«Ez nem népszinmű, ez regényes dráma, sőt szomorújáték». Ily s ezekhez
hasonló megjegyzéseket hallottam a színházban s olvastam később a
lapokban is. De vajon mi az a népszinmű, ki tudja, ki határozza meg
valahára? Vas Gereben hallgat, pedig ő volna a magyar nép választott
æsthetikusa s a leendő Petőfi-Társulat született elnöke; a _Hölgyfutár_
szerkesztői se szólnak, pedig korszakot akarnak alkotni a magyar
dramaturgiában s a szinházi bérkocsi kérdését már is szerencsésen
megfejtették; a német míveltség magyar képviselői is némák, pedig ez
sokkal könnyebb feladat, mint bebizonyítgatni, hogy Bulyovszkyné mutatta
meg először a németeknek, mi a valódi német kiejtés, mely kiemelkedett a
tájszólások barbarismusából. Tréfa, a mi tréfa, de valóban csodálni
lehet, hogy a magyar kritika, mely annyi népszinművet birált, oly
kevéssé foglalkodott a népszinmű elméletével. Még annyira sem ment, hogy
fogalmát meg tudja határozni. Mi, kik most először birálunk
népszinművet, pótolni kivánjuk ugyan e hiányt, de nem igérhetünk tüzetes
fejtegetést, legföljebb egy kis tájékozást, mely egyszersmind birálatunk
kiinduló pontja.
A népszinmű se vígjáték, se dráma, se tragédia, de mindebből valami;
vegyes nem, mely sok mindent magába olvaszthat, sőt a zenét és éneket is
segédűl veheti. Egy neme a melodrámának, vagyis modern melodráma
tragikomikai alapon, legtöbbször társadalmi iránynyal. Nem mondjuk, hogy
a magyar népszinművet a franczia democratia eszméi, melyek nálunk is
terjedezni kezdettek, nevezetes befolyással voltak reá. A franczia
népdrámák többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen a
socialismus érdekében; a mieink is vádolták a társadalmat, de inkább
csak szerény reformot sürgettek. Előszeretettel rajzolták politikai és
társadalmi intézményeink hiányait s a nép érdekében kivántak hatni. A
politikai vezérczikkek fejtegetéseit: a jobbágyság eltörlésétől a
börtönrendszer javításáig, örömest fogadták műveik alapeszméjeűl
általában ott is, a hol nem vettek fel valamely specialis kérdést,
részvétet igyekezetek kelteni a társadalom alsó osztályai iránt és
sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk
democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt fel a népszinmű
szinpadunkon. Ez volt egyik forrás, melyből népszinműíróink merítettek;
a másikat az irodalom nyujtotta, a hol szintén hasonló forrongás
mutatkozott.
A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé; részint
democratiai ösztönből, részint művészi czélból; erősebb kapcsolatba jött
a magyar élettel s nem vetette meg többé a genrerajzot. A magyar dalokat
nemcsak jambusokban és trocheausokban irták már s költői rhythmusunk
ismét összeolvadt a zenével. Mindez elősegítette a népszinmű fejlődését.
Szigligeti egész virtouzitással öntötte drámai formába mindazt, mi a
politikai és irodalmi mozgalmakban czéljára szolgált. Megszületett a
magyar népszinmű, melynek fővonásai lettek: formában határzatlan drámai
stil, szellemben democratiai irány, tartalomban magyar élet genreképi
vonásokban, tragikomikai oldalról, népzene és népdal kiséretében.
Íme a magyar népszinmű, melyet majdnem osztatlan tetszéssel fogadott a
közönség és kritika. Nem csodálkozunk rajta. E népszinművek elűzték
szinpadunkról a német bohózatokat és melodrámákat, közelebb hozták a
szinpadot a magyar élethez s közönséget teremtettek.
Mindkettő nagy nyereség volt, s az még ma is, és nemcsak egy
szempontból. De azon már csodálkoznunk kell, hogy a kritika minden szó
nélkül elfogadta a népszinműi formát. Megengedjük, hogy a népszinmű jó
volt s talán most is jó fejlődési foknak, átmenetnek azonban fejlődnie
kell s e fejlődés nem lehet más, mint hogy össze nem olvadható elemei
forrongásából álljanak elő határzott stilu drámai alnemek; oly nemek,
melyek majdnem mellőzve vannak drámairodalmunkban, pedig sokkal több
művészi jogosultságuk van, mint a népszinműveknek, melyek helyöket
elfoglalják. Azt a sok mindent, a mi népszinműveinkben össze van gyúrva,
csak a humor bírhatná el és békíthetné ki. De a humor a legerősb
subjectivitását, legföljebb humoros alakot rajzolhat, de nem irhat
humoros drámát. Ezért a tragikum és komikum, a bohózatos és érzelmes
összeolvasztása soha sem tehet valóban művészeti hatást. Shakespeare
vegyít ugyan tragédiáiba komikai elemet, de csak a népjelenetekben, s
csak annyit és úgy, hogy semmi ne zavarja meg a mű stilusát.
Népszinműveinkben a tragikum és komikum lényeges elem, épen ezért igazán
se meg nem hatnak, hanem csak disharmonikus hangulatban lebegtetnek.
