II.

E hó 6-án újra szinpadra került e mű és nagy közönség előtt. Mi is

megnéztük másodszor is s még inkább meggyőződtünk, hogy befejezése

hibás. De miért gáncsoljuk a befejezést, miért nevezzük beteges

sentimentalismusnak, mely idealismusunk rovására akar szívünkre hatni,

felindít megnyugtatás nélkül: vagyis egészen más alapon nyugtat meg,

mint a melyen felindított? Lehet-e ezt máskép befejezni? mondhatja a

szerző. Nem a keresztyén morál legfönségesebbikét érezzük-e e művön

átvonulni: a megbocsátást? Avagy tévedéseink nemesise elől nincs-e

menekvés a költészetben, holott az élet gyakran ellenkezőt mutat? Oly

kegyetlen legyen-e a költő, hogy se meg ne bocsásson, se meg ne

bocsáttathasson, még a bűnbánóknak sem?

Íme ott egy szegény sorsú leány, Julcsa, a ki szolgálatjával keresi

élelmét; bele szeret egy rangbeli ifjúba, a ki megcsalja és odahagyja. A

szerencsétlen meg akarja ölni magát és szíve alatt nyugvó gyermekét,

azonban egy öreg komornyik rábeszélésére, a ki sejti szándékát,

visszariad ez újabb bűntől s élni kiván gyermekéért. Nehány hónap telik

el. Julcsa el akarja rejteni gyalázatát a világ és szülői szemei elől s

egyszersmind jó kezekbe tenni le ártatlan csecsemőjét. E czélból titkon

falura utazik szüleihez s éjjel ablakukba teszi csecsemőjét, a pólyába

göngyölve egy gyűrűt, egy anonym levelet s minden megtakarított pénzét.

Alig távozik el, midőn testvére, a korhely és részeges Bertók, haza jő s

kopogtatni akarván, az ablakban megtalál mindent. A pénzt elteszi, a

csecsemőt pedig a Tiszába dobja. Ezalatt az anya visszatér, hogy lássa

még egyszer gyermekét s csak a felbontott levelet találja a földön.

Föllármázza szülőit, a jegyző is oda érkezik feleségestől; megmutatja

nekik a levelet s a gyermek keresésére akar indulni Ekkor érkezik haza

fővárosi szolgálatjából testvére, Erzsi, s karján hozza a csecsemőt, kit

a gát galyai között hallott nyögni és megmentett. Nem is sejtik, hogy ki

dobta vízbe a csecsemőt, kivéve Julcsát, ki Bertók ujján gyermeke

gyűrűjére ismer. Bertók bevallja neki bűnét s elbujdosik. A kis lelencz

már négy éves. Senki sem tudja, hogy Julcsa gyermeke. Mindkét leány a

szülői háznál van. Erzsi már mennyasszony, egy derék ifjú akarja

elvenni, kit a jegyzőné szeretett volna vőűl. A jegyzőék még más okon is

sértve érzik magokat, azért azt a rágalmat terjesztik el, hogy a lelencz

Erzsi gyermeke. A rágalom a vőlegény fülébe jut; minden körülmény Erzsi

ellen szól s az esküvő már-már elmaradni látszik. Azonban Julcsa, hogy

megmentse testvére becsületét, fölfedi titkát, magáénak vallja a

gyermeket. Ekkor azzal áll elő a jegyző, hogy ha Julcsa az anya, neki

kell lenni a gyilkosnak is, ki a csecsemőt a vízbe dobta. Julcsa

hallgat, nem meri bevallani Bertókot, mert kimélni kívánja már is

annyira sújtott szülőit. A dologból bűnvádi per keletkezik. Julcsát

vallatni a szolgabiróhoz viszik, egy tisztelt férfiúhoz, egy boldog

családapához, a ki nem más, mint a csábító, a lelencz atyja.

A helyzet gúnyját és veszélyét teljes mértékben fölfogó szolgabíró kérve

fordul a leányhoz, hogy ne dúlja fel becsületét, boldogságát. Julcsa

nagylelkűen megbocsát neki. Ezalatt levél érkezik a szolgabiróhoz, egy

Déli nevű rablótól, ki nem más, mint Bertók, melyben ez bevallja a

Julcsára fogott bűnt; a szolgabiró egyszersmind arról is tudósíttatik,

hogy a rabló e vallomás után főbe lőtte magát. Julcsa fölmentetik. Egy

fiatal ispán, ki már többször megkérte Julcsát, a törvényszék előtt a

lelencz atyjának adja ki magát s újra kezével kinálja meg. Julcsa

hálával szorítja meg kezét s későbbre, ha sebei begyógyulnak, reményt

nyújt neki.

