(Hadtechnikai értekezés.)
Sohasem birtam elképzelni, hogy mi a gutáért kiáltanak «hoch»-ot a
magyar parlament jucundusabb ifjai, valahányszor a magyar kormányelnök,
vagy valami oszlopzatos tagja a szabadelvü pártnak a beszédét végzi?
Hisz maguk a németek az osztrák parlamentben, egyesegyedül a császárnak
szoktak «hoch»-ot kiáltani, a minisztereiknek vagy szónokaiknak, (már
akár tetszésből, akár gunyból) csupán azt szokták kiáltani, hogy
«bravo». A «hoch» csak a majestást illeti meg.
Mondom, hogy ezt hittem mind e mai napig; ma aztán megtudtam, hogy nem
nekem van igazam, hanem azoknak a tüzes barátainknak, a mit sietek
teljes elismeréssel illustrálni.
Tehát a magyar delegatusoknak bemutatták a Korneuburgban hadgyakorló
vasuti zászlóaljat, arról lévén szó az idei költségvetésben, hogy az
eddigi két vasuti zászlóalj mellé még egy harmadik is szerveztessék.
Lássuk hát élő szemeinkkel, hogy mi az a vasuti zászlóalj; mert lehet ám
odakivül olyan ember is, a ki azt hiszi, hogy mi három bataillon
conductort neveltetünk itt, a kik mind azt tanulják, hogyan kell a
bilétet átlyukasztani?
Hát mondhatom, hogy a mit ezek a vasuti katonák mivelnek, az a
legkomolyabb munka a jövendő hadjáratban.
Katonánk van: sok, jó, vitéz. Puskánk, ágyunk van elég; töltényünk
roppant mennyiség. Élelmiszerünk készen: megsütve, dobozokban. De az a
nagy kérdés, hogy hogyan megy utána annak a sok katonának az a sok
ennivaló? Mert egy millió katonát harczba vinni könnyü dolog: de éhen
hagyni még könnyebb. Aztán dicső fegyver az a szaporázó puska: de ha
eldurrogtatta az ember minden töltényét, akkor furulyálhat vele.
Tehát utána kell szállítani a hadseregnek az élelmet és a töltényt.
Csakhogy a csatatért nem választhatja ám az ember az ut mentében; a
halál kaszálói uttalan pusztákon vannak.
S hogyha ellenség földén folyik a háboru, az még a meglevő utakat is
elrontja: a vasuti hidakat a háta mögött légbe röpíti, a folyamokon
átvivő hidakat felégeti.
Ekkor áll elő a vasuti zászlóalj nehéz feladata: a lerombolt vasuti
hidat helyrepótolni, a folyamon új hidat verni, sivatag pusztákon át
mesegyorsasággal vasutat lerakni, táviró huzallal nagy messzeségeket
rémhirtelen összekötni.
Mindezeket a feladatokat rövid három óra alatt, szemünk láttára hajtotta
végre a Korneuburgban gyakorló vasuti zászlóalj egy companiája,
törzstiszteinek és altiszteinek intézkedése mellett.
Ez a compania magyar fiukból áll; minden vasuti zászlóaljnak egy
negyedrésze = egy compania magyar.
Az «auf! «ab!», «vorwärts!», «zurück!» németül pattog, hanem aztán
közbehangzik a: «Szedjétek össze magatokat, fiuk!»
Legelőször láttunk egy hidépitést fából. Egy szétrombolt vasuti hidnak
két hidfője volt áthidalandó, tiz méternyi távolságban; minden gép
nélkül, csupán kötelekkel, gerendákkal és ember erővel. Ilyen munkát
végeznek erdő közepén, a hol fát kaphatni.
Egyik másik töltésen vashidat állítottak össze, a minek egyes
összerakható alkatrészeit vasuton szállítják helybe. A fahid három óra
alatt készen van, a vashid felállításához kell egy nap vagy másfél nap,
akkor aztán roboghat át rajta egy egész vonat. (A vashid is magyar
gyártmány.)
Ezzel betelve, aztán meglátjuk a rögtönzött vasutépítést. Van kétféle
hirtelen vasut: egy tartósabb, széles vágányu, nehéz tehervonatok
számára való, aztán meg egy keskeny vágányu, melyen csak könnyebb
szekereket szállitanak, ember vagy lóerővel. Az utóbbi olyan gyorsan
megy, mint az álomban utazás. Egy óra alatt mintegy másfél kilóméternyi
vasut van a szemünk láttára lerakva. Egy nap alatt tizenkét kilométernyi
kiépül. A korneuburgi gyakorló tér mintegy erre a kisérletre van
teremtve: hepehupás, angyalhullásos sivár mező, dunai ártér. Alacsony
waggonok vannak megterhelve, talpakhoz kötött sinekkel; minden kocsin 33
darab. Két sin, két talp egy katonának való, azokat sorba felöltik,
egymás elé rakják, egyszerü kapcsaik összekattannak, s szilárdul áll a
talp és sin; a waggon halad rajta odább: mikor mind leszedték róla a
sinpárokat, négy rudat dugnak alá, kiemelik s félreteszik a gyepre,
jöhet a másik. Mikor aztán a vasut megtette a feladatát, épen olyan
gyorsan megint felszedik s viszik odább egy csatatérrel. S ez mind némán
megy, egy szó nem hangzik el közben.
Ezalatt egy osztály a tábori táviró készületet állítja fel. Ebből egy
nap alatt huszonnégy kilométernyit tudnak rendbehozni. Itt azután
bemutatják, hogyan szokás az ellenség táviratait elfogdosni. Két
közvitéz letelepedik a táviró sodrony alá. Az egyik leszurja a földbe jó
mélyen a fasina-vágó kését, annak a pengéjét vékony érczsodronynyal
hozzáköti a távirathuzalhoz; a másik ugyanannak a sodronynak a másik
végét összefüggésbe hozza kis, hordható ládában levő telephon
villanygépével. A mint a földi összeköttetés helyre van állítva, a
telegraph telephonná válik: az ebonit tülök elkezd hangosan peregni. Azt
az egyik katona a füléhez tartja s a jól betanult hangok után dictálja a
másiknak egymás után a betüket.
A tavalyi gyakorlatok alkalmával szintén magyar fiuk végezték ezt a
műveletet, a király jelenlétében. A földön hasaló katona, a ki az
ellesett német táviratot leirta, odavitte azt a királyhoz.
– Érti ön, mi van e táviratban? kérdé a fölség.
– Egy szót sem tudok németül fölséges uram.
S egy betü hiba sem volt az ellesett táviratban.
Azonban nemcsak az alkotás a vasuti vitézeknek a feladata, hanem a
rombolás is. Minden zászlóaljnak van egy lovas csapatja is, melynek
feladata, huszáros merészséggel bevágtatni azon területre, melyet az
ellenség vasutja keresztül szel s mikor annak a szállító vonata közelit,
hirtelen alápraktikázni a sineknek a magával hozott dynamit-pléhdobozt,
meggyujtani a kanóczot s aztán vágtatni lóhalálába vissza. Gyalog nem
lehetne a robbanás elől megmenekülniök.
Ezt a kisérletet is félig megláttuk, félig meghallottuk. A legvastagabb
vasuti sinek alá lett elhelyezve a dynamit czilinder (akkora, mint egy
parádi vizes palaczk); a kapitány meggyujtá a kanóczot. Mi szép
csendesen félrehuzódtunk a mellvéd mögé. Pulszky Guszti még azt is
megtette, hogy az égő kanocznál szivarra gyujtott. (Ezt csinálja utánna
Fenyvessy Feri!) A miért szidva dicsértük. Egy első percz mulva aztán
hangzott a fülsiketitő pukkanás, mely megrendíté a lábunk alatt a
földet. Odasiettünk az elszálló füstfelleg közé; s bámulva láttuk, hogy
az aczélsinből egy ölnyi fel volt hajtva a sánczra, az ott maradt csonk
pedig kétfelé repesztve, mint egy szalmaszál: apró vasdarabok hevertek
szerteszét, a mik még egész izzók voltak.
De hát hol jönnek már azok a bizonyos «hoch»-ok?
Azt is elmondom: csak tessék várni egy kicsit.
Az egy közbeeső episod volt.
A gyakorló térről egy töltés vezet a közel Dunaágig, összekötve egy
hiddal a holt Dunaág két partját s innen folytatva egész az igazi
Dunáig.
Jobbról balról egy ingoványos csalit, azontul egy pagony, tele vad
fáczányokkal.
Gyönyörü egy pocséta. Mit adna ezért a látványért az én festőfamiliám! A
váltakozó tömpölyöket ezüstlevelü nyárfák veszik körül, melyeknek
sürüjéből kikandikál a piros bogyófürtös «kánya bangita»; királypálcza
forma rózsaszin füzények, körüludvarolva kék nefelejtsekkel, s fölöttük
bolyhos kalászu nád, magas sásfűvel, miket befutott a nagy, fehér virágu
vizifolyondár, aztán a vizi pulykaorr, meg valami rőtveres szedernövény,
olyan, mint egy ostor, a minek a nevét nem tudom. S egy ilyen tömpölynek
a partján, a sürü bozót közt kuporog két mezitlábos gyerek: az egyik
horgászik, a másik fűzfa sipot farag; az egyiknek a nyakában, medaillon
helyett, lóg egy madzagra kötött katonagomb. Nevetnek ránk a szemeikkel,
nevetnek a fogaikkal. Mit törődnek ők a mi tábori vasutainkkal és
emberölő tüzaknáinkkal!
A Dunaparton azután bemutatják előttünk a hidverést. Természetesen, csak
a kezdőbetüjét.
Két kompra van felállítva a jól ismert verőgép, melynek öt mázsás
koloncza alá épen akkor helyezék el a leverendő hid-oszlopfát.
Husz legény rántja egyszerre a kötelet a komp hidasán állva; egy altiszt
vezényel a komp ellenkező részéről, sulyzó zsinórral figyelve meg, hogy
a levert czölöp egyenesen száll-e a talajba. Az ötvenedik ütés után
pihenőt vezényel az altiszt.