Továbbá a szoros értelemben vett társadalmi irányt se bírhatják meg a
népszinműveink; erre a dráma formájánál sokkal alkalmasabb a regényé,
mert széles tért nyújt a detailrajzra s még ott is kérdés: vajon a
regényt nem vetkezteti-e ki költészetéből az egyoldalú polemia s az a
sok prózai elem, melyet az irányregény okvetlen magával hoz. E mellett
az ének, zene sem olvadt úgy össze népszinműveink bensőjével, hogy
organismust alkosson. Szóval ki kell válni ez összegyúrt, de össze nem
olvadható elemeknek és saját formájokat felvenni. Miért ne válhatnék ki
például a komikai és bohózatos elem, hogy megteremtse a magyar bohózatot
és vaudevillet?
Mi részünkről Szigeti egy pár népszinművét azért méltányoljuk leginkább,
mert irány felé látszik törni; ez okon óhajtottuk a minap: vajha kapna
kedvet a magyar bohózat megalkotására az eddiginél nemzetibb alapon.
Folytassuk tovább a felbomlási vagy fejlődési folyamat. Az ének- és
zenerészből miért ne állhatna elő az önálló magyar operette?
Szigligeti nem rég már egy kisérletet tett is e téren, melynek csak
örvendenünk lehet. Hát az érzelmes, tragikai részszel mit csináljunk?
Szülessék meg belőle polgári, vagy ha jobban tetszik népdrámánk. A többi
aztán legyen melodráma; a polgári drámát is, tudjuk sokszor ide fogják
levonni, de nem bánjuk, mindenesetre nyerünk. Ím Szigligeti a mi
tanácsunk nélkül ilyesmit czéloz. A _Lelencz_ népszinműve ilyen kiván
lenni s épen azért nem tehetjük, hogy ebbeli törekvését ne üdvözöljük.
Valóban a _Lelencz_ ha nem is mindenben, egy pár lényeges vonásban
különbözik Szigligeti eddigi népszinműveitől. Nincs benne ének, zene,
táncz; egészen dráma akar lenni. Nem iránydarab; nem a lelenczház
szükségességét kivánja bebizonyítani; a fensőbb és alsóbb osztályokat se
állítja egymással szembe, hogy amazok csak a bűn, emezek csak az erény
képviselői legyenek. A komikai és tragikai elemet se vegyíti össze, mínt
régibb népszínműveiben, kivált _Czigány_-ában. Szóval, mint föntebb
mondottuk, polgári drámává kívánja emelni népszinművét, viszonyainkhoz
alkalmazva, a hol sok tekintetben nagyobb szerepet játszik a vidéki alsó
középosztály, mint a szó szerinti bourgeoisie. E tisztább stíl felé
törekvést méltányoljuk mi leginkább e műben s épen nem bánjuk, sőt
örülünk rajta, hogy némelyek, még a kritikusok sem találták meg benne
azt a népszinművet, melynek fogalmával, úgy látszik, nem igen vannak
tisztában. Valóban, épen ezért sajnáljuk, hogy méltánylatunkat nekünk is
gáncsolással kell megzavarnunk. Azonban megvalljuk, hogy mi egyeben
ütköztünk meg, mint kritikustársaink. Egyik azt hibáztatja, hogy e műben
a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, pedig drámát szerelem
nélkül nem lehet képzelni. E szerint _Julius Caesar, Coriolán, Macbeth_
nem volnának drámák.
A második a palacsinta adomája ellen kel ki erősen, melyet csak
elbeszélni hallunk a multból. «Íme az egész mű, mint négy doriai
oszlopon, akként nyugszik a négy palacsintán» kiált fel birálónk.
Mi nem védjük e palacsintás adomát; épen oly ízléstelen, mint a
foghagymás rostélyos bizonyos vigjátékban, azonban nem tartjuk lényeges
hibának, sőt azt hiszszük, könnyen kiigazíthatni, mert nem egyébért van,
mint a rector szemérmetessége feltüntetéseért s így tiszteségesebb
adomával is helyettesíthetni a cselekvény legcsekélyebb sérelme nélkül.
A harmadik azt rója meg, hogy a szerző a regényírók sok szabadalmával
él: nem törődik az idő és helyegységgel, véletlenek által szővi a
cselekvényt és sokat hagy történni a szinfalak mögött. Nem tudtuk, hogy
az idő- és helyegység oly classikai bajnokai lappanganak köztünk,
valamint azt sem, hogy véletlen által szőni a cselekvényt a regényírók
szabadalma. Mi nem tudunk semmit e szabadalomról, s óhajtjuk, hogy
regényiróink se tudjanak.
Valódi véletlenség e műben csak egy helyt fordul elő, midőn Erzsi haza
tér s testvére gyermekét megmenti. Nem védjük e véletlenséget sem, de
nem tartjuk e mű lényeges hibájának, mert csak bonyolítja a cselekvényt,
nem oldja fel s általában nem zavarja meg a jellemfejlesztést. Nagyobb
baj az, hogy midőn Szigligeti polgári drámává emelte népszinművét, nem
tudta kikerülni a polgári drámák egyik örvényét, bizonyos beteges
sentimentalismust, bizonyos érzékenyítő befejezést, mely ha nem is
mindig erkölcsi érzésünk, de mindenesetre idealismusunk rovására kiván
szívünkre hatni a mennyiben felindít megnyugtatás nélkül, vagyis egészen
más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított.
Ez a mű legnagyobb hibája, melyet nem takarhatnak el se a drámai élénk
jelenetek, se a jól rajzolt alakok. De kifogyván a térből,
fejtegetésünket a jövő számra kell halasztanunk; addig talán másodszor
is szinpadra kerül az új mű, s még érthetőbbé válik birálatunk.