágat honosítottak
meg, mely tisztán a nemzeté, s azért is hat annyira a nemzeti lelkületre
vissza.
Legelső három népszínművének körutazása az országban valódi diadaljárat
volt. Emlékezem a várakozásteljes estékre, miket mint ifjoncz diák
átéltem a Szökött katona előadása előtt, s előadása után a közönség
elragadtatására, és saját levertségemre, hogy miért nem tudok én ilyet
írni? Akkori irígységem Szigligeti tehetségeire legbiztosabb alapja
annak a becsülésnek, a mit most érzek iránta; az évek és a közellét nem
tették őt előttem kisebbé.
Mindenki tapasztalhatá, micsoda befolyást gyakorolt Szigligeti
munkássága nemcsak irodalmunkra, de még többre is, mint az irodalom.
Népszínművei leszoríták a hajdani velőtlen bohózatokat, a siralmas
rémdrámákat, s eleven erőteljes irányt, élethűséget, igazságot, tiszta
morált és emberszeretetet hirdettek a színpad deszkáiról; népdalaink
felhatottak általok a szalonokba s a komptoirokba, főurak és kereskedők
eddigelé magyar hangok előtt zárva tartott szobáiba; később utat
nyitottak művészi és irodalmi érdekeinknek is, s jelenben egy olyan
tőkéjét képezik a színháznak, melynek morális és anyagi kamatjai igen
nagy helyet foglalhatnak a számadásokban.
Drámái sok szerencsével sajátíták el a históriai elemet, tiszta, szép,
szabatos nyelven, megható költészettel, s nagy színi ismerettel vannak
írva, s tanuskodnak a költőnek e téren tett sokoldalu tanulmányairól.
Szigligeti költői munkásságán kívül, mint a szinház titkárja oly fontos
helyet tölt be, hova ügyszeretet, pártatlanság, sokoldalu ismeret, s
hazafiui becsületes jellem múlhatlan kellékek, s jól esik tudnunk, hogy
ezek Szigligetiben egyesülve vannak.
Mint hivatalnok egyenes lelkű, a közügyért buzgó, mint férfi szilárd,
elhatározott jellemű; jó férj, jó apa, jó barát.
Szeretném azt kivánni neki, hogy éljen annyi esztendőt, a hány színművet
ír, de miután minden esztendőben kettőt, hármat is ír, kivánságom
képtelenség volna; e helyett azt óhajtom, hogy éljen oly sokáig, a míg
színművészetünkben és irodalmunkban munkásságának gyümölcsei kedvesek
leendnek; – akkor pedig ugyan megvénülhet.
KAKAS MÁRTON ARCZKÉPCSARNOKA.
(1865)
FALK MIKSA.
Van szerencsénk ezennel tisztelt barátunkat, a közszeretettől ápolt (F
k)-t bemutathatni nagy érdemű olvasó közönségünknek.
Ime ez azon két betű, melyről az a mondás van a Pesti Napló olvasói
szélesen elterjedt körében, hogy ha e két betű nem találtatik a Pesti
Naplóban, a lapnak fele része hiányzik: mely állítást ugyan mi, részint
az illető nagytekintélyű hirlap sokérdemű többi munkatársai iránt való
méltányos elismerésből, részint pártfegyelemből, így pure et simple alá
nem írhatunk: de mint historikumot, mint repülő mondatot, konstatálni
kötelességünknek tartottuk. Tehát ime itt van ama két betű, ki mint az
irásban mondatik: «én vagyok az alpha és az omega!» szinte elmondhatja
nyomtatásban: én vagyok az «F» és a «k», s mindenki érteni fogja ennek
jelentőségét.
Valóban alig tudjuk magunkban elhatározni, mit bámuljunk tisztelt
barátunkban inkább? azt a messze elágazó összeköttetést-e, mely őt
Európa minden udvaraival folytonos érintkezésben lehetni képesíti, vagy
azon művészi adományt, mely szerint a százszor összerakott tárgyakat
százegyedszer ismét úgy össze tudja állítani, hogy azt mindenki újnak
veszi.
Mikor más újságíró kétségbe van esve a fölött, hogy semmi sem történik a
világban, (F k) teremtőlélekkel nyúl a semmibe, s alkot belőle
világtörténetet, s e téren oly szerencsével egyesíti magában a
historikust a költővel, hogy méltán nevezhetjük őt a «jövő históriai
regényírójának».
Nincs tárgy elég csekély, melyből ő nagyot ne tudna alkotni: egy
görögországi miniszter krizis, egy bonvivant angol miniszter toasztja,
egy kúzai státuscsíny, sőt még egy bundestagi határozat is elég anyag
kezében, hogy abból bámulatos művet tudjon alkotni. Ő semmi darabkát a
világtörténetből nem hagy használatlanúl elveszni, ő minden rongyot
felemel, és abból mind papiros lesz.
S ez csak oly sokoldalú képzettség mellett kivihető, melyet tisztelt
barátunknál megszokni tanultunk.