Az Alföld, a mily gazdag gabonában, oly szegény irodalmi terményekben s
a minő nagy tiszteletben áll előtte a szalonna és töltött káposzta, épen
oly kevés becsűek a könyvek. Az írók és könyvárúsok bizonyságot
tehetnek. Túl a dunai részen mindig két annyi könyv kel el, mint a Tisza
áldott vidékén; Debreczenben közelebbről is megszüntek a _Csokonai
lapok_ és Szegednek egyetlen lapja még mindeddig nem tudott
fölelevenülni. Szomoru dolog; annyival inkább, hogy az alföld a magyar
elem fészke.
Azt hitte az ember, hogy a mult évek, midőn minden ember kénytelen volt
hirlapot olvasni, e vidéket is közelebb hozzák az irodalomhoz. A
hirlapok után majd könyvek következnek, s a szellemi haladás megkezdi
emelkedését. Azonban, úgy látszik, hogy Debreczen, Szeged és más alföldi
nagyobb városok polgárainak még most sem vált életszükségletökké egy kis
olvasás. Elég a kalendárium, melyben a vasárnapok, időjóslat, magzatok,
atyafiak, komák és komaasszonyok névnapjai feltalálhatók.
Igen rosszul van ez igy. Nincs miért büszkélkedni a tősgyökeres
magyarsággal, magában az csak holt kincs. Jó pénzzé kell verni és
forgásba hozni, hogy vegye hasznát az ország. Ugy fáj az ember lelke a
látományon. A nemzet életerős tagjai munkátlanul, tétlenül, s a szellem
lekötve bennök. A jó s legépebb magyar természet, annyi szép képesség
kifejletlenül, vagy tévesztett irányban.
Holott itt alakulhatna meg a valódi magyar középrend, melyre annyira
szükségünk van, s találhatná mind szám szerint, mind anyagi tekintetben,
legerősebb támaszát az irodalom s általa a nemzeti műveltség.
A serdülő nemzedék nyujt is e reményekre némi kilátást. Azért nem kell
elcsüggednünk. Mindenekelőtt az alföldi hirlapokat kell ujra
feltámasztani, s velök a közélet és irodalom részvétét. Lassan-lassan
megnyílik a szellemi élet világa. Az alföldi embernek sok patriarchális
eszméje van, s inkább megveszi azt a lapot vagy könyvet, mely saját
szülötte városában jött ki, még pedig ismerős irótól, mint az idegent. A
többi aztán magától jön. De a hangot el kell találni kedélyéhez. Ez a
legfőbb.
Ha igazságosak akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy ez mindeddig
hiányzott. Például a _Csokonai lapok_ – mást most mellőzzünk – oly
diákos és tapintatlan modorban valának szerkesztve, hogy megszünésökben
csak az irodalmi közöny sajnálható.
Már e szempontokból is örvendenünk kell e vállalatnak, habár szinműtárak
hazája nem a vidék, hanem a főváros, hol szinész, drámairó és műveltebb
izlésü közönség kölcsönös hatással vannak egymásra. A kiadónak czélja
koronként megjelenő füzetekben egy eredeti s egy forditott szinmüvet
közleni. Ez is mind jó, csak félünk, hogy az eredeti szinművek sorozatát
alkalmasint megbukott, el nem fogadott vagy évtizedek óta heverő,
becscsel soha nem birt, s már divatból is kiment szinművek fogják
kitölteni. Legalább a jelenleg közlött eredeti mű ilyesmit gyanittat.
Igy az irodalomnak mit sem használunk. A rossz, selejtes költői műveknek
közlönyt inditani meg nagy bűn. Izlést ront, s csökkenti a jók hitelét.
Tudományos könyv legyen bármily hiányos, mégis mindig tartalmaz valami
jót, s viszonyosan hasznos is lehet. Nem igy a költői mű.
Ez első kötet Horváth Cyrill akadémiai rendes tagnak egy öt felvonásos
szomorujátéka kezdi meg _Vetélytársak_ czim alatt. Horváth Cyrill régi
drámairó már, de alig hihető, hogy egy-két szorgalmas könyvtárnokon
kívül, valaki emlékezzék műveire. Jobb is lett volna nyugodni a
borostyánokon. Most nincs az a boldog idő, midőn az akadémia száz
aranynyal jutalmazta a csinos jambusokat, s Tóth Lőrincz és Jakab István
voltak a koszorus drámairók. Ma már senki sem ir, olvas és játszik ily
darabokat. Kinevetik vele az embert, legyen bár még oly becsületes
arcza, kétszer oly tudós neve és háromszor oly tiszteletet igénylő
ruhája.