E vázlatból is kitetszik, mondhatná a szerző, hogy e művet csak így

fejezhetni be. Avagy azt kívánja ön, mint egy más kritikus, hogy a

csábítóval nőűl vétessem Julcsát? Vagy épen azt, hogy példásan büntessem

a csábítót? De nem bűnhődik-e ez eléggé, hiszen megbánja bűnét s néhány

perczig iszonyú félelmet áll ki. Ha még egyébbel is büntetném, ártatlan

nejét és gyermekeit büntetném. Miért boldogtalanná tenni e derék

férfiút, egy ifjúkori s nem is oly nagy tévedésért, melyet már megbánt?

A mi Julcsát illeti, eléggé megszenvedtettem bűnéért. Miért ne helyezzem

kilátásba boldogságát? Bizonyára megérdemli. Hol itt a beteges

sentimentalismus, minő idealismus ellen vétek? Nem a bűnbánat és

bocsánat idealismusának tettem-e eleget, mely minden keresztyén szívben

viszhangra talál.

Ilyen s ezekhez hasonló ellenvetéseket tehet a szerző s mi még sem

vonhatjuk vissza vádunkat. Elismerjük, hogy a bűnbánat és bocsánat

keresztyén erény, óhajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja, de

kérdjük: vajon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink

bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért,

hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek

nemesisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy

tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink

könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszulja

magát a földön, bár az ég kegyelme soha se záródik be ellőttünk? Im ott

van Shakespeare _Coriolán_-ja. Büszkesége szánalomra olvad, megbánja

bűnét és visszavezeti sergét Róma fala alól. Nem érdemlené-e meg e

tettéért a jutalmat, hogy boldogul éljen szeretett családja körében?

Miért kell elesnie a volscok kardjától? Ott van Kotzebue _Embergyűlölés

és megbánás_-a. A hűtelen nő megbánja bűnét, sírva borul gyermekeivel

férje lábaihoz; a férj mogbocsát s ismét boldogok lesznek. Melyik

szolgálja jobban a keresztyén morált és költői idealismust? Shakespeare

kegyetlensége-e vagy Kotzebue érzékeny szíve? Nem mondjuk, hogy a

_Lelencz_ Kotzebue e hirhedt művéhez hasonlít, de azon elv, melylyel

befejezését védhetni végeredményében ide vezet. Azonban mit tehetünk

róla, hogy ez így van az életben is, miért legyen a dráma más, mint az

élet, melynek tűkre? Ezt az ellenvetést ismételheti Szigligeti; de

kérdjük, ismerjük-e, nyomoztuk-e a nemesis titkos működését, s

tagadhatjuk-e csak azért, mert nem mindenütt ötlik szemünkbe? Azután

mire való a költő, ha az életet csak pusztán adja, benső, kényszerű,

erkölcsi kapcsolat nélkül s mi sem egyéb a költői idealismus, mint az az

égi fény, mely mindent megvilágít, mi az életben homályos?

Szigligeti kiméli a csábítót. Érezni látszik, hogy ez visszatetszést

szül s épen azért enyhíteni igyekszik eljárását. Ezért nagyon háttérbe

tolja a csábítót s az utolsó felvonásban megjelente előtt nejét lépteti

föl részvétgerjesztően. A nő nagy rokonszenvet tanusít a fogoly iránt s

vigasztalja. A szerző mintegy előre készíti a közönséget arra nézve,

hogy ne óhajtsa a csábító bukását, családélete feldulását, derék neje

boldogtalanságát. Midőn a csábító belép és áldozatára tekint, a

lelkiismeret furdalását érzi s megalázva fordul hozzá. Mindez elég

ügyesen van kiszámítva és még sem teszi meg az óhajtott hatást. Aztán az

ilynemű kibékítés nem is drámai, mert nincs benne benső kényszerűség. A

szerző tovább is megy, Julcsát boldoggá teszi, legalább kilátásba

helyezi férjhez menetelét. Ezt is mindazért, hogy a csábító bukását ne

kivánjuk. Egyik hiba a másikat szűli. Miért e szerencsétlen leányt egy

új szerető, habár férj, karjaiba dobni? E költői igazságszolgáltatás nem

foly a mű organismusából, csak külsőleg van oda tapasztva. Julcsa

megtisztult a szenvedések alatt s legszebben végezné pályáját szemeink

előtt, ha az anyai érzésekbe menekülne s gyermekének szentelné életét,

nem új szerelem örömeinek. Egyébiránt megvalljuk, sehogy se tudnánk

tanácsot adni a szerzőnek műve tökéletes befejezésére. Épen az a baj,

hogy az összeütközéseket úgy hozta össze, hogy bajos megoldani, s úgy

oldotta meg, hogy erkölcsi türelmességünkhöz, könyörülő szívünkhöz

folyamodott, s mintegy elnyomni, vagy legalább kijátszani akarta

idealismusunkat, melyet nem elégíthetett ki. S épen ezt nevezzük mi

beteges sentimentalismusnak. Felindulásunk megnyugtatásra vár az

erkölcsi világrend alapján s a költő megnyugtatás helyett csak

elérzékenyít, puszta könyörületre hangol, mi igen helyén lehet az

életben, de nem drámai emotio, nem költői igazságszolgáltatás.

