lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott,
melyek egy gömbölyű üveggel voltak betakarva, s elég csudálatosan
egymásnak háttal fordulva.
Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami
kisértetszerűt elismerni. Emberi csont maradványok; csak annyira
félelmesek, mint egy kihúzott fog, a mitől senkinek sem jut eszébe
megijedni.
– Ez két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom
birtokosai voltak, s e kastély egy részét is építették. Nagyon tragikus
életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással, s czivakodtak a
kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés szine alatt
meghivta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős boraitól,
mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg most is ott
van. Később egy szolgája, ki részes volt a bűntudatban, elárulta a
bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint elásták a
vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a családi
sirbolta, hova a sirboltőr az orozva meggyilkolt testvér csontjait is
eltakarítá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvéri főt;
még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették
egymást, arczczal egymás felé forditva. Egyszer azonban, a mint valami
dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy
a két testvér feje egymásnak visszásan van fordulva. Az ember nem volt
nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; azt hitte,
valami vándor patkányok tehették ezt a koponyákban, s ismét
összefordította őket arczczal. Másnap újra lement őket megtekinteni,
ismét meg voltak fordulva tarkóval egymás felé.
Ez így tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a
koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztaták helyzetűket; utoljára a
sirboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer
a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a
szivét?
A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt
már maga is csaknem kisértetté változott egészen.
A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás
embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a
sírboltba, az állított csodát megtekintendő.
A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött
rá, hogy ő tegnap estve is megfordítva helyezé őket egymás mellé.
– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata.
Ez nem más, mint két csont darab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi
magától nem mozdulhat.
S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik
koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az
csakugyan mozgásra képtelen tömeg.
Abban a pillanatban úgy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy
az alig bírta azt fogai közül kiszabadítani.
A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset
után, a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis
újján.
Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint
midőn én ez uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses
lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leírta, azzal végezve a
mystikus regét, hogy az elhagyott sirbolt ajtaja itt meg itt van –
befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá, s a helyiség egészen
feledésbe ment.
Mindjárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyű volt rátalálnom a leirás
után, kibontattam azt, s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a
két ellenséges koponyát, miként állítva volt, egymástól elfordulva.
Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem
mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém, s úgy
hozattam fel e szobába.
Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát
tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak
mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot, midőn
erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök
időkre melankolikussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt
ebben a szobában, s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este
arczczal összefordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak
fordulva.
Rendesen úgy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a
titokteljes tényről, s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte
többé megczáfolni.
Gábor úr szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e
csodás titokról szemlátomást meggyőződni.
Melyik huszonkétéves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna
érdekelni?
Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak, s
fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.
Gábor úr nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a
gömbölyű üveget felemelte, a két halálfőt nagy óvatosan egymásnak
arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.
Azzal megmutatta az alkovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát
kivánt és egyedül hagyott.
A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főúr pitvarnokával. Cselédsége
mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája
között három kisebb-nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam
meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden
emberi lehellettől.
Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi filozófiát tartottam
meg magamnak, hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb
megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába?
azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható,
kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót
bezártam retesszel, s még azon felül a pamlagot is eléje huztam, s arra
feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.
Azontúl még egy biztosítékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a
fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői
redőzeteket képezett.
Elővettem utitárczámat, s a függönyt legkisebb redőivel együtt
lerajzoltam abba.
Ez igen furfangos ötlet volt.
Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a
függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre úgy
elfognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem
hasonlíthat.
Azután új hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a
karos gyertyatartót a kis egylábú asztalra, s ledültem a pamlagra azzal
az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.
Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren
tartja; újra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál
rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól
majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé.
Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van
feltéve. Gábor úr kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen
különös, hogy most úgy óhajtom ezeket az erős szeszeket.
Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt;
csészémbe töltöttem belőle, s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé
nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni:
odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a
kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem
vissza a thea asztalhoz.
Szép meglepetés várt rám.
Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda, két úri ember ült,
a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik
rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehajú,
hosszú lelógó bajuszszal, símára borotvált állal, a feje tetején egy
kerek kopaszság volt látható.
Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben; az utóbbi
barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.
Ez a két úri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit
én magam számára elkészítettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle,
azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.
Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájuk
közelíteni, leültem egy sötét szögletbe, s onnan néztem, hogy mit
csinálnak?
A két úr sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben
beszélgettek is egymással.
– Jó estét öcs.
– Jó estét bátya.
– Itt vagy megint öcs?
– Itt is maradok bátya.
– Szűk kettőnknek ez a kastély.
– Tágas volna, ha egyikünk odaalant laknék.
– Hol odaalant? A pinczében?
– Még alantabb: a sírboltban.
– Ezt elkellene végeznünk egymással öcsém.
– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.
– Pisztolyt szeretsz-e jobban vagy kardot?
– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.
– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.
– Méreg pohár volna jó, és sorshúzás bátya.
– Nem volna rossz, de meglátszik a hulla arczán.
– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le
egymást.
– Hát azután?
– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti.
Itt egy hosszú szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki sem tud
meg róla semmit.
– Igazad van, kivált tenálad kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold van
a fejem tetején.
– Ne félts te engem!
Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás
fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett
hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és
pamlagot.
Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor
a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, színültig egészen, hogy a
nedv színe a csésze szélén fölül lebegett.
– Egészségedre bátya.
– Egészségedre öcs.
A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá ezt mindig, midőn a lenyelt
kábító nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott
előre-hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek
kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.
«Igyál öcs, igyál bátya».
E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha
valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb
lilaszínbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre
jobban szédelgett; vajjon melyik fog elébb ledülni?
A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban
olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem bírtak már egymáshoz
beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra, s kínálták némán
a kábító italt.
Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltűnt
egyszerre.
Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a
kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül
voltam a szobában.
Álmodtam, ezt mondám magamban, és nevettem rajta és a fogaim úgy
vaczogtak. Álom volt, álom volt, bizonyítgatám; most már megyek
lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s
aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak
kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.
A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt
szükségem gyertyára, a miket úgy sem gyujthattam volna meg, mert
csutakig leégtek. Az ágyat így is megtalálom. Levetkőztem nyugodtan, az
órámat felhúztam, azzal félre vontam az alkoven függönyeit az ágy elől,
hogy majd bele fekszem.
Az irtózat fogta el minden érzékemet.
A vetett ágyban ott feküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan
eléktelenült két hulla. Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé
fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje; a
másik pedig mellette feküdt mellére fordítva, s a feje szemközt az
égfelé.
A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt
szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni
akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim
elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát, s rettenetes
kínnal kiáltottam valami szót, a mire azután – felébredtem.
A kik rossz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kínba kerül az
embernek akkor egyet kiálthatni.
Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül.
Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem
magamban, hogy nem fogok elaludni.
A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt.
Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba
semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.
Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.
Hát a fülkében mi történt ez alatt?
A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske
sem változott el rajta.
Ehez tehát nem nyulhatott senki.
Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól léptem a titokteljes
fülke felé, s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.
És ime… a két halálos ellenség koponyája háttal volt egymásnak fordulva.
Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül;
mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.
Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek,
zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a
legrejtélyesebb fantomot.
Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen
tudomásuk.
Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és
gyűlöl és elfordul egymástól.
Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.
Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.
Igaz, de még sem hiszem.
Eszembe jutott a lelkész története, ki szinte tagadta e földfeletti
csodát, s rá merte tenni kezét a kisértet fejére, s azután holtig
viselte annak harapását.
Nem bánom.
Hadd harapjon meg engem is.
Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott.
Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és
megfordítottam.
Ha!
Mi történt? megharapott-e?
Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem,
miszerint valami furfangos óramű van belsejében alkalmazva, mely azt egy
rúgó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.
A reggelinél találkoztunk Gábor úrral. Ő szokása szerint komoly volt, én
is.
