A NEMZETI SZINHÁZ ÉS DRÁMAIRODALMUNK.

Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres

beszédét, mely kihatott később az egész országra. E percz óta a szinész

büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség apostolának nevezni,

mert a haza egyik első rangú írója mondá a szinházról: «Itt leszen

nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani

számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára

teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak

tartozott rangját a többi európai nyelvek mellett elfoglalja». A

megyékben inkább kezdék hinni, hogy a nemzeti szinház csakugyan oly

közügy, mely figyelmet érdemel, mert egy hires író, egy komoly és

önmérséklő férfiú, a szenvedély hangján írta a részvétlenekhez: «Ez-e az

a hazafiúság, melyre Pestvármegyének rendei számot tartottak, mikor

elvégezték, hogy minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére?

Ez-e a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a

fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk?» A

szigorú erkölcsbirák és a léha képmutatók, kik megtanulták Rousseauból,

hogy a színház erkölcsi romlást okoz, nem mertek többé szólani, mert egy

feddhetlen jellem fakadt e szemrehányásokra: «Ront a játékszin! Miért

mégis az idegentől vissza nem irtózni? Oh jól értem én, hogy mi az

úgynevezett romlás eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk

romlani, mi akarunk romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk

láttatni.» Az áldozni habozóknak – akarva nem akarva – meg kellett

nyitni erszényöket, mert egy ritkán gunyos ajak kifogyhatlan gúnynyal

kérdé tőlök: «A haza kiván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak

bővségünkből kiván valamit, csak felesleg valónknak egy részét kivánja,

s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem

minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal

csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kimélést

alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség

közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a kislelkű kimélést?» Az

ellenmondás elnémult, vagy lelkesedéssé vált, mert a felindulásban

kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal végezte szónoklat formájába

öntött czikkét: «Ha van köztünk, ki a gyalázatos nevét hordozni nem

irtózik, keljen fel és czáfoljon meg.» Ez elébb csak kéziratban keringő,

később nyomtatásban is megjelent czikk mindenütt újabb és erősebb

lendületet adott a részvétnek; néhány év mulva már emelkedtek a Nemzeti

Szinház falai; nem sokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy s a

Felség hozzájárultával megajánltatott a dotatio.

Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e czikkre? Talán a

közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Oh nem. Hála Istennek,

ezen túl vagyunk! A mit akkor Kölcsey csak néhányad magával érzett, most

mindnyájan érezzük, s bár szinházunk még most sincs annyira biztosítva,

a mennyire körülményeink közt is lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan

nem a részvétlenségen fog mulni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott,

ortromolt, lelkesített – hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly

szinház lebegett, melynek jelleme nem csak a falakra festett országos

czímer, hanem egyszersmind az az önérzés, melylyel belép küszöbén a

közönség; az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző szinészt a

mindennapi élet körén; az a nemes hazafiúság, mely által a költő

tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a szinház

a közönséget, a közönség a szinházat kölcsönösen fogják nemesíteni;

remélt szinészetünk és drámánk jövőjében; szinészekről álmodozott, kik

többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik új pályát törve,

saját életünk multját és jelenét varázsolják elénk halhatlan új

műveikben.

Az óta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent fájdalma

s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most, e harmadik évtized

fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon beteltek-e azok a

szép remények, melylyekben oly mélyen hittünk; vajon haladunk-e azon

eszmény felé, melyről oly jól esett álmodoznunk? Kérdések, melyekre

felindul a szív, s az ajk nem mondhat határozottan se igent, se nemet.

Mégis e néma felindulásban több van, a mi vigasztal, mint a mi fáj.

Nincs okunk pirulni a multért, mert fontos eredményeket vívtunk ki;

reménynyel tekinthetünk a jővőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel,

s nem hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat,

vagy az önmagának hizelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez

elégületlenséget öntudatra emelni és eszmékre vive vissza gyümölcsözővé

tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot. Kölcsey szelleme hív,

int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az ő reményeit táplálnunk,

az ő hitében erősödnünk. Tovább kell fűznünk az eszmék lánczolatát is,

ott, a hol ő elejté. Akkor a szinház anyagi érdekeiről kellett

gondoskodni, most leginkább a szellemiek igénylik részvétünket; akkor

arról volt szó, legyen-e szinházunk, most azért kell küzdenünk, hogy

kitűzött czélja felé haladjon; akkor szónoklatra és pártfogásra volt

szükség, most elmélkedésre és kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat,

mintha összehasonlítván a multat és jelent, saját viszonyaink

szempontjából vizsgálja bajainkat, s ez úgyszólva történeti alapon izgat

azon eszmék mellett, melyekben a jővő küzdelme s talán dicsősége is

rejlik.

Minő különbség régi s mostani szinészeink állása közt! Kölcsey élénken

festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is egyetlen jutalma

volt. Kötéltánczosokként barangoltak városról-városra többször ébresztve

szánalmat, mint fogékonyságot a művészet iránt. Az utasok jól ismerték

őket; tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik,

melyekről festett vásznak és aranyozott papirdarabok csüggenek alá s

tetejében télen is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arczú úr és

didereg egy pár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok

múlva is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, melylyel megrongálták

a nagy teremet s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak kifizetni.

A fővárosban nem hogy szinházépületjök lett volna, de még a fölléphetési

engedélyért is perelniök kellett. Többször kisérelték meg hol Pestre,

hol Budára telepedni és sikertelen küzdelmek után mindannyiszor

kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket. Aristocratiánk

ezereket pazarolt idegen művészekre s alig találkozott egy Wesselényi,

Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás alá. A megyék ugyan

tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély csak alamizsna volt. A

míveltebb körök szégyelték vagy megvetették őket, az alsóbbakban csekély

volt a fogékonyság. Nem a szellemi szükség töltötte meg olykor a

szinházat, hanem a kiváncsiság. A vagyonosabb nemesség külföldieskedése

s a magyar polgári elem fejletlensége lehetetlenné tette az állandó

közönség megalakulását. A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke

nemesek csak gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondák

az idegen míveltségű ifjú urak; az ó-divatú öregek pedig, kik délelőtt a

haza ügyét védtek a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték este az

előfüggönyt, melyre nagy betükkel volt felírva: éljen a nemzet, s

mosolyogva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak ti tudjatok

megélni. Valóban kevesen voltak, kik a szinészet hatását a nemzeti

míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a szinészek nem

tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is követtek ezért

mindent. Nem kimélték a görögtüzet s a czifrábbnál czifrább tableaukat.

