Nem e mű második vagy harmadik előadásáról akarok írni, hanem jóvá tenni
egy hibát, melyet a mult számban e műről megjelent birálatomban
elkövettem s e módosítás alapján részben újabb birálat alá venni a
vígjátékot. Figyelmetlenségből vagy a zaj miatt vagy mert gyöngélkedtem,
elvégre mindegy, egy pár helyt félreértettem a szerzőt, miért bocsánatot
kell kérnem mind tőle, ki iránt igazságtalan voltam, mind olvasóimtól,
kiket, bár akaratlanul, némikép félrevezettem. Sajnálom, hogy e
vallomásomhoz nem csatolhatom még ezt is: mindenben tévedtem, e vígjáték
csakugyan sikerült mű. Én méltán figyelmetlen szinkritikus hirébe
jöhetek, de e vígjáték mégis gyönge kisérlet marad. Hanem lássunk
dologhoz. A szerző maga figyelmeztetett tévedésemre s egy nyilt levél
kiséretében megküldé nekem vígjátéka kéziratát is. A nyilt levél így
hangzik.
«Kedves barátom! A _Koszorú_ mult számában _A király házasodik_ czímű
vígjátékom drámai egységéről igazságtalanul nyilatkozol, s nem akarod a
többi közt átlátni, hogy a római császár ellen való izgatás a velenczei
herczegnő trónra jutásával a legszorosabb kapcsolatban áll, s hogy ezen
idegen herczegnő trónra jutása az, a mi a darabban előforduló
cselszövések főczélját teszi. Itt küldöm darabomat; győződjél meg, hogy
vígjátékom meséjét legalább is nem jól fogtad fel. Vitatkozás helyett –
a mire se időm, se kedvem – ime az _argumentum ad hominem_. Olvasd és
lásd, hogy arról a drámai egységről nekem is van valami sejtelmem.
Egyébiránt nyugodjál meg, te csak azt nem akartad látni darabomban, a mi
benne van, de némely kritikusok olyakat is látnak benne, a mik ott
teljességgel nincsenek. A te véleményedre súlyt helyezek s ezért
óhajtom, hogy meggyőződjél, hogy én is gondolkozom egy keveset, mielőtt
írnék s a legrosszabb esetben is, legalább törekvéseket mutatok el a
benső forma iránt, ha ezt azután nem is tudom úgy kifejezni, a mint
óhajtanám.
A darabomra vonatkozó kritikából eddigelé csak azt az észrevételt
fogadhatom el, a mely a kamrajelenet bohózati stiljét kárhoztatja; ezt
mentse ki az, hogy én Guido és Balbo öltözékét egészen máskép képzeltem,
mint a hogy ők megjelentek. Ez az öltözet emelte oly nagyon azon jelenet
élességét; mindíg baj, ha jelmezpróbát nem tartunk. Az utóbbi előadáskor
e jelenet átalakítva adatott.
Végre még egyet. A kik a _Koszorú_ mult számát vidéken olvasták,
bizonyosan arra a gondolatra jöttek, hogy az én darabom formaliter
megbukott. Nem volt tehát szép tőled, hogy darabom szinpadi sikerét
elhallgattad; hogy nem említetted meg, hogy művemet a közönség elvégre
is oly zajjal és tetszésnyilatkozatokkal fogadta, a minőben nem minden
darab szokott részesülni; hogy harmadik előadása is nagyobb közönséget
vonzott a szinházba, mint előtte való napon egy új opera.
Már azt vitathatjátok, hogy én még a drámai egység primitiv ismeretével
sem rendelkezem, hanem hát legalább hagyjátok meg nekem a közönség
tetszését vigasztalásul s ezt, ha keveset adtok is reá, legalább ne
ignoráljátok.
_Tóth Kálmán_.»