Furcsa alkatrészekből állottak e drámák. Első s fődolog volt csengő és
pengő jambusok; dagályos képek mennél hosszabbra nyujtva, hogy
kiadhassák az iveket, mit a cselekvény nem tudott, a kornak a régi
magyar előidőkből kellett vétetni; aztán megjelentek a személyek, német
lovag-drámákból megszökött, s attilába erőszakolt hősök, egymást
halálosan gyülölő várurak, bölcs remeték s módfölött okos vén cselédek;
vitéz lovagok, kiknek erényét majdnem gyűlölni kell, s gyáva ostoba
bűneíket szánni. Szerelmes halvány leányok, kik tengert pityeregnek és
szélvészt sóhajtanak. E diszes társaság, miután öt hosszu unalmas
felvonást német érzelgések és magyar táblabirói pathoszszal telebeszélt,
rendszerint elpusztitotta egymást, vagy boldog lett, egy-egy álerkölcsi
eszmét hagyva megemésztésül a nézőknek. Körülbelül ezekből áll Horváth
Cyrill drámája is.
Legyen ennyi róla elég s mellőzzük a részleteket. Becsületünkre!
átolvasásuk is szörnyü fáradságba került. Aztán egy akadémiai tagnak
sokkal több ismerete van, mintsem egy irodalmi ujoncz fejtegetéseire
szoruljon. Más baj is van itt: az a csodálatos mánia, mely a csizmadiát
szokta elérni, midőn politikus lesz; vagy a borbélyt, ki erőnek-erejével
doktor akar lenni. Birálat helyett jó tanácsot akarunk adni.
Sziveskedjék Horváth Cyrill kerülni a múzsákat s dolgozzék akadémiai
szakmájában valami olyat, mely, ha nem kitünő, legalább hasznos lehet;
ne compromittálja az akadémiai tagsági czimet, melyet már annyiszor
compromittáltak, s éltesebb létére ne alkalmatlankodjék nekünk, kiknek a
fiatalokkal is elég bajunk van.
A másik szinmű, Hugo Victor _Borgia Lucretiá_-ja fordítva a kiadótól. A
választás dicsérendő; Hugo Victor, a német kritikusok ellenére is, a
jelesebb drámairók egyike. A hol genialitás van, hamar békülünk a
hibákkal, s a költészetnél lelkesülnünk kell. Eredetisége mellett
feledjük különczségeit, eszméiért megbocsátunk erőszakosságának. Ő annak
nem oka, hogy iskoláját elferditék, modorrá aljasiták, s tizenöt év óta
csak jellemeit nyesik a drámagyártók, kik közül a világ alig tanulta meg
egy-kettő nevét.
Borgia Lucretiában is mily óriási feladattal küzdött meg, s mily nagy
eszmét vitt keresztül. Egy női szörnyet tesz érdekessé, drámaivá azzal,
hogy anyai szeretetet gerjeszt szivében. Összhangzásba hozza jellemével,
bár testvérét gyilkolta meg és atyja ágyasa volt. A gyülölet mellett
részvétünk ébred, haragunkban szánjuk. Csupán az egyetlen erénye,
roppant bünei mellett, s ezért szenvednie, buknia kell. Minő mély
igazság és kiengesztelődés!
Ajánljuk a kiadó figyelmébe Hugónak a többi, még magyarra nem forditott
drámáit is; úgy Delavigne Kázmért, kitől a magyar szinpad semmit sem
bir. Nem volna fölösleges a régibb és újabb spanyol drámákhoz is
hozzányulni; mert a spanyol drámairodalom gazdag, s a spanyol költészet
népdalai után itélve a mienkkel leginkább rokon minden nyugotiak közt.
Csodálatos, hogy a spanyol drámákat forditóink mindeddig elhanyagolták.
A kiadó forditása nem művészi, s még csak nem is hibátlan. A _vous_-t
épen oly gyakran használja a magyarban, mint a hogy a franczia szokta.
Egy-egy lapon huszonnyolczat is megszámlálhatni: «Azon nap, midőn
tizenhat éves lettem, a halász nyilvánitá, hogy nem az apám légyen, mig
csak a világon férfiak hadjáratra s nők gyönyörélvezetre fognak
találtatni.» Ez mind francziául van. «Minden kedélyeimet teljesítik.»
Ennek nincs értelme. A _kedély_ kedvteléssel vagy vágygyal van
fölcserélve. A herczeg szolgájához gúnyosan igy szól: _Kedvesem_. Ez
sajátságos kifejezés s magyarban a _barátom_mal leginkább
megközelíthető.
Nem hiányzanak a nyelvtani hibák sem. Ezeket nyesegetni, meglehet,
pedantság, de elkövetni mindenesetre több a figyelmetlenségnél.
_Törődni_ ik-es ige, _folyik_ ik-telen vagy legalább kétes, s ilyenkor
jobb iktelen alakban használni. Az _ik_-kel különben is el van árasztva
nyelvünk. _Megbocsájtani_ tájszólás; ki mondja főnevét igy: _bocsájnat?_
stb.
A kiállitás és nyomás becsületére válik a kecskeméti nyomdának.
1853