Oly műveket férczeltek össze, oly czímeket gondoltak ki, hogy csodájában

is begyült a közönség. A kit aztán bekaphattak, igyekeztek megtartani s

kedvéért akár bajazzókká váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is

készek voltak lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen

hordozták szét a színlapot s ültek ki a pénztárhoz, megköszönni a

nagylelkű közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beigtatás, sőt

nagyobbszerű névnap se eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az

állatmutatók bódéi mellett s együtt hízelegtek a muzsikus czigánynyal. S

ha mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsóelőtti

és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit vagy

urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyujtott számukra,

vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval, néhány

szerencsésebb évet kivéve, a régibb szinész alig volt egyéb, mint most

iparlovag vagy bohócz, majd koldus vagy élősködő.

Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem akadályozzák a

művészet lassú és biztos fejlését. Kevés különbséggel így volt az

eleinte Angol-, Franczia- és Németországon is. Az anyagi jóllét és külső

dísz a művészetek haladásában ritkán ok, a legtöbbször következmény.

Fődolog némi hagyományos hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek

hiánya akadályozta leginkább szinészetünk fejlését.

Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén csirázott. A

mysteriumok és utczai tréfák, a leendő tragédia és komédia elemei mindig

kedvencz mulatságai voltak a népnek, s így a szinháznak később mintegy

szükséggé kelle válnia. Nálunk a mysteriumok nagyon szűk körben

divatoztak, s az utczai bohóczok idegenekből teltek ki. Történetíróink

emlékeznek ugyan kóbor szinészekről, két vagy három drámai költeményünk

nyomtatásban is fenmaradt, de mindent összevetve, legrégibb szinészetünk

vagy majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen és

tartós nyilatkozata.

Ezért a mult század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi felszólalt a

magyar szinészet mellett, nem a meglevő elemek ápolásáról és

nemesítéséről volt szó, hanem egy mezőben új és idegen valami

átültetéséről. A szinház nem belső szükségkép nyilatkozott, hanem mint

abstractio s a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszköze. A szinpad

magyar lőn, de a szellem idegen maradt; a német szinészet halvány

másolata nem elégíthette ki az elnémetesedett mívelteket, a nép pedig

érzéketlenül nézte és hallgatta, a mit se érteni, se érezni nem birt. A

szinész maga sem tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, a melyre

építsen, a hatás, mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel

felkarolt ügy, a visszahatás gyöngültével, csak tengődni tudott. Nem

csoda, hogy szinészeink hiában küzdöttek a lehetetlenséggel s a

legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti szinészet nemzeti drámai

költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti szellem képző

erejét még a lángész sem pótolhatja; s a szinész, mint a haldokló

viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas közönség taposlja meg.

Ezt nélkülözvén szinészetünk mindent nélkülözött, s arra volt

kárhoztatva, hogy jól rosszul önmaga alkossa meg saját elemeit.

Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A

fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, szinészetünk e hű

szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált szinház

létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre

találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta föl a nyomort és

megvetést, pálya nyilt a művészi törekvéseknek és táplálékot nyert a

becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a már önbizalommal küzdő

nemzeti szinészet egymást gyámolíták. Segítségül jöttek a költők és

kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a nemzeti drámai költészet

megalapításán fáradoztak. Némely, ha nem is épen becses, de folyvást

törekvő drámai kisérlet egy kis magyar életet varázsolt a szinpadra. Ez

szinészetünknek némi nemzeti színt adott s közelebb hozva az élethez, a

hatás eszközeivel ruházta fel. A közönség növekedett részint

érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton

elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a

szinház. Ott ül az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt

csak húsz évvel is! Hűn megjelen a középrend, mely naponként erősbödik

számban, vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály s

egész lelkéből tapsolja meg népszinműveinket. Most nyári hónapban is

annyi a közönség, a mennyi hajdan a bőjti napokban sem volt. Most nem

hallunk gúnyt és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző és

részvevő, mint a minő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor. E

mellett a szinésznek megkülönböztetett állása van. Nem magánember

zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem kénytelen művészetét vagy

önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem vetekszik is a külföldiekével,

fölmenti az élet gondjai alól. Megtiszteltetésekben részesül s vénségére

nyugdíjat várhat. Van ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a

vasútak által közel hozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A

társaságokban nem fogadják többé előitélettel, s csak egyéniségétől

függ, hogy szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul

vendégszerepelni útja, egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek

vissza koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a

sok ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, melyekkel megtisztelte őket

az ifjúság! A vidék követi a fővárost s mintegy vetekszik vele.

Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a szinészet. Arad,

Szabadka, Miskolcz nem rég építettek állandó színházat s már Debreczen

és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk. Maholnap a vidéki színész

sorsa is jobbra fordul és művészi nemesülésök hatással lesz a fővárosi

szinházra, melynek az eddiginél több módja lesz belőlök újonczozni.

Mindez tény és örvendetes haladás. Közönségünk még soha soha sem

csüggött ennyi előszeretettel a szinészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz

képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is

megérdemli.

Mégis honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít annyi

reményre, mennyit a régi valósított? Mégis mi az oka, hogy a míg azelőtt

harmincz évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles és törekvő

tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti szinpad

díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha nem hiányzik

is egy pár új tehetség, csekélyebb a törekvés és aránylag hanyatlást

tapasztalunk?

Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden előttünk

állott; megifjúltunk és lelkesülésünkben visszanyerni hittük, a mit

elvesztettünk s kiküzdeni, a mit nem bírtunk. Ez a szellem teremtő

erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és társas élet

magával ragadta a szinészetet, mely aztán önmegalapításával igyekezett

folytatni a mult század kezdeményét. A szinésznek hazafiui becsvágya

támadt, mely táplálta a művészit. Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt

venni az újjászületés nagy munkájában, oly gondolat volt, mely a

nyomorban is emelte a lelket s a hányódás közepett is megtermékenyíti a

munkásságot. Nem ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de

mindenütt olvasott beszédében s mást fejezett-e ki Vörösmarty _Árpád

ébredésé_-ben? Íme a szónok, költő és vándorszinész hogyan találkoznak

egymással a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.

Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják a kedélyt.

Kétkedni tanultunk és hidegebbek vagyunk. Mélán tekintünk a multba s

mintha félnénk a jővőtől, meg-megrendül önbizalmunk. Érezzük, hogy az

időben sok a bomlasztó, s kevés az alakító erő. Azonban mindez nem

fásultság, se tehetlenség. Eltűnt előlünk sok bolygó fény, melyeket

csillagoknak hittünk, de sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk.

Szívünk nem égett ki, s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre

törekedve tájékozni magunkat s igyekezvén megtartani, a mink volt, a

további fejlődhetés útját egyengetni.

Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet meríthetne

színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó hazafiasságát, mely

a legnagyobb erőfeszítést kivánja. A mai szinésznek nincs annyi hazafiúi

becsszomja, mint a mennyi a réginek volt. Talán többet és jobban tud

beszélni róla, de bizonyosan nem érzi oly mélyen; inkább tudja

fontosságát, mint teljesíti kötelességeit, s éber gondok helyett

csalálmokba ringatja magát. Régen élénk volt a hiány és elmaradottság

érzete s épen azért folytonos fejlődést vagy legalább küzdést

tapasztaltunk; most nagy az önámítás és fenhéjázás s épen azért

hanyatlást vagy tespedést látunk; régen a közönség kissé emelkedő

hazafias részvéte ösztönül szolgált s kölcsön kép fogadtatott el, mely

után kamat jár; most adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi

szinész rongyai közt is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most

találkozik olyan is, a ki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a

kosmopolita énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai szinész is.

Nem rég egyik fiatal szinészünk külföldi szinpadon kisérte szerencsét s

most már egyik legjelesb és legtörekvőbb szinésznőnkről rebesgetik

ugyanazt. Amaz lehet kivételes különczség, ez puszta hír, de mégis oly

valami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet,

figyelmet érdemel.

Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi becsvágyat, nálunk

majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar tudós, író és művész azon

beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy miért nem született oly hazában,

hol egy félvilágra hathatna dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a

rokon és ellenszenv összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi

mindent pótol s melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy

hiúságból feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért és a honnal kell

élnie: a legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni s irodalmunk

és művészetünk elveszti súlypontját.

Hála Istennek, még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se vádra, se

félelemre nincs elég okunk. Szinészeink csak panaszolnak, affectálnak és

szeretnek szerepet játszani a szinpadon kivül is. Mióta inkább ismerik a

külföldet s magasabb eszményök van a szinész állásáról, mióta köztünk

világhírű művészek fordultak meg, mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és

reményeink mérsékeltségét parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt.

Irígylik az énekes sorsát, a kinek az egész világ nyitva van; búsulnak,

hogy csak egyetlen nagyobbszerű szinházunk levén, nincs hova menniök;

nem fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják

fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogyha így meg

így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, a míg most vagy nem

lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.

Hiú álmadozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha nem

koptatná az erélyt s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol az a

hazafias büszkeség, mely az önérzetben is talált jutalmat, az a

törhetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni, az

a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja? Tünedezni

kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi becsvágy, gyöngült a

művészi is, s ez utóbbi annyival inkább, mert a közönség részéről kevés

táplálékot nyer. Közönségünk részvékeny, hazafias, de talán épen azért

nem akarván büntetni, jutalmazni sem tud emelőn és termékenyítve. Tapsai

és koszorú elámítják a hiut, elkeserítik a becsvágyót s akadályozzák

mindkettő haladását. Kevés különbséget tevén, épen úgy jutalmazza a

legjelesebbet, mint a kevésbbé jelest. Elnézése fölbátorítja a

hanyagságot, elszunyasztja a törekvést és táplálja az önámítást. Innen

foly aztán az, hogy a szinész azt is művészetének tulajdonítja, a mi a

hazafiasság vagy bátorítás szüleménye s a meg nem érdemelt kapcsokra

hivatkozik a legméltányosb kritika ellenében is. Míg a hazafias részvét

némi ízlési szigorral nem párosul s a koszorú és taps oly olcsó lesz,

közönség és szinész egymást fogják rontani.

Íme szinészetünk aránylagos hanyatlásának különböző okai. De vajon

igaz-e, hogy hanyatlunk, habár csak aránylagosan is? Oly kérdés, melyre

legjobban megfelel egy kis visszapillantás a multra.

Szinészeink ezelőtt ötven-hatvan évvel a német szinészetet utánozták,

sokkal kényszerübben is német míveltség uralkodott költészetünkben, mint

azelőtt a németek a francziát s a francziák az olaszt. Csak kissé mívelt

köreinkben a német iskola kezdte meg diadalmas küzdelmét s a Pesten már

virágzó német szinház mintegy mintául szolgált a leendő magyarnak.

Németországon 1791 előtt a Gottsched iskolája megbukása után, a

legféktelenebb természetiességnek hódolt a színpad. Színész és költő

arra törekedett, hogy a természet hangját minél inkább s minél

erőteljesebben hallassa. Lessing úgynevezett polgári drámái; Goethe

_Götz von Berlichingen_-e és _Schiller Haramjá_-i adták e lendületet. A

vers nyűgét félre dobva s a franczia conventionalis formák romjain

büszkén emelkedett a próza és valóság, most a nekivadult indulatok, majd

a siránkozó ellágyulás kiséretében.

Ha a szinpad lázas hévvel igyekszik másolni az életet, nem jár rossz

úton, de még csak leendő művészet s csak a fejlődés forrongását éli.

Érezték ezt Goethe és Schiller és később czélul tűzték ki: megbuktatni a

részint általok is előidézett természetiességet. A weimári minister és

szinházigazgató, a jénai tanár és drámaíró korlátlan hatalommal kezdik

osztani parancsolataikat.

