Nincs áldás szinkritikáink óhajtásain és aggodalmain. Méltánylatunk
ellenünk fordul, vágyaink betelése pedig csak újabb aggodalmakat szül. A
minap, Szigligetinek egy nem ugyan jeles, de nem érdem nélküli
melodrámája adatásakor, alkalmat vettünk genre némi méltánylatára, s íme
a másik héten ismét egy új és sokkal gyöngébb melodrámával kellett
találkoznunk. Megijedve a melodráma-ártól, aggódva kiáltottunk föl: e
genre nem arra való, hogy drámai irodalmunk súlypontja legyen,
legfeljebb csak egyszer-másszor járja meg nemzeti szinpadunkon; ne
míveljétek e kétes becsű genré-t, írjatok tragédiát, drámát, vígjátékot,
bohózatot. Kivánságunk betelt, a másik héten csakugyan egy új eredeti
vígjáték került a szinpadra, s íme most ismét bűnbánón kell
felkiáltanunk: inkább melodrámát, mint ily vígjátékokat; inkább _Szécsi
Máriá_-t, még e komoly párbeszédet is eltűrjük benne: «Mi az élet
szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül?», noha meg kell
vallanunk, hogy Tóth Kálmán ilyesmivel nem boszantotta fülünket, s midőn
a velenczei háborút ellenző Erzsébet királyné így kiáltott fel: «Mi a
tenger becsület nélkül», Lajos király nem viszonzá Wesselényi módjára:
«De mi a becsület tenger nélkül».
De hagyjuk a tréfát. A dolog komolyabb figyelmet is megérdemel. Oly
költőről van szó, a ki a szépirodalom két különböző ágában egy s más
tekintetben sikert vívott ki, sőt mint drámaíró is elismerésre talált.
Ez utóbbi körülménynél fogva nagyon sajnáljuk, hogy első kisérletét
kivéve, nem ismerjük a szerző többi drámáit, s így a midőn mint
drámaíróról először kell róla itélnünk, könnyen az igazságtalanság
vádját vonhatjuk magunkra, mert e vígjátékban a drámai tehetség kevés
nyomaira akadunk. Nem az a baj, hogy a mű gyönge, hanem hogy tulajdonkép
nem drámai mű; lehetne rossz organismusa, de semmi nemű drámai
organismusa nincs, sőt még a közönséges szinpadi mesterség is nagyrészt
hiányzik belőle. A legjobb akarattal is keveset méltányolhatunk e
vígjátékban. Az első felvonásban a király incognito-jelenete szemben a
báni családdal, az utolsóban Fiori és a bán leánya közti párbeszéd egy
része mindössze is az, a mi jól van írva, s még e részletek is csak
magokban jók s nem mint az egész compositio szerves tagjai. De mily
csekélység ez ahhoz a sok mindenhez képest, a mi e műben lehangolja az
embert! Azt sem tudjuk, hol kezdjük.
A szerző törekvése mindenesetre méltánylást érdemel. Egy alig mívelt
téren, a történelmi vígjáték terén, tett kisérletet. Nem ugyan ő az első
kezdeményező, mint lapjaink állítják, hisz már Kisfaludy Károly is
probált ilyesmit, még inkább Szigligeti _Rózsa_ czímű művében, de annyi
igaz, hogy azóta senki sem míveli e tért. Őszintén megvallva, mi nem
vagyunk épen lelkesült barátjai a történelmi vígjátéknak, noha tudjuk
élvezni, mint bárki más. A vígjáték épen úgy kedveli a jelenkort, mint a
tragédia a multat. A mohos századok már magokban némi fönséget
kölcsönöznek a tragédiának, a költő inkább nagyíthatja a körvonalakat, s
a nagy szenvedélyek rajza hatásosabbá válik, ha a monda vagy történelem
ismert és nagy tényeit veszi tárgyául. A jelenkor ellenkezőleg épen a
vígjátéknak kedvez; a közelség élesebben tünteti föl az emberek
bohóságait, a korviszonyok, társadalmi állapotok, divatos szenvedélyek a
legjobb anyagot szolgáltatják annak, a ki az embereket törpeségök,
balgaságaik és nevetséges tévedéseik rajzával kivánja gyönyörködtetni.
