A _Magyar Sajtó_ 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg a
_Szinházi Naptár_ ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az eddigieké
volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi ferdítés. Csak
a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s miért a nem mindig
felelős szerkesztő köszönetet érdemel.
Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású
mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti
választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a
választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az egész
vállalatot vegye át saját koczkájára valamely nyomdatulajdonos, a
szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a tiszta jövedelem pedig
jusson minden levonás nélkül a nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak
beszélni és nem Szigeti úrnak? A választmány nem használhatja e jó
tanrcsot, mert olyasmit cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e
tekintetben nem lehet több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat
és támogatni pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet
némi személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó
dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint
egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken,
szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni, ismét
csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.
Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem állapodik. Neki
nem csak a választmány köréről nincs fogalma, hanem a journalistika
természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén oda nyilatkozik, hogy kész
megelégedni a dolog mostani rendével s így megváltoztatja változatlan
elvét, ha azt a választmány nem veszi foganatba. A hirlapok nem azért
szoktak tenni valamely indítványt, melynek helyessége és kivihetőségéről
meg vannak győződve, hogy aztán lemondjanak róla csak azért, mert az
illetőknek nem tetszik. Ily körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz
kötelességökké. Az úgy van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a
journalistika egyik létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s
mások szeszélye vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet
korlátolt felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.
Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő szinész s
csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz néven tőle, hogy
hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte felszólalásomat, de
tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s minek megértésére még csak
gondolkozás sem szükséges. Arra, hogy valaki hirlapi czikket vagy
könyvet merjen irni, nem kell sem oklevél, sem kinevezés, még csak
pártfogói ajánlat sem. Ide mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s
bele szabad szólnia bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e
valaki? Hanem Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és
illetéktelen erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja
felszólalási jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe
csak nagy érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki
szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy
felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam
tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből s
tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet pénztárába. Mindegy.
Az erőszak erőszaknak marad akár magunk, akár más számára rablunk.
Börtönt érdemelnék s kegyelemben részesülök. Szigeti úr megkegyelmez
nekem mint Rómának, midőn Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű
óvással, melyben kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és
határozott jogáról nem mond le.
Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja egy
másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt nem annyira
jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk belőle mindazt,
amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan tudunk. A választmány nem
adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét, mint alapítványi tőkét, nem
szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt tudta a választmány, azért nem
lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért lépett elő azon ajánlattal, hogy
saját rovására és felelősségére ad ki naptárt s a tiszta jövedelem
felében a nyugdíjintézetet részelteti. A választmány elismeréssel
fogadta az ajánlatot s minden kitelhető módon pártfogolni igérte. Ennek
következtében áll a programmon az intézeti elnök és szinházi igazgató
pártfogói ajánlata. Igy nyert a vállalat «Nemzeti Szinházi
nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat a választmány igényt a
tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat törvényesen és határozott
joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz és senki sem kételkedett
benne. Senki sem mondá, hogy a választmány nem fogadta el Szigeti úr
ajánlatát vagy hogy helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője
csak magát az ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.
Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart igényt és
Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi csak azt
vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér össze a
jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az irodalom erkölcsi
tekintélyének, ezért az irók részéről nem támogatni, hanem megbélyegezni
való. Szigeti úr mindezt mellőzi. Pedig erről vártam hosszú, szép
beszédet, illően hangsúlyozva. Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez
eljárás tiszteletre méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki
philanthrop akar lenni, az emberiség ügyében intéz felhivást a
közönséghez s a munkadíjon kivül még nyereséget is kiván! Mily
dicsérendő egy színész, ki elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a
maga érdekét a túlon túl egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily
szónoklatot vártam Szigeti úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét
méltón ama büszke felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség
kegyes pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.
Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az eljárás
erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán
mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon
botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i.
minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének
áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt mível
tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség feltalálni és
hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben. Irodalmunkban a
közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű jótékonysági czég, mert az
írók cynismusnak tartották volna. Ezért nem volt szükség hirdetni az
elvet, most szükség, mivel találkoznak írók, kik az ellenkezőt felemelt
homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv czáfolatában sem szerencsésebb,
nem csak azért, mert oly alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem
indultam ki. Épen nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult
vállalatoknál a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem
lehet.
Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta jövedelem
átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos rész van igérve. Ezen
nem lehet segíteni, ez a dolog természetében fekszik. Legfeljebb Szigeti
úr koczkáztat kevesebbet másoknál, minthogy a nyugdíjintézet iránti
részvét élénk és általános. Mindez ki van fejezve czikkeimben. Én csak
azt állítám, hogy jótékonysági czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom
erkölcsi tekintélyének s a jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most
állítom, ha még egyszer oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt
sem mondám, hogy valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony
czég s a szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá
befolyása. Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi
mindenesetre oly valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is
megköszönhetnek s mi megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség
erkölcsi jogát tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért
az emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk
szatócsok vagy uzsorások.
Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet. Meghagyom azon
hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek előmozdítják a
jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget. Hadd támogasson ő
minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui kötelességnek. Azt sem
magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a nyugdíjintézetnek, az egyedül
Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély philanthropiai fájdalmát is, melyet
neki felszólalásom okozott. Csak sajnálatomat fejezem ki azon, hogy
találkoznak írók, kik ez eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene,
az irodalom erkölcsi tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és
néplapjaink annyirai gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem
tartoznék reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a
beküldött kéziratokra.