Ha az eddigi szinpad a valóság hű utánzása volt, a leendőnek mintegy az

élet irányadójául és mintaképeül kellett szolgálni. A természetes

beszélgetés rhythmusos szavalattá vált, nem ugyan a Gottsched idejebeli

alexandrin, hanem jambusok szerint. Mozdulatok és csoportozatok a

plastika szabályaihoz alkalmazódtak. Most már a szinésznek nem volt elég

némi természetes ész és élénk kedély, hanem finom érzékkel, nemesített

érzülettel és tudományos képzettséggel is kellett rendelkeznie. Az eddig

mintául szolgált természetet az eszményi antik váltotta föl. Ez az irány

nehezen hódított, sokfélekép módosult, de elvégre is győzött s meg volt

egyengetve az út az eszményi szinpad felé, melyhez a német színészet,

többször megkisérlett eltérések daczára is, mind a mai napig hű maradt.

Szinészeink, kik a hazánkba telepedett német színészeket vették

példányul, e másod kézből nyert iskola növendékei voltak. Nem levén

drámai költészetünk, német fordításokból éltünk és szinészeink

igyekeztek úgy adni szerepeiket, a hogy azt a németektől látták. A

tragédiában átvették a rhythmusos szavalást, s minthogy verset nem

szavalhattak, a prózát szavalták úgy, keveset ügyelve a magyar

hangsúlyra. Bizonyos éneklő modor pótolta a rhythmust és mesterkélt

taglejtés a plastikát. Most gúnyosan emlegetik mindezt s nem ok nélkül.

Szigligeti méltán mondja _Drámai állapotjainkról_ czímű czikkében régibb

szinészeinkről, hogy még «jó reggelt» sem tudtak egymásnak mondani a

szinpadon bizonyos szenvelgett páthosz nélkül.

Azonban nem kell felednünk, hogy szegények alig tehettek mást, s jól

tették, hogy bizonyos formákhoz jól-rosszul ragaszkodtak, miuthogy

önmagokból lehetetlen volt meríteniök. Legalább küzdöttek valamiért,

fegyelmezni engedték magokat valami által, s ez elég volt arra, hogy a

művészetről: bárminő, de mégis fogalmat nyerjenek.

E küzdés és fegyelem lassanként fejlődést idézett elő. Elég csak Kocsit

és Kántornét említenünk, kivált ez utóbbit, ki e holt formákba annyi

életet és emelkedést tudott önteni. Ő valóban a kedvezőtlen anyagi és

szellemi körülmények közt is hűbben és méltóbban szolgálta a tragikai

múzsát, mint utána bármelyik szinésznőnk.

Alig telt el harmincz év s már mutatkozott a visszahatás, s a pesti

szinház megnyiltával új irány kezdett lábra kapni. A már megszólaló

kritika semmit sem üldözött inkább, mint a páthoszt, melyet álnak

nevezett a nélkül, hogy a valódit megmagyarázta volna. A nyelvészek

visszakövetelték a magyar hangsúlyozást s minthogy ez az egyszerűbb,

mondhatni társalgási modorban, inkább volt valósítható, öntudatlan

ellenszenv fejlődött ki a rhythmusos szavalat iránt, noha most már

voltak jambusban írt tragédiáink is. A néha nevetségig emelkedő

mesterkélt taglejtést bizonyos mérsékeltség váltotta föl, melyet a

természetesség művészi nyugalmának neveztek.

Lassanként meggyőződéssé vált a természetességet tartani művészetnek. Az

egymást sűrűbben követő magyar drámák, különösen népszinművek, melyek

jól-rosszul a hazai életet igyekeztek vázolni, hozzá szoktatták a

szinészt, hogy ismert a lakokat másoljon, a mit egyénítésnek neveztek

el, bár a legtöbbször alig volt több photographirozásnál. Ez új műszó

köpenye alá menekült aztán minden különczfogás, bizarr szeszély, sőt még

a félszegség és hiba is. Az egyénit szembe állították az eszményivel nem

annyira, mint külön rendszert és iskolát, hanem mint a művészet egymást

kizáró elemét. Igazán és igaztalanul, de mindig egyoldalúan

Shakespeare-re történt hivatkozás, kinek művei rossz prózai fordításban

többször kerültek szinpadra, míg a francia romantikusok művei felettök

nem diadalmaskodtak. Itt a természetesség már nem ismert határt s a

kirívó ellentéteket és érzéki oldalról fölfogott szenvedélyeket könnyebb

volt visszaadni, mint Shakespeare lélektani mozzanatait. A szinészek

kaptak rajta; most már beszélhettek szavalat nélkül s egyéníthettek

masquirozás által is.

Ily gyűrűzetben hullámzott az új irány, melynek meg volt az a jó oldala,

hogy széttörte a kölcsönzött formákat, közelebb hozta a művészetet az

élethez és segítette önmagából fejleni.

Az ár folyama a tehetségek egész nemzedékét hozta magával. Többé nemcsak

egy-két jeles szinészünk volt, hanem egy egész csoport; most már nemcsak

nehány jelenést láthattunk sikerrel előadva, hanem egész művet. Elég

legyen csak Megyerit, Szentpéterit, Barthát, Lendvayt, Egressyt,

Lendvaynét és Laborfalvi Rózát említenünk. Úgyszólva ők alapították meg

színészetünket. Vezette őket, lebegett előttük valami: ösztönszerű

sejtés, mely eszmévé virradott s ezért küzdve egy fejlődési fokot vívtak

ki, mely bárminő tévedések árán is mindíg nagy nyereség.

Ez hiányzik s az újabb nemzedékben ez az, a mit hanyatlásnak nevezünk. A

közelebbi tíz év alatt láttunk ugyan feltünni egy pár új jeles

tehetséget, de semminemű szellemi mozgalmat, mely új hódítással akarja

gazdagítani szinészetünket s mintegy élesztőt vessen belé. A régi

nemzedék részint sírba szállt, részint nyugalomba lépett, részint

kiégett becsvágygyal halad pályája vége felé, s az új, mely elfoglalja

helyét, nem hoz magával új ösztönt vagy eszmét s így fejlődési elemet.