;
Figyelemmel végig olvastam a megküldött vígjátékot; most sem találtam
ugyan benne valóságos drámai egységet, de hogy birálatomban hibáztam,
azt hamar át kellett látnom. A két miniszternek különben nem valami
mélységes és finom politikájában, egy pont elkerülte figyelmemet és
tévednem kellett. Azt értettem, hogy Lajos király miniszterei a
velenczei háború megszakadásáért kivánják a római császár elleni
háborút, mert egyszerre két nagy háborút nem lehet folytatni; azt is
felfogtam, hogy a velenczei háború megszakadása szerintök a királynak a
velenczei herczegnővel való házasságát fogja elősegíteni, de hogy mi
módon segíti elő, azzal nem voltam tisztában. Azt hittem, a királyt, a
ki szerelmes a velenczei herczegnőbe, csak az akadályozza a házasságban,
hogy a háború folyama alatt átallja ellenségének a dogénak rokonát nőül
kérni. E hiedelemből folyt az az ellenvetésem is, hogy ha a háború nem
akadályozza a velenczei herczegnőnek a magyar udvarban víg mulatását a
királylyal, bizony nőül vételét sem akadályozhatja. Azonban a
miniszterek számítása egészen más; ők a római császár elleni háborúval a
velenczei békét akarják kivívni, a velenczei béke szükségességével pedig
nyomást gyakorolni a királyra házassága ügyében. Tudják, hogy a magyar
seregek hátrányban levén a a velenczeiek ellen, Lajos nem fog ugyan
gyalázatos békét kötni, de előnyösre hajlandó lesz; előnyös béke pedig
csak úgy jöhet létre, ha a király elveszi a velenczei herczegnőt, mert
ekkor a doge engedni fog. Mindezt elmondja egyik miniszter a másiknak
mindjárt az első felvonásban. (III. jelenet.) Ime: «Tudva van a
magnificus előtt, hogy mióta a magyar hadakat Erberach vezérli, a
velenczeiek előnyben vannak; a király ő felsége tehát a velenczeiekkel
csak hátrányos békét köthetne, azt azonban a diadalokhoz szokott magyar
király büszkesége meg nem engedi; a király ő felsége legszerényebb
esetben is Jadra birtoklását tüzné ki a béke feltételeül; hogy tehát a
király kedvező békét köthessen, s a római császár ellen indulhasson,
kétségtelenül nem fogja megvetni azt az eszközt, mely Delfinót, a
velenczei dogét a béke megkötésére hangolná; s ez az eszköz nem más,
mint hogy ő felsége Delfino közel rokonát, a velenczei herczegnőt nőül
vegye.» Nemcsak így elbeszélésben, hanem mint a cselekvényre ható indok
is előjő még egyszer e tárgy a tanácsülés jelenetében is (II. felv. IX.
jelenet), midőn a király így szól: «Ez esetben megkötöm Velenczével a a
békét. De Delfino nem fog Jadráról lemondani.» A miniszter ezt feleli
reá: «Delfinót felségednek elhatározása bármi czélnak megnyerné. Ha
felséged, a mit az ország óhajt s a mitől felségednek minden szépre,
nemesre fogékony szíve sem idegen, ha mondom, felséged ezt legmagasb
elhatározásával végrehajtaná s Delfino rokonát, a báj és női erényekben
annyira gazdag velenczei herczegnőt a trónra emelné.»
Íme e helyeket mind magam ellen idézem és igazságot szolgáltatok a
költőnek. Mentségemre szolgálhatna talán, hogy se a _Független_, se a
_Pester Lloyd_ referensei nem említik ezt az indokot birálataikban, hogy
maga a szerző se igyekszik kitüntetni se az expositióban, sem a
cselekvény folyamában, de ez keveset változtat a dolgon, s ennélfogva
tartozom e lapok mult számában megjelent birálatomból mind azt
visszavonni, a mi figyelmetlenségemen alapult. De egyszersmind
kötelességem mind magam, mind olvasóim irányában az is, hogy a most már
mindenben jól megértett művet legalább egy részben újra bonczolás alá
vegyem.
Előszőr is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a miniszterek
cselszövényét, mely egyszersmind az egész mű bonyodalma, nem támogatják
se a jellemek, se a körülmények. Guido miniszter társának, Balbónak
csupán árnya levén, szóba sem jöhet – nem államférfiú, csak méltóság- és
hivatalvadász. Nincs benne feltüntetve politikai pártczélzat, nem vezeti
a hatalomvágy láza; minden tekintetben közönséges ember. Mondja ugyan
egy helyt, hogy az egyház érdekeit kivánja előmozdítani, a
schismatikusokat szándékszik kiirtani, de ez csak képmutató szójárás
nála. Főczélja a megürült esztergomi érseki szék elnyerése, a mit a
darab folytán mind ő, mind mások többször kiemelnek. De ily czélból
miért oly nyaktörő vállalatokba elegyednie? Ha oly nagy befolyása van a
királyné által a királyra, ha a király kedves vezérét, Kontot képes volt
letétetni, helyébe Erberachot ültetni, bizony magát is könnyen
kineveztetheti érseknek az anyakirályné által. De képzeljük, el őt
államférfiui szenvedélyekkel, olyanformán, hogy az anyakirályné halála
esetére félti befolyását rály házassága által kivánja biztosítani. Vajon
s azt a ki elég biztosíték-e a herczegnő? Nem igen. A herczegnő nem
vallásos, mint az anyakirályné.