Mindez nem azt teszi, hogy nem lehet tragédiát írni a jelenből, és
vígjátékot a multból. Csak a nehézségekre kivántunk mutatni, melyek a
legnagyobb költő erejét is paralysálhatják. Különösen áll ez a
vígjátékra nézve, s alkalmasint innen az a jelenség, hogy a legnagyobb
vígjátékírók békét hagytak a történelemnek. A történelemi tárgyak
önkénytelen ragadják a költőt, hogy csak az cselszövényre helyezze a
fősúlyt, s itt is leginkább a véletlen által idéztesse elő a komikai
helyzeteket. Minél történelmibb a tárgy, minél nagyobb események és
személyek körül forog a cselekvény, az örvény annál veszélyesebb. A
költő kénytelen a történelmi nagy tényeket kicsinyes okokból vagy épen
valami nevetséges véletlenből származtatni, s bármily mulatságos
cselekvényt szőjön, véghatása nem lehet más, mint a leghibásabb
pragmatismus: tudniillik, hogy az egész történelem a balga véletlenségek
bohózata. Scribe legnagyobb mester e téren, s ő sem kerülte ki ez
örvényt, legalább egyik főműve, a _Pohár víz_, minden jelessége mellett
ily hatást tesz az emberre. Épen azért jobb oly történelmi adomákat
venni tárgyul, melyeknek kevés vagy épen semmi közük nincs a történelmi
nagy eseményekhez, nem csak a fentebbi okból, hanem azért is, hogy
fölmentessünk a történelmi hűség jogos követelései alól, melyet a
vígjátékban alig lehet megtartani. De különösen vigyázni kell a költőnek
arra, hogy minél távolabb tartsa magát nemzete történelmének nagy
eseményei- és hőseitől, különben a legnagyobb vigyázat mellett is
okvetlen frivolnak fog feltünni közönsége előtt, mely mindenről
könnyebben mond le, mint a nemzeti kegyelet érzelmeiről. Inkább idegen
nemzetek történelméből válaszszon tárgyat, ha csakugyan szerelmes a
nagyobb eseményekbe és férfiakba. Scribe így tett, kimélte nemzetét s az
angol és dán történelemhez folyamodott.
E szempontokból kiindulva nem azért hibáztatjuk Tóth Kálmánt, hogy a
történelmet nem vette tekintetbe, hogy művében, kivéve a király
házasságát a bosznyák bán leányával, alig nyugszik történelmi alapon
valami, hanem azt, hogy első Lajost vette tárgyul, nemzetünk e nagy
királyát és kedvencz hősét. Igaz, nem tette komikai személylyé, de
fájdalom, törpébbnek tünteti föl bármely komikai személynél, a mennyiben
bizonyos bohózatos alakok játékszerévé alacsonyítja le. Valóban Lajos,
udvarában csak mulat, tánczol; a közdolgokba neki van a legkevesebb
befolyása, mindezt anyja által két ügyetlen minister intézi s elvégre is
őt a szégyenből, az országot a veszélyből egy eleinte bárgyúnak rajzolt,
de aztán hirtelen megügyesedett ifjoncz menti meg. Azonban talán még ezt
is eltürnők, ha más oldalról kárpótlást nyerhetnénk. Mindennél nagyobb
baj az, hogy a műnek tulajdonkép nincs cselekvénye, vagy jobban mondva
oly kettős cselekvénye van, melyek egyike küzdelem nélkül kezdődik és
végződik az első felvonásban, másika pedig a második felvonás végén
küzdelemmel kezdődik, de a harmadikban oly alapon nyer megoldást, mely
ellen valószinűség és izlés egyaránt tiltakoznak. Így két felvonás marad
a négy felvonásból; a többi szükségtelen s e két felvonás legfeljebb
összeenyvezve alkothat valami organismust. De magyarázzuk ki magunkat.
A királyt két minisztere össze akarja házasítani az udvarnál mulató
velenczei herczegnővel, Fiorival. Hogy miért, kivehetni ugyan, de nem
érthetni eléggé tisztán. Azért-e, hogy befolyásuk inkább
megszilárduljon? De hiszen az anyakirályné által eléggé uralkodnak a
királyon, legfeljebb a királyné halála utáni időre kivánják magokat
biztosítani. Azért-e, hogy e házasság véget vessen a velenczei
háborúnak? De a háború úgy van feltüntetve, hogy oly kevéssé
akadályozhatja e házasságot, mint nem azt, hogy a doge rokona az egész
háború folyama alatt az udvarnál igen vígan mulasson a királylyal.