Bulyovszkyné jól pótolja és sokban felülmúlja az egykori Lendvaynét,

Szerdahelyi feledtetni fogja Lászlót, Komlóssy Ida, Munkácsy Flóra,

Szigeti, Feleki, Tóth sok érdemet szereztek, de ők is, mint a többi, a

régi nyomokon járnak föl s alá, sem jobbra, sem balra, legkevésbbé

előre.

A természetiesség ösztöne, az egyénítés balfelfogása uralkodik most is

szinpadunkon, mindinkább elhasználódva s vesztve fejlesztési erejét. Még

örvendetes volna, ha e rendszert végig vinnék s bár művészietlenül, de

erőteljes féktelenséggel rajzonák az életet és szenvedélyeit. Ezt

haladásnak tarthatnók, mely talán hamar idézne elő oly visszahatást,

mely képes lehetne a megnyert nyers anyagot feldolgozni.

De eddig nem mennek, megállapodnak azon a ponton, mely nem kiván

fáradságos figyelmet vagy nagy megerőltetést. Innen előszeretetök a

melodrámák és könnyed vígjátékok s közönyösségök az erős tragikum és

komikum iránt. Az egyénítés és jelzés műszavait halljuk mindennap oly

büszkén és mély hittel, mint költészetünkben a népies kifejezést. A nagy

hűhó miatt szinészeinket művészetökben legalább is a németalföldi

festész-iskola nagymestereinek hihetnők, de ha megvizsgáljuk az

elméletet s még inkább a gyakorlatot, kiderül: hogy ez egyénítés és

jelzés alatt valami olyas fogalom rejilk, mely igen hasonlít a

photographiáéhoz.

Hát nem művészet-e a photographia? Az igaz, miért ne lehetne? Hiszen

visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még egyetlen

hajszálat sem hibáz el. Nem hizelegve senkinek, nem eszményítve semmit,

pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaiságig.

De épen ez a baj, épen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbbé hűn

és pontosan, de igazabban, szebben s így művészien fest. Ismerve a

vonalok titkos iratát, az arczizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek

színvegyületét s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok,

hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is oda leheli, most válogatva

és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet

eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza;

nem törli le az egyéni jegyeket, csak czéljaira használja föl. E nélkül

nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár németalföldi, s

csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés s csak

akkor szabad szembe állítani az egyénit az eszményivel, mint két külön

rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti

az egyénítés bizonyos fokát s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható

némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s

ezt mindig a belévetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása

arra tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényesen

és szellemin s minden eszmei jelentőség veszni indul.

A költészetben sincs máskép. A drámaíró, akár Sophokles, akár

Shakespeare tanítványa, mindig eszményit, azaz uralkodik a természeten

és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme

szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt

eseményeit folytonosokká téve egészszé olvasztja össze, a jellem és

szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve,

majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb czélját, a költői

hatást.

Idézhetné-e ezt más elő, mint emez a szellem sugárain derengő élet

megfejtve és kimagyarázva, ez ég és föld összeölelkezése, ez új és mégis

ismerős világ, melynek egyik fele kivülünk, a másik pedig bennünk él. E

szabadság és kötelezettség alól nem oldozhatja fel magát a szinész,

kinek kötelessége szolgálni, a költőt. Ha a költő az eszme ereje által

teszi érthetővé a valóságot a színisz nem ölheti meg az anyag által a

szellemet. Ha a költő, bár földhöz van kötve, ég felé tör: a szinész nem

rohanhat a prózaiaság mocsárába. Ha a költő a szép formák nemesítő

hatása alatt mutat föl mindent: a szinésznek nem lehet feladata e

formákat össze törni. Ha a költőt a rhythmusos nyelv nem akadályozza,

sőt elősegíti a jellem és szenvedély festéseiben: a szinész nem állíthat

ellenkezőt.

S vajon többé-kevésbbé nem ezt teszik-e színészeink? Az eszményítés

iránti érzék naponként apad, s az egyéni örve alatt a legüresebb

realismus felé közeledünk. Ez az, a mi leginkább sülyeszt s csak az

eszményítés bizonyos foka felé törekvés önthet szinészetünkbe új

életerőt s fejlesztheti az emelkedés útján. E mellett tartozik küzdeni a

kritika, ide kell törekedni drámaíróinknak, kik elvégre is legnagyobb

befolyással vannak a szinészet fejlesztésére.

Íme, drámairodalmunkhoz értünk. Hát itt emelkedést látunk-e? Aligha.

Itten is ugyanazt tapasztaljuk, a mit szinészetünkben: hanyatlást, mert

a közelebbi tíz év alatt semminemű új szellemi mozgalom, fejlődési elem

nem nyilatkozott. Itt is legjobban megmagyaráz mindent egy kis

visszapillantás a multra.

Ezelőtt hatvan évvel nem volt drámairodalmunk, s harmincz évig

vándoroltak szinészeink költők nélkül. Majdnem kizáróan a német múzsa

uralkodott szinpadunkon. Azon nehány eredeti műről, melyek e korban

divatoztak, inkább az irodalom történetírója tartozik emlékezni, mint a

szorosan vett æsthetikus vagy még ez sem. Simai, Bessenyei, Boér,

Verseghy, Dugonics, Szentjóbi neveit csak a kegyelet említheti. Részint

átdolgozott, részint eredeti műveik nyom nélkül enyésztek el. A legtöbb

szinművet szinész írta; magyar ruhába öltöztetett egy-egy német

lovagdrámát vagy bohózatot; ennyi volt minden.

Az irodalom és szinpad közt hiányzott az összeköttetés. Az írók

szétszórva laktak s többnyire falun; a főváros nem volt központja se a

magyar társas életnek, se irodalmi és művészeti törekvéseinknek. A

költők magányaikban csak lyrában ömledezhettek, s a drámai új nem, mely

minden hagyományosságot nélkülözött, inkább kiváncsiságból vonzotta

őket, mint belső ösztönből. Ha mégis írtak, épen nem tartották szemök

előtt a szinpadot, melyet alig ismerhettek. Becsvágyuknak nem volt semmi

tápláléka. A kritika mindennel inkább foglalkozott, mint drámai és

szinészi ügyekkel, s a szinész megvetett állapota, a közönség

érdekeltségének hiánya, vagy vágyat sem ébreszthetett, vagy lehangolt

mindenkit. Szóval társadalmunk, nemzeti viszonyaink és irodalmunk

fejletlensége épen azon szellemnek nem kedvezett, mely a drámaíró

levegője.