«Hiúságánál fogva uralkodunk rajta» – mond Guido, de a herczegnő hiúsága
ki lesz elégítve, ha a trónra jut s inkább fog férje kedvében járni,
mint Guidónak; így ez hála fejében csak az érsekséget remélheti, a mit
akár most is elérhet, mert a király inkább engedelmeskedik anyjának, kit
szeret, mint leendő nejének, kit inkább csak politikai érdekből vesz
el». Azonban gondoljuk e viszonyt is máskép. Vajon Guido cselszövényének
a legnagyobb hiszékenység mellett is remélhetni-e sikerét?
Ő egy általa kigondolt és elterjesztett rágalomra épít mindent. Ilyesmi
alkalmas eszköz lehet sok esetben, csak a fenforgó viszonyok között nem.
Egy ministernél kevesebb eszű ember is meggondolhatja, hogy a római
császár, midőn kérdőre vonják, nem fog elismerni oly sértő
kifejezéseket, melyeket soha sem mondott, s ekkor vége az egésznek. Vagy
arra számít Guido, hogy a király követe, a ki felvilágosítást kér, vagy
a császár követe, a ki felvilágosítást hoz, elpusztulnak az úton, vagy
ha megérkeznek is, senki se fogja megtudni megérkezésöket, s neki
módjában lesz őket holmi cisternás kamrába zárni? Csodálatos, a római
császár sértő kifejezéseinek nyoma van a történelemben, bár a király
házasulása utáni időszakban, s mégis szerző ezt csak Guido
koholmányaként használja, holott amugy jobb szolgálatot tett volna. E
mellett mit használ Guidónak, ha a király hadat izen is? A római
császárnak ez csak újabb alkalmat ad arra, hogy a félreértést kiderítse.
Avagy Guido az új követet is cisternás kamrába fogja zárni? Miért
törekednék hát e haszontalan czélra, s úgy hogy bukása bizonyos, ha
netalán eléri is, mert a király előbb-utóbb megtudja a dolgot, kiüzeti
udvarából, s a herczegnő csak a királyné haragja miatt sem fogja
megvédhetni. S miért épen Kopjait vennie segítségül, a kiről tudja, hogy
a király kedveli, a ki rája elvett jószágainak bitorlása miatt
haragszik? S miért épen oly kamrába zárni a követet, a honnan könnyen
kiszabadíthatja magát, mert a bán és leánya gyakran megfordulnak a
mellékszobában és meghallhatják kiáltását? De nem csak a német kérdést
intézi Guido uram ily rosszul, a velenczeivel sem bánik el különben.
Tudja, hogy a király csak akkor köt békét Velenczével, ha ez Jadrát
átengedi; épen ezért a tanácsülésben biztosítja is a királyt erről De
mivel? Csak puszta szóval, semminemű okirattal a velenczei dogétól vagy
tanácstól. Vajon hihetni-e, hogy Lajos könnyen hisz neki, midőn különben
sincs kedve a békére? De másfelől épen Guido annyit beszéli: két háborút
nem folytathatni egyszerre, hogy a király, a ki szintén osztozik e
nézetben, mindaddig nem üzenhet háborút a római császárnak, míg
Velenczével a békét nemcsak elhatározta, hanem meg is kötötte. Ki tudja,
vajon a doge ráveheti-e a tanácsot arra, hogy rokonságának érdeke miatt
megcsorbuljon a köztársaságé? Tehát a hadizenet a szerző intentiója
szerint is lehetetlen a jelenetben, mégis megtörténik és Guido
fogalmazása szerint indul. Aztán a királynak is nincs-e elég módja
legalább egy darab időre lecsillapítani anyját, elhalasztani a háborút,
kijátszani Guido ármányát, nem igérni meg a herczegnő nőül vételét,
kitől bensőleg már egészen idegen?