Ne csodálkozzék se a szerző, se az olvasó, hogy e különben jeles mű e

hibája iránt nincs könyörület szívünkben, s leginkább csak ezzel

foglalkoztunk egész birálatunkban. Az erkölcsi világrend, a költői

idealismus élénk érzésének tompulása, drámairóban és közönségben, a

legnagyobb csapás, mi drámairodalmunkat érhetné; az úgynevezett polgári

dráma pedig, sok körülménynél fogva, könnyen vezeti e tévútra a költőt.

A franczia, angol és német irodalomban elég példát találhatni reá.

Óhajtjuk, hogy Szigligeti óvakodjék ez örvénytől, mely a szerencsés

inventiót és compositiót is könnyen besodorja. Ím ez a műve is mily

gazdag egyes drámai jelenetekben, néhány mily jól rajzolt alakot tüntet

föl, mily bámulatos technikát fejt ki ő oly történet dramatizálásában,

mely egyik kerékvágásból mindjárt másikba zökken s nem igen látszik

alkalmasnak drámai cselekvényre: mégis e hiány mennyire megrontja!

Sajnáljuk, hogy bővebben nem írhatunk a mű fényoldalairól, de minthogy

az előadásra úgy is egy pár lényeges megjegyzésünk van, valamelyik

alkalommal még visszatérünk reá.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kiadja Horváth Döme. Első kötet. Kecskeméten, Szilády

Károlynál, 1850. Ára 1 frt.]

[Footnote 2: Ő Pereóval hagy engem? Szörnyű találkozás! Emésztő kínomat

kétszerezve érzem.]

[Footnote 3: Nem; íme a nap, melyen nőd leszek. Holnap kidagasztja a

szél vitorláinkat s e partokat örökre magunk után hagyjuk.]

[Footnote 4: Úgy akarom, örökre elhagyni s meghalni fájdalmamban]

[Footnote 5: Te megvigasztalsz.]

[Footnote 6: O Mirra, ez a te utolsó erőlködésed. Bátorság…]

[Footnote 7: Pillanatra visszavonulok szobámba, az oltárhoz száraz

szemeket és derült homlokot akarok vinni, hogy tessem az én méltó

vőlegényemnek.]

[Footnote 8: Hallgass, oh hallgass.]

[Footnote 9: Nem, valóban nem reszketek.]

[Footnote 10: Te vagy első, egyedüli és örök oka az én kínaimnak.]

[Footnote 11: Igen, te vagy oka az én kínaimnak, te adtál életet nekem –

istentelennek, te vagy istentelen, hogy annyi kérésemre sem adtál

halált.]

[Footnote 12: Oh hát akkor miért nem öltél meg?]

[Footnote 13: Egyedül én vagyok méltó a halálra. És mégis lélekzem?]

[Footnote 14: Én?… szeretni?… Oh ne hidd.]

[Footnote 15: Tőled távol halni meg? Mily boldog édes anyám, legalább

neki meg van engedve, hogy oldaladnál haljon meg.]

[Footnote 16: Az ékszer nem teszi a királynőt.]

[Footnote 17: Azt jól tudom.]

[Footnote 18: Anna! mily boldog vagyok. Megaláztam őt Róbert szemei

előtt.]

[Footnote 19: Oh ne, már nem sír.]

[Footnote 20: Vita Jókai Mórral.]

[Footnote 21: Vita Egressy Gáborral.]

[Footnote 22: Vita Egressy Gáborral.]

[Footnote 23: Vita Jókai Mórral.]

[Footnote 24: _Thalia Zsebkönyv 1862-re_. Kiadták Fésüs György és Toldy

István. – A budai magyar népszinház javára s keletkezésének emlékére. –

Pest, Emich, 1862.]

[Footnote 25: Wesen und Geschichte des Lustspiels. Irta Mähly I. Lipcse,

1862. Weber kiadása.]

[Footnote 26: Kiadja Toldy István. Nemzeti Szinház. I–II. kötet. Pest

1863.]