Most minden máskép van. A német múzsa többé nem uralkodik szinpadunkon,

a bécsi bohózatokat pedig épen leszorították népszinműveink. Bár most is

elég idegen művet kell látnunk, de ezek az összes európai irodalom jobb

termékei. Műsorozatunk többé nem a külföldi s legkevésbbé a hazai német

szinpadoké, mert közönségünkben némi önálló ízlés fejlődött ki. Nehány

évtized annyi eredeti művel gazdagítá a szinház könyvtárát, hogy

válogathatunk is bennök. Ma már oly iróink is vannak, kik kizárólag a

szinpadnak szentelik erejöket s nem megvetendő díjt húzhatnak. Alig van

hónap, melyben két-három új mű ne kerüljön színpadra. A közönség annyi

hazafias érdekeltséggel, sőt előszeretettel viseltetik irántok, hogy

néha az ízlés kivánalmait is feláldozza. A szinpad, irodalom és közönség

közt kölcsönös hatás fejlődött ki. Lapjaink szorgalmasan foglalkoznak a

szinházzal. Bár sok is a szó és haszontalankodás, kevés a gondolat és

fejtegetés, de a pesti színház megnyilta óta mindíg voltak kritikusok,

kik jelentékeny hatást gyakoroltak a közízlésre.

Minő haladás ez néhány évtized alatt! Ma már némi önérzettel mondhatjuk

el, hogy van drámairodalmunk, mely, ha nem vetekedik is a nagy nemzetek

legjobb termékeivel, de értéke van s ez érték nem csak viszonyos, hanem

egyszersmind általános is. Az utóbbi jóval csekélyebb amannál, de reánk

nézve ez is nagy kincs, mert benne oly alapunk van, mely lehetővé teszi

a nagyobbszerű emelkedést.

Ez alap első szegletkövét Kisfaludy Károly vetette meg. Mindnyájan

hallottunk arról a lelkesülésről, melyet műve 1819- és 1820-ban

ébresztettek. Ezt az eddig hallatlan részvétet nagy termékenység

viszonozta. Az újabb időben senki sem írt több színművet, senki sem

vívott ki nagyobb tetszést nálánál.

Azonban az idő itélt fölötte s feledékenységbe sülyeszté tragédiáit. Nem

történt igazságtalanság. Valóban e művek mind alapeszmére, mind a

kidolgozásra nézve csekély becsűek. Elvitázhatlan jótékony hatásuk nem a

műbecsben, hanem abban rejlik, hogy ő volt az első, ki szinpadunkon

tisztult és szabatos nyelvet tett otthonossá, némi sikerrel küzdött meg

a rhythmussal s a hazai tárgyak iránt, ha nem is drámai, de legalább

költői érdeket tudott gerjeszteni szónoki és lyrai hangulatai által.

Vígjátékai már sikerültebbek. Sok szerencsével járt Kotzebue nyomain,

többel, mint az ujabbak Scribe-éin, s ha találékonyságát nem érte utól,

erkölcstelenségét és durvaságát sem sajátította el. A magyar nemesi és

népéletből vett rajzai a legjótékonyabban hatottak. A szinész oly

szerepet nyert, melynek eredetijét is tanulmányozhatta; a közönség a

hazai élet képein gyönyörködhetett, s az írók e példa után kezdtek saját

társas életünkbe merülni. Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál mind e hatás

szülöttei.

Kisfaludy érdemeit csak az tudja méltányolni, a ki ismeri régibb

drámairodalmunkat. Kölcsey méltán magasztalta őt 1827-ben. Drámai

próbáink közül a komoly nemben még egy sem tünt fel, mely a kritikusnak,

mint kritikusnak figyelmét megérdemelné, a vígban pedig egyedül

Kisfaludy Károly az, kire a múzsa mosolygott. Igaz, ő e nemben sem

hagyott hátra remekeket, de igen olyanokat, melyek felülemelkednek a

középszerűségen s az úttörő szerencsés kezdeményei.

A vele egykorú Katona leginkább a tragédia terén mozgott, s

_Bánk-bán_-ja, mely 1819-ben a Kisfaludy diadalai után volt előadandó, a

censura miatt nem kerülhetett szinpadra, s csak nyomtatásban jelent meg.

E mű, mely mind e mai napig a legkitünőbb magyar tragédia s melyet

egyedül állíthatunk szembe a külföld legjobb műveivel, korában csekély

méltatásban részesült, a mi azután költőjét végkép elnémítá. Nem ide

tartozik vizsgálni e különös tünemény okait. Elég az, hogy Katona

megelőzte korát s egyetlen tragédiája később sem volt képes iskolát

teremteni s mindíg kívül állott a hatás és visszahatás azon mozgalmain,

melyek közt drámánk fejlődött.

Kisfaludy után Vörösmarty kezdett irányt adni. Az ő tragédiáit vette

mintául az ifjabb nemzedék, s Garay, Tóth Lőrincz, Jakab, Vajda, Horvát

Czirill, sőt egy pár darabjában maga Szigligeti is az ő tanítványai

voltak részint hajlamaiknál fogva, részint, mert csak így hitték

megnyerhetni az akadémia koszorúit. Vörösmarty a lyra és eposz

segélyével lett drámaíró, mind végig ily elemekből dolgozott s nagyobb

sikert érdemlő törekvés után sem tehette magáévá a drámaíró sajátságait.

Ez iránt ma már nincs kétség, sőt a meggyőződés egész az

igazságtalanságig ment. Mostani drámaíróink gúnyosan emlegetik

jambusait, melyek szépen hangzanak, de nem indítják meg a szívet;

hőseit, kik sokat énekelnek a szenvedélyről s elfelednek szenvedélyesek

lenni; kevéssé bonyolult cselekvényeit, melyek néha az első felvonásban

is megoldhatók.