Úgy hiszem, ennyi is elég megdönteni Guido cselszövényét, a mű
bonyodalmát. Vajon a cselekvény másik ága jobb-e és szerves kapcsolatban
van-e amazzal? A királynak a bán leányával, Erzsivel való viszonya
nélkül is megtörténhetnék az egész miniszteri ármány, tehát a mű
főcselekvénye, mert ezt az se elő nem segíti, se nem akadályozza. Két
pont van, a mit kapcsolatul lehet fölvenni, de ez még nem alkot
organismust. Midőn Guido látja, hogy Erzsi a királynak tetszik, így
kiált föl: «Mintha ő felsége a banilla által érdekeltetnék; még ma meg
kell történni a herczegnővel való eljegyzésnek.» Tehát Erzsi sietteti a
Guido cselszövényét, de aztán Guido többé semmit sem ad Erzsire. Nagy
hibája az egész darabnak, hogy Guido cselszövényét egész a
végkifejlődésig nem akadályozza semmi, nem talál ellenhatásra s így a
drámai érdek csekély. A másik pont az, midőn a király a tanácsülésben
kezd megbarátkozni a herczegnővel való házassággal, mert Erzsitől
visszautasítva hiszi magát. Tehát a király az első felvonásban szerette
Erzsit, a másodikban visszautasítva hiszi magát, nem hajt többé reá, s e
szerint épen a darab kezdete előtti helyzetében maradt, nem ment át
semmi oly változáson, mely akadályul szolgáljon vagy küzdelemre adjon
okot. De miért higyje a visszautasítást oly hölgytől, ki az incognito
jelenetben oly hevesen bevallott szerelmet szivesen fogadta? A király e
változás okát könnyen kitalálhatja; tudhatja, Erzsi attól fél, hogy csak
játékot űz vele s nem veszi nőül. Miért nem oszlatja el aggodalmát, s
midőn a második felvonásban is hevesen megragadja kezét, miért nem
mondja: Szeretlek és nőül veszlek! Erzsi aggodalmát könnyü eloszlatni;
lám Kopjai épen olyasmivel oszlatja el, a minek fel kellene költenie.
Azután mi szükség arra, hogy Erzsi azzal az izetlen szoborgyúrással
fejezze ki szerelmét? A király már értesítve van Kópjai által
szerelméről, s így az egész szoborleleplezési jelenet fölösleges.
Szerves kapcsolat-e, drámai egység-e mindez? Hát a negyedik felvonásra
mit mondjak épen a drámai egység szempontjából? A harmadik felvonásban
az egész bonyodalom véget ér, a szerző mégis megtoldja egy felvonással
csak azért, hogy a királyné meggyőződjék a herczegnő vallástalanságáról
s így annál nagyobb rokonszenvvel forduljon Erzsi felé. Ennyi okon
minden vígjátékot és tragédiát még meg lehet toldani egy felvonással.
Végül, ha mind e tévedést elkerülte volna is a szerző: hol a világos és
drámai expositio, az ügyes scenirozás, hol a komikai alap a
cselekvényben és jellemekben, hol a phantasia ereje, mely életet öntsön
a műbe s gyönyörteljes illusiót a nézőkbe? De a darab tetszett, mondja a
szerző s én ezt nem említettem meg. Igaz, de Isten látja lelkemet, nem
rossz czélzatból. Világos tényt tagadni kábaság még képmutatónak is, s
nekem nincs erre hajlamom. Mindíg volt annyi bátorságom, hogy ha
kellett, a közönség tetszését bonczkés alá vegyem, kárhoztassam vagy
legalább kimagyarázzam.
Tóth Kálmán vígjátékát többször zajosan megtapsolták s a szerzőt hívták.
De én úgy tudom, hogy ilyesmi majd minden eredeti darabbal megtörténik,
bármily gyönge legyen is.
A darab tetszett, mert van benne a «hazapuffogtatás» és elménczkedés,
mert fraterek vannak benne csuffá téve, a mi ritka jelenség
szinpadunkon. Midőn Kopjai azt mondja, hogy a fraterek eszik gabonáját,
óriási taps hangzott fel. De vajon aesthetikai, drámai hatás-e ez? Nem
kivánom, hogy Tóth Kálmán helyeselje darabjáról elmondott nézetemet, de
azt óhajtom, hogy a közönség tetszésének okait néha-néha analysálja.
Vonjon el e polemiából magának ennyi tanulságot; én a magamét már
elvontam: igyekezni fogok a birálandó színművekre gondosan figyelni, de
ha szomszédaim zaja vagy a zártszéknyitónő költögetése miatt valami
elkerülné figyelmemet, kérem a drámaírókat és színészeket,
világosítsanak fel, mindig kész leszek a legfényesb elégtételt adni.