Azonban ne bajlódjunk ezzel, elég az hozzá, hogy a ministerek házasítani
akarják a királyt. Kár, hogy csak az akaratnál és beszédnél maradnak és
nem tesznek semmit. A királyt e tekintetben nem veszi körül semminemű
cselszövény se anyja, se Fiori, se a miniszterek részéről. Egészen
szabadon bele szerethet az udvarnál hirtelen megjelenő bosnyák bán
leányába, Erzsibe. Az ember azt várná, hogy most kezdődik a cselszövény,
a küzdés. A világért sem. A királyné, a két miniszter s Fiori számba se
veszik Erzsit, sőt Fiori nélkül az egész darab befolyhatna, elég lenne,
ha csak a nevét emlegetnék, annyira nincs befolyása a cselekvényre. A
király tőlök még az nap elvehetné kedvesét. De talán Erzsi részén van az
akadály? Nincs, szereti a királyt, legfeljebb attól fél, hogy a király
nem szereti s játékot űz vele. De hiszen ezen könnyű segíteni. A
királynak nincs oka vagy akadálya, hogy későbbre halaszsza becsületes
szándéka kinyilatkoztatását. Miért nem kéri meg valamivel előbb,
mindjárt az első felvonás végén vagy a második elején. Így hamar vége
volna az egésznek s Erzsit is fölmentené hogy holmi szoborgyúrással
mutassa ki titkos szenvedélyét.
Ennyi az egyik cselekvény, mely semminemű drámai küzdelmet nem mutat
föl, sőt még törekvést sem ily irányban. A mű többi részét egész az
utolsó felvonásig a miniszterek mesterkedései töltik be, kik meg akarják
akadályozni a velenczei háborút. E czélból elhitetik az anyakirálynéval,
hogy a római császár sértőleg nyilatkozott róla udvara színe előtt.
Remélik, hogy a királyné e miatt háborúba keveri fiát a római császárral
s így két háború nem folyhatván, a velenczei abban marad. A királyné
csakugyan ráveszi Lajost a hadüzenetre, azonban követ érkezik a római
császártól a fenforgó pletyka megczáfolására s nagy tisztelete
kifejezésére. A miniszterek, nehogy a követ a királylyal találkozzék s
így a hadüzenet dugába dőljön, a követet szép szín alatt becsalják egy
félreeső szobába, hogy aztán oda zárják, azonban pórul járnak, mert
Kopjai, kinek sok oka van haragudni reájok, őket is a követhez zárja, s
az egész dolgot bejelenti a királynak. Az ármány kisül, a királyné
megutálja a minisztereket s beleegyezik, hogy fia elvegye Erzsit, a mit
egyébiránt eddig már csak azért sem akadályozhatott, mert semmit sem
tudott e viszonyról.
Először is nem foghatni meg, hogy a miniszterek miért óhajtják annyira a
római császárral való háborút s a velenczei megszakadását. Hisz nekik
legfőbb érdekök az volna, hogy a királylyal elvétessék Fiorit; s
mindamellett semmibe se veszik a bán leányát, kitől leginkább
félhetnének. Megindulhat a római háború, megszakadhat a velenczei, ha
egyszer Erzsi királyné. Nem érti az ember törekvésök hasznát. De hátha
még oda veszszük, hogy úgy törekednek e haszontalan czélra, hogy, ha azt
elérik is, bukások bizonyos. A király Kopjai segítsége nélkül is
elébb-utóbb meg fogja tudni a dolgot s kénytelen lesz kiűzni őket
udvarából. Hát ha még meggondoljuk, hogy ármányukat némi mindennapi
számítás sem támogatja. A római császár követe nem utazik kiséret
nélkül, de ha úgy utazik is, az udvari cselédség már tudja, hogy követ
érkezett s így az egész dolog könnyen a király fülébe juthat. E mellett
ezek a nagy cselszövők, kik nagy Lajos udvarában uralkodnak, épen
ellenségök segítségével akarják végrehajtani durva cselszövényöket.
De elég. Ne bonczoljuk tovább e szeretlen cselekvény össze-vissza hányt
tagjait, mellőzzünk egyebet is, sok mindent, mert lapokat kellene
összeírnunk a mű hibáiról, mert kimélni akarjuk a szerzőt, ki e
szerencsétlen kisérletét talán nem sokára egy jobbal fogja feledtetni.