Mindebben sok igaz van, de az sem szeved kétséget, hogy Vörösmarty

hatása oly fejlődési fok volt, melynek sokat köszönhetünk; ő buktatta

meg végkép a szinpad durva és romlott nyelvét, melyet már Kisfaludy is

ostromolt. Jambusai máig is legszebbek nyelvünkön s némely újabb

drámaíró jól tenné, ha nem is rhythmust, legalább egy kis szókötést

tanulna tőle. Az ő nemzeti multunkon csüggő lelkesedése s az a nemes és

emelkedett kedély, mely minden művén tükröződik, mintegy megszentelték a

szinpadot, s fennen hirdették, hogy a drámaírónak is költőnek kell

lenni, a mit ma már feledni akarunk.

Vörösmarty valóban költő volt, de költészetéből épen a tulajdonképeni

drámai elem hiányzott. A közönség hamar betelt a lyrai ömledezésekkel, s

bárminő, de másnemű felindulás után esengett. Az erős visszahatás előre

látható volt s a kritika, mely nálunk örömest gyárt elméletet a költők

hibáinak igazolására, csak sietteté ezt. Lassanként a drámának két külön

elmélete támadt, melyek egyike a költői, másika a szinpadi hatást tűzte

ki elvül; ezt a közönség, amazt a költők védelmére, s e kettő közt

egészen elpárolgott az egyetlen jogos hatás, tudniillik drámai.

A közönségnek igaza volt. A szinpad nem lyrai palaestra s mégis a

helyzetek hangulatai szerint a különböző egyéni szenvedélyek hathatós

kifejezésére nélkülözhetetlen bizonyos lyrai elem. Az éposz egészen más

törvényeknek hódol, mint a dráma, mégis a tragédia sem gyülöli a nagy

egyéniségeket, a mondai és történeti homályt, mely a körvonalokat

nagyítani engedi. A dráma formája tágabb, mint a hogy a classikai iskola

tanította, de nem oly tág, minőnek a franczia romantikusok hirdetik és

szigorúbban költői, mintsem annyi prózai elemmel vegyülhessen, a mennyi

a regénynek úgy szólva életföltétele. A szinpad a tettek küzdelme, eleme

a sebes fejlődés és folytonos cselekvény, de ha az nem oly alapeszméből

csirázik, mely emelkedett világnézlet s nem azon lélektani

összeütközéseken sarkallik, melyeket tragikumnak és komikumnak nevezünk:

minden bonyodalom, szerkezeti ügyesség és szinpadi csiny mellett is csak

a kiváncsiságot fogja kielégíteni, s nem a kedélyt; s csak mulattat,

mint a bűvész mutatványa, de nem hagy nyomot a lélekben.

Mindezt Szigligeti sok részben tagadni törekszik. Legalább művei arra

mutatnak, sőt _Drámai állapotunkról_ szóló elméletében is többet

fejtegeti a dráma külsőségeit, mint lényegét, s elég őszintén vallja be

mestereit is, midőn a franczia romantikusokról azt mondja, hogy sok jót

és rosszat tanultunk tőlök; különösen megtanultuk azt, hogy miként kell

és lehet ügyes előadás és rendezés mellett kevesebb talentummal

könynyebb tartalommal és gyengébb szinészekkel is hatni.

A franczia romantikusok nyomai sokkép kimutathatók drámairodalmunkban. A

szinpadi hatás titka nem volt egyéb, mint az ellentét, a kivételes

lélekallapot, a szenvedélyek érzéki oldala, a mesterkélt bonyodalom, a

véletlen, a korlátlanság, a látvány: szóval mindaz, mi a franczia

romantikából, a mi viszonyainkhoz volt alkalmazható.

Annyira eredetieknek látszó népszinműveinken is észrevehető a franczia

népdrámák hatása. Itt is, mint ott, szüntelen meg van alázva a felsőbb

társaság az alsóbb rovására, s alapja az össze nem olvadható

tragikomikai elem.

Ez a rendszer öntudatlanul is kényszeríté a költőket, hogy ne az életet,

hanem a szinpadot tanulmányozzák, s a szív titkai helyett a szinészek

tehetségeit. Azok a költők, kik ez irányban leginkább kitüntek, magok is

szinészek voltak. Czakó és Szigligeti, bármenynyire különböznek

egymástól, abban tökéletesen megegyeznek, hogy leginkább szerepet

igyekeztek írni s a közönség kiváncsiságát, vagy bizar hajlamait vették

igénybe. A többiek is, mint Obernyik, Nagy Ignácz, Vahot ezt az elvet

fogadták el, megtoldva a politikai irány s a napi érdekekre való

hivatkozás törekvéseivel. Teleki László és Hugo Károly némi külön

csoportozatot alkottak, a mennyiben inkább törekedtek a drámai hatás

felé, azonban egyik első kisérlete után végkép elhallgatott, a másik

pedig sokkal kevésbbé értette viszonyainkat és nyelvünket, hogysem

nyomot hagyhatott volna maga után.

Így lett állandóvá a szinpadi hatás elve. A költők hatni akartak minden

áron, s valóban hatottak is. Azóta növekededik közönségünk, azóta vannak

oly szinműveink, melyek legalább kielégítik a mindennapi szükséget. E

mozgalomnak jó oldalát nem lehet el nem ismernünk. Költőink megtanulták

becsülni a színpadot s ha túlbecsülték is, minden esetre egy fokkal

tovább vitték drámairodalmunkat. A szinpadi hatás elmélete egy pár

pontban sokkal közelebb érinti a dráma lényegét, mint az általános

költői hatásé. Aztán erős érzéket fejtett ki, bár nem annyira a belső,

mint inkább a külső, de mégis a forma iránt. Némi technikai

virtuozitással dicsekedhetünk s nem estünk azon bajba, mint az új

tehetségesebb német drámaírók, kik a szinpadot lenéző conceptiók miatt

saját szinpadjokon is megveretni engedték magokat a francziák által.