– Hogy aludt ön? – kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.
– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet
üldözött tőle.
– Hát a koponyák mit csinálnak?
– Úgy látszik, hogy engem nagy kitüntetésben részesítettek, mert nemcsak
hogy hátat fordítottak egymásnak, de még fejtetőre is álltak.
Gábor úr nagyot nevetett e szóra.
– Ön megnézte, hogy mi van bennök?
– Azt tettem.
– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a
csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs e valami a koponyákban?
– Féltek, hogy úgy járnak, mint az ördögűző lelkész.
– S ön nem félt?
– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom, s most már nagyon
sajnálom, hogy azt tettem.
– Miért?
– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.
Gábor úr még jobban kaczagott.
– Még egyet szabad legyen kérdenem. Vajjon a többi históriai adatok is
mind ilyen érvényesek, miket én tegnap feljegyezgettem?
A főúr mosolyogva monda:
– Bátran pipára gyujhat ön velök.
Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.
Csak arra kért Gábor úr, hogy ha tehetem, ne szóljak e felfedezésemről
senkinek, hadd szerezzen általa ezentúl is másoknak üdvös ijedelmet.
Megigértem, hogy tíz esztendeig titokban fogom tartani.
A tíz esztendő épen a múlt héten telt le; a két kisértetes koponya
története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.
MILYEN A TÖRÖK NÉP.
Egy kiváló magyar diplomatától, ki a keleten hosszasb ideig viselt magas
küldetést, hallottam e napokban igazán megragadó adatot a török köznép
jellemzésére.
A keleti háború a vége felé járt; az orosz seregek túl voltak a
Balkánon, s Adrinápoly felé közeledtek. Stambulnak minden kapuján tódult
a menekülő ozmánlik serege, egész népvándorlás, hozva az ölében a
gyermekeit, s hátán az értékes holmiját, gyalog, szekéren, lovon,
teveháton, targonczán. A vasutak vonatai egyre betegeket és sebesülteket
szállítottak. A szultán nem nézte ezt a látványt. Ő az egész nagy
hadjárat évei alatt ki nem jött a palotája erkélyére, hogy csak egyetlen
egy csatába induló török zászlóalj elvonulását is megnézze. Attól félt,
hogy valamelyik török katona rá talál lőni.
A török «veres hold» (ugyanaz, a mi nálunk a vereskereszt) igazgatója X.
X. basa, keresztény születésü orvos, éjjel-nappal ott volt a pályafőnél,
s az ezerével érkező nyomorultakat rendre vizsgáltatta, kinek milyen
betegsége volt, a szerint küldte a megfelelő kórházba; a könnyebb
sérülteket, lábbadozókat elosztotta magán házakhoz, a kiknek a sebe
azonban már olyan veszélyes stádiumban volt, hogy az életet fenyegette,
azokat ott mindjárt a pályafő helyiségeiben operáltatta.
Egyszer egy óriási alakot lát leszállni a waggonból. Redif volt, az első
tartalékosok közül, kik a Sipkaszorosnál oly vitézül harczoltak.
Az igazgató maga vizsgálta meg a feltünő daliás alakot s úgy találta,
hogy annak a jobb karján olyan lövés-seb van, mely csontot zúzott, s az
elhanyagolás miatt már üszkösödve van.
– Atyámfia, – mondá a redifnek – a te karodat le kell vágni rögtön,
külömben meghalsz.
– Ha te mondod, uram, akkor meg kell lenni, szólt a dalia. Vágjátok hát
le.
– Ne félj. Fájdalom nélkül esik meg. Valami szert felszívsz, s attól
elalszol; nem érzed, a mi veled történik.
– Nem, uram. Nem szívok fel semmit. Látni akarom, mi történik a
testemmel. Mikor alszom, akkor Allah vigyáz rám, akkor nem nyulhat
hozzám senki.
– No hát legyen úgy, a hogy kivánod.
– Csak arra kérlek, hogy ha jót akarsz velem tenni, adj egy szivart.
Az igazgató oda adta neki a szivart, a redif rágyújtott, s szítta hideg
vérrel.
Bizony pedig egy karnak a lecsonkítása fájdalmas műtét, könyhullatás
nélkül senki sem nézheti azt el, hogy fosztják meg a munkabiró s
fegyverhordó jobb karjától.
A redif a szivarnak felét elszítta, felét összerágta, mire a
bekötözéssel elkészültek az orvosok. Akkor azt mondá az orvosnak:
– Látom, hogy jó ember vagy; javát akarod a szegénynek. Hanem már most
adj még egy második szivart is.
– Adok szivesen, édes atyámfia.
– Csak azért kérem ám, hogy még egy másik sebet is hoztam magammal, azt
is vizsgáld meg. Itt van a czombomon.
Az igazgató akkor vette csak észre, hogy a redif sántit.
A megvizsgált lövés-seb a czombon épen olyan életveszélyes minőségü
volt, mint a másik.
– Édes atyámfia, neked a ballábszáradat is el kell vágnunk.
– Hisz akkor egész koldus leszek.
– A miatt ne legyen gondod. A koldusok megélnek. Azoknak az egész világ
adósa: megfizet. Ha a lábadat nem hagyod levágni, meghalsz.
A redif nagyot sóhajtott.
– Allah akarta igy, legyen meg.
És ismét nem engedte magát elaltatni; látni akarta, mi történik vele?
Vére omlott, könye csorgott, de a szivar nem aludt ki a szájában.
A második műtét is végre lett hajtva szerencsésen.
Mikor készen voltak az egészszel, az orvos azt mondá a hősnek:
– Most el fognak vinni a kórházba; ott én mindennap meglátogatlak, míg
egészen meggyógyulsz, s azután is lesz rád gondom.
– Köszönöm uram – szólt a csonka vitéz. – Látom, hogy jó úr vagy, jót is
tettél velem. Nem mondom, hogy Allah fizesse meg, mert az neked nem
lenne jó. Én majd csak megélek, ha életben maradok. De hát mi vagyok én?
Egy porszem! Egy fűszál! Ki törődik én velem? Hanem mondok egy szót.
S arra ez a megcsonkított dalia felállt arra a megmaradt fél lábára,
felemelte az égre azt az épen maradt fél karját, s fanatikus
lelkesedéssel kiálta fel:
«Azt mondom, hogy éljen a padisah!»
*
A padisah pedig ott ült a háremében a rózsavizek szökőkútja mögött, s
magyaráztatta magának a kedvencz kadinájával a «Journal amusant»
illustrált bohóságait.
TÖRÖK POÉZIS.
I. AZ ÖRÖK HARCZ.
Ketten találkoztak a mezőn: a muzulmán és a gyaúr.
A muzulmán igaz hősök sarjadéka, kinek atyái kalifák és nagyvezérek
voltak, a próféta családjából származva le egyenesen, kinek kertjeiben
rózsák és cziprusok közt sétálnak kelet szép hölgyei, kiknek homlokát
más szem nem érinté, mint a férj és a nap szeme.
A gyaúr koldus ivadék, koldus volt apja, anyja, egész nemzetsége, ki
soha életében jól nem lakott, s egész hazaföldén nem találna semmit, a
mit megkivánjon.
Mi hozta a gyaúrt a harczba? Az éhség!
Mi hozta a csatába a muzulmánt? A dicsvágy!
Kenyér kellett a gyaúrnak és hús; olcsó arany, ezüst; kopott ruha
helyébe új, tarló helyett jó legelő; a muzulmánnak volt mindene:
gyümölcse zamatos, virága illatos, ruhája hímezett, országa viruló,
kedvese gyönyörű; csak egy zöld levél kellett még neki: egy zöld
babérlevél; azért jött el a csatamezőre, azért kereste fel ellenét, a
moszkót.
Moszkó harczos, ozman vitéz egyedül találkoztak a rónán. Senki sem volt
tanujok, egyedül a vándor madarak, mik lekiáltottak reájok az égből
búsan, midőn elrepültek fölöttük, és a lengő szellő, mely átkaikat
felfogta, és viharrá lett tőlük.
Az oroszlán és a tigris, ha találkoznak a pusztában, így törnek azok
egymásra.
Nem fáj a seb azon perczben, melyben azt adják, veszik; igaz vitéz nem
érzi azt, hogy szivéből kifoly a vér, hogy hull köröskörül róla a sok
piros gyöngycsepp a földre, mintha rózsalevelek hullanának a fáról,
mikor azt a szél paskolja.
A lóról lehullott egyszerre a két harczos férfi, a két megriadt paripa
elszáguldott erre-arra, ők ketten maradtak együtt, tört fegyverek
markolatai kezeikben.
Még egy lélekzet volt a moszkó mellében, még egy mozdulat volt az ozman
karjában, oda vonszolták magukat egymás közelébe; az ozmán lenyomta
kezével a gyaúr szemeit, hogy ne lássa az a napot és az eget halála
perczében; a gyaúr fogait meríté a muzulmán testébe, hogy végső csepp
vérét ne a föld igya meg, hanem ő.
Még órák múlva is, midőn minden nesz elült a tájon, s egyedül járt a
borongó szél a rónán, egy-egy mozdulással megrándult a halottak hült
tagja, mint a ki álmodik s meg-megrobban reá, mint a megölt kígyó, mely
ketté vágva is vonaglik, míg a nap le nem megy: emitt a fej ott a
törzsök; az fulánkot lüktet, szemeit nyitogatja, ez farkával csapkod,
gyűrűkbe csavarog.
Azután elcsendesültek lassan.
Szél befútta őket lágy fehér homokkal, föld benőtte őket sűrű zöld
bokorral, tavaszszal két halom volt a rónán egymás közelében.
Nőttek a két halomból tövises virágok, – hosszu éles tüskék, minden
virágtalan a moszkó hamvából; – piros rózsabokrok a muzulmán sirján; s
naponta éjente, ha délről, északról jött süvöltve a szél, a két
ellenséges bokor úgy harczolt egymással, úgy szaggatták egymást éles
tövisekkel, tépett leveleik, lefacsart gallyaik csak úgy repültek a
szélben, a zúgó viharban.
S mikor meleg délben kisütött a napfény, mélyen átmelegítve a földet, és
a mi a füvek gyökerei alatt lakik, akkor a két sirból, mint egy
ösztönszóra, harczvágyó rovarok jöttek elő: – sötét rút bogarak a moszkó
sirjából, – aranyos szárnyuak a muzulmánéból; – azok is harczoltak,
verekedtek ottan késő alkonyatig, a míg visszatértek újra poraikba.
S ha gonosz napokon délről és északról száguldó viharok találkozót adtak
egymásnak a rónán, s összecsapva ott a két porló sir fölött,
összeölelkeztek, átkozott forgóvá támadva egymástól, mely fákat
kiszakgat és felkap az égbe: hah! a két elhamvadt hős sirjának pora hogy
indult e harcznak, porszem porszem ellen; a legkisebb atóm ellenére
ismert és még por képében is folytatta a tusát, a mit itt elkezdett!…
… Csak lelkeik nem harczolhattak egymással a túlvilágon.
A muzulmán lelke felszállt a paradicsomba, a hetedik égbe.
A gyaúr lelke elment másfelé.
És ez Mahomedtől – kinek neve áldva legyen – roszszul van intézve: hogy
moszkó és ozman ott össze nem jöhettek.
Mire való annyi hős odafenn, ha ellenség nincsen?
Mit csinálhatnak ők odafenn harcz nélkül? Mit ér a paradicsom, ha nincs
benn dicsőség?
II. AZ ELSŐ HARANGSZÓ SZTAMBULBAN.
Ha kérdezik tőled, milyenek a dzsinek? könnyü rá felelned.