Diomede festő volt. Az impressionisták iskolájából. Azaz, hogy már maga
ez a szó «iskola» is megbántás egy impressionistára nézve. Mert annak eo
ipso nem szabad iskolájának lenni, nem szabad iskolához tartozni: nem
szabad egyáltalában tanulni. Annak magától kell mindent kitalálni:
rajzot, compositiót, coloritot, megvilágítást.
Diomede a mellett szép fiú is volt és bonvivant.
Őt szerették a szép asszonyok, ő pedig szerette a tengeri halat, az
osztrigát, a szalonkát kocsonyával, a pezsgőt meg a bordeauxt.
De mindezen szenvedélyeinél is nagyobb volt a dicsvágya. Ez nem ismert
határt.
A régi mesterekre nem adott semmit. Az olaszokat egyszerüen ignorálta.
Neki Rubens csak kártyafestő volt; Rembrandt mázoló; De La Croix
festék-keverő; a kortársak közül Meissonier csak czukrász; Makart nem is
festő, csak aszfaltozó.
Az mind schlendrian, a mit eddig vászonra kentek.
A poézis semmi! az ideál őrültség! Az impressió, az a minden.
Dioméd képei mind rendkivüli felfogással voltak megteremtve.
Csodálni lehetett az alvó markotányosnéját. Annak csak a két talpa
látszott, azon módon, a hogy nem szokott lábvizet venni. A fejéből nem
látszott semmi: mert az tulnan csüngött le a pricscsről. A többi részét
takarta a két fölemelt térde; tudniillik, hogy a lábai a szalmaágy
karjára voltak föltéve; hanem egy hosszu kar, mely végig nyult az egész
képen, a markában szorított pálinkás üveggel, hirdeté, hogy az ott egy
alvó markotányosné.
Még szebbek voltak az állatfestményei. «A tehénitatás». Volt egy nagy
sajtár, abból kilátszott két szarv, meg két fül. A többi fej benn volt a
sajtárban. Nagyon természetes. Ezek fölött kanyargott egy kigyóforma
tekervény, a mi, ha jobban ki lett volna dolgozva, ki lehetett volna
találni, hogy a tehénnek a farka, a mivel a legyeket hajtja magáról, a
mig iszik.
Igen eredetiek voltak azután a tájfestményei is. Azok között a nap
felkölte éjfélben, Ava Saxa szigetén, a melyre azt mondta neki egy
barátja, hogy «te komám! nekem úgy tetszik, hogy a nagybátyádnak az
arcza még sem ilyen nagyon veres». Azt gondolta, hogy arczkép. Pedig hát
az a nap korongja volt, s a mit a két vállának nézett, az a két fekete
szikla Ava Saxa szigetén s elől a fehérség nem a piquét-mellény, hanem a
hómező.
A csendéletei pedig arról voltak hiresek, hogy azokat mind a négy
oldalukról fel lehetett akasztani a falra, s egyformán tökéletesek
voltak.
Különös sensatiot keltett egy képe, melyet ha tiz lépésről nézett az
ember, hát látott a fölkelő hold tányérja előtt elcsónakázni egy
ábrándozó gondolást; hanem mikor közel ment hozzá, akkor látta, hogy az
egy kopott kalucsni, a miből egy patkány buvik elő, háttérben egy
felfordított réz-casserol feneke.
Csataképekben is bemutatta a tehetségét. Azok között nevezetes volt a
«kozák-roham» czimű képe. Száz ló egy sorban ugyanannyi kozákfej (a
legszélsőnek dereka is volt) és megannyi dárda: egy vezényszóra ugrat
neki egy ároknak, a melyiknek a tulsó partja olyan messze van, hogy a
következő pillanatban valamennyi kozák lovastul öngyilkosságot fog
elkövetni. De épen ez a genialitás a fölfogás ban. Mert a hátul jövő
másik kozák-szotnya azután, önfeláldozó társai hulláin keresztül fog a
betemetett árkon kényelmesen áthatolni.
Daczára e sokoldaluságának, még sem tudta annyira vinni, hogy egyetlen
egy képét is elfogadják a szalonban. A vén festők szűkkeblűek.
A «visszautasítottak kiállítása» azonban mindannyit befogadta. Itt
azután sokkal nagyobb publikum bámulta őket, mint ha a «salon»-ban
lettek volna kiállítva. Csakhogy venni nem akart belőlük senki. Pedig
elég drágán voltak hagyva. Tizezer frankon alul egyet sem vesztegettek.
Az is hozzá tartozik az impressionistasághoz