Szigligetit e tekintetben nem méltányolhatjuk eléggé. Húsz év óta látja

el színpadunkat oly művekkel, melyek ha nem küzdenek is a

halhatlanságért, de legalább élnek hónapokig, évekig. Az ő egészben vett

munkássága fejlődési fokot alkot s így oly halhatatlan érdem, melyet

senki sem fog tőle elvitatni.

Mind eme, mind ama korszak költői küzdöttek valamiért, kivívtak valamit

s e valami mindíg haladás volt. Ez az, a mi most hiányzik s a mit

hanyatlásnak nevezünk. Jelen drámairodalmunk se újabb lendületet nem

vőn, se a régibb törekvéseket nem látjuk egy vagy más tekintetben úgy

kiegészítve, hogy nyereségnek tarthassuk. Drámaíróink ugyanazt teszik a

mit elődeik, s ha nem rosszabbúl, bizonyosan nem jobban. Dobsa, ki egyik

kedveltebb drámaíró, talán többet nyujt a szemnek, mint Czakó, de a

léleknek jóval kevesebbet; Kövérnek néhány élénk vígjátékot köszönünk,

de még eddig semmit se bírunk tőle olyant, a mi akár alapeszmében, akár

kidolgozásban felülmulja a régieket, sőt a frivol iránti hajlama

valóságos kórjel; Jókai nehány sikertelen kisérlet után _Manlius

Sinister_-ével méltán ébresztett figyelmet, de aztán itt meg is

állapodott s úgy látszik sokkal könnyebben rögtönöz regényt és novellát,

mint drámát; Szigeti egy pár tetszéssel fogadott népszinművet írt, de a

népszinmű most is ott áll, a hol azelőtt s még talán annyiban sülyedett,

a mennyiben össze nem olvadt elemei forrongásából semmi sem

kristályosodik.

A többi kisérletekről még ennyit sem mondhatni. Ez az itélet

igazságtalannak látszhatik, mert nem szoktuk meg az igazságot, s

alkalmasint a hazafiutlanság vádját vonja maga után, mert szeretjük az

olcsó hazafiaskodást. Mindegy, csak félre ne értessünk! Még egyszer

ismételjük, hogy drámánk mostani állapotja nem annyira azért nevezhető

hanyatlásnak, mintha újabb műveink nem versenyeznének a régiekkel, hanem

a mi egykor fejlődési fok volt, ma már megszűnt az lenni. A szinpadi

hatás elve végkép elhasználta magát s merő absurditássá nőtt ki. Midőn

ezelőtt tizenegy évvel Szigligeti e szavakkal köszöntött be a

Kisfaludy-társaságba: «Drámát, vigjátékot, vagy épen szinművet kellett

volna felolvasnom, de ezt önzésem ellenzé; nem akartam leginkább

szinpadi hatásra dolgozott műveimet a puszta felolvasás által

öltözékeiktől megfosztva meztelenül bemutatni; az ily kivetkőztetett

gyermek reám, apjára, nem sok díszt hozandott», s a szinpadi hatás

elméletét fejtegette, nem volt szükség éles polemiára. Akkor szerényen

mutatta be magát egy diadalra jutott rendszer s jó szolgálatára

hivatkozott: most csak bűneivel kérkedik s a drámát egészen el akarja

szakítani az irodalomtól.

Vajon tudjuk-e, hova kezdünk jutni? Oda, hol a dráma végkép megszünik

költői mű lenni, végkép száműzi a rhythmust; nyelve a hirlapírók

rögtönzéseihez lesz hasonló s inkább fogja tisztelni a karzatot, mint a

történetet és társadalmat.

Ehhez járul még azon a hatásvadászat által annyira kizsákmányolt

természetiesség, melyet drámaíróink is épen úgy egyénítésnek neveznek,

mint szinészeink. Nálok is a különös és kirívó pótolja a jellemzetest,

az esetleges a lényegest, az anyagi a szellemit; s csak a puszta életet

kivánván rajzolni – noha ez is ritkán sikerül – mind inkább vesztik

érzéköket a tragikum és komikum iránt, a mi eszményítés nélkül nem

képzelhető. Minő a csodálkozás, ha a kritika szomorú vagy víg

történeteiket nem hajlandó tragikai vagy komikai conceptióknak

elfogadni; minő a visszatetszés, ha a dráma ál- vagy korcsnemei helyett

a tragédiát és komédiát sürgeti, mint egyedül fő vagy jogos nemeket.

Pedig csak ez von ki bennünket a szinpadi hatás örvényéből, s tesz

lehetővé egy újabb fejlődési fokot a szinműi hatás felé; pedig csak így

olvadhat be drámánk az irodalomba, nyer eszményi tartalmat s válik a

történet és társadalom fönséges magyarázójává.

Keletkezik-e közelebbről ilyes mozgalom, fog-e emelkedni

drámairodalmunk? oly kérdések, melyeket fejtegetni merészség.

A dráma nemcsak a költészet legmagasb kifejlésének virága, hanem

egyszersmind a legvirágzóbb nemzeti élet adománya. E kettő csak

elválhatlan. Valóban, nagy drámai költők csak ott állhatnak elő, a hol

egy nagy jövendőre hívott nemzet nemzetiségét megalapította és

terjeszteni kezdi, hol nagyszerű forrongás után az anyagi és szellemi

törekvések szép egyensúlya áll be, s a hol egy sülyedő korszak romjain

diadallal emelkedik az új és megtermékenyíti a szellemeket. Ily korban

éltek Shakespeare, Calderon, Racine, Corneille, s hogy Goethe és

Schiller nem voltak képesek oly értelemben alkotni nemzeti drámát, mint

ezek, oka leginkább a kedvezőtlen német viszonyokban keresendő.

Hát akkor mi magyarok mit mondjunk, s nem kell-e elcsüggednünk? Oh nem!

A drámai aranykorig még sok oly dicsőséges fokozat van, melyeket bárminő

körülmények közt elérhetünk s melyeket elérnünk ugyanazon erős érzés

ösztönöz, mely nemzeti önfentartásunk forrása. Azonban ide nehéz

küzdelem vezet: az önismeret fáradalma, az elégületlenség fájdalma s a

lelkesülés törekvése.