Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el,
a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – jószerencsét
csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt
kezdődik:
… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az egyházfi a
papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei
alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült
lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és azokon túlnan a
város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A
hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű korareggelbe halkan beleciterázó
verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában úgy, mint a kulcs a
fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, boltíves kaputorkán át kemény fiatal
lépésekkel nagyon deli úrfi dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba
göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg
templomajtót, aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az
úrasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt
sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló,
vargainas-féle, ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát.
Pillanat és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az
egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a
templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.
Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom támasztó-pilléreiről a
verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiúk; kezükben
széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketítően kong az oktatásra
hívó harang felettük, s míg egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva
tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja:
– _Mózes ötköny-vét az – ótestámen-tomban._
_Józsué a – bírák – s Ruth követik – nyomban._
Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok
fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a „kisasszonyt“ súgó diákok
felé. Kalapos, fehérstrimflis úri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig
a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek és mégis
elpirulnak, mikor épen „előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két
égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.
Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város nagypapja már
megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok
padjával, az úrasztala köré.
– Kip-kop, kip-kop.
Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk feszülten
ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba.
Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. Elfintorítja
arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A pulykatojásképű suhanc
pokolian vigyorog…
Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának
ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép
úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a
padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely mellett a tarka
mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – talán Istenre akart
– de tekintete megakad félúton, az égő gyertyaként lobogó két szemben…
Zsupsz!
Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából
kiforduló csalánpukétát (Szokása kikosarazni a tánciskolában az
ágrólszakadt diákokat és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki
ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a
cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy
jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól.
– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.
Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.
– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent házában?
Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik
zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a káték. Az öreg
pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal
szavalja, ki nyekergeti…
– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.
A deliszép úrfi felemelkedik.
– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.
Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb
hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én
vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne legyenek!
A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta.
Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A
darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép úrfi szemében
hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, hajnalban szedett
csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most meg is taposta
tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a leányokra tért:
– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.
A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a
selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy
nem merte padba gyömöszölni.
– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna leányom?
Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:
– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és
minden… erődből…
A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De miért,
Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga
gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegíti és egy
tepsiképü szolgálót hív fel:
– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?
– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.
– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.
… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket
reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola,
másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond csetepatét
csapott a kollégium csengettyűje.
De ma vasárnap volt.
– Szabad hazakísérnem?
Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok
közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező
bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a
széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén át lehetett
hazajutniok.
Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az
álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha,
senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek
nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?
– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De
mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorúnak látom. Mi oka
volna rá?
A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi szemébe.
– Kérem, instállom kegyedet, szóljon.
Nehéz sóhaj.
– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…
– És? esdeklem, szóljon hát!
– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.
– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.
– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…
Az úrfi kicsit vállat vont.
– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…
A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki
ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!
Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja
Druzsiánnának.
– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te úgyis
sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy tőlem?
Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A gyorskocsi hozta.
Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte Druzsiánna
karját, hogy az értsen.
– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, kérem,
menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény bogár, te.
Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz.
(Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállítani, csak, hogy
körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély
fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig.
Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni.
Most pedig hazakísérnek engem.
A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, ki
szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe.
– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két
rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember
konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, Isten
nyugosztalja.
– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.
Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az arca.
Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első
kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra.
Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szíve
fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal,
ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, hogyan kell…
Bent Druzsiánna szinte elgyengült.
– Nó, te kicsi csirke, te.
Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami
gyöngédséggel szemében nézett reá.
– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most, április
végén! – itthagyni nálam.
– Nagyon haragszik édes anyám…?
– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, hogy
mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S vártál, amíg
hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s becsületes asszony. Nem is
tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a botra faragott szikulusnak
szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre
se ülne, nem hogy a drága leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak
a te anyád, nem látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő
nemzetség, a százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni
az úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba megy…
A rózsafehér arcon mosoly ringott át.
– Pólika néni…
– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom… Tearózsa! Ez
csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített kakukkfű pukétái!
Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, mint szíverősítőt.
Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy özvegy anyja
küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz tölgy-kaput, még
egy-két pillanatot adott magának.
A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel kerített
gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A futóka
bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító szőnyege a
tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem tapostak semmit.
Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon idős, talpig
gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal fogadta:
– Kisasszony, hol voltál mostanig?
Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó szigorából.
Ennek nem lehetett hazudni…
– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem tudom,
ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen! Ugyan mi
jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, mondta szegény
apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor Zéfi grófné a
Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett! Hívott volna akkor is
magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű nemesleányokat! De persze
fösvény s azoknak szállást kellett volna, hogy adjon éjtszakára! Most
aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő grófi kócifer! Hogy is nem
szégyelli pelyhező szakállal konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül,
mit jut épen az idén eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram
bocsáss meg! Hogy az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen
szóbeszéd tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd
magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány
vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a világ
szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!
Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya fejlehajtva
rebegett előtte, épen mert néma volt és kimondhatatlanul gyámoltalan.
Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos a vihar: szirmuk, szárnyuk
ellenállása gyengébb a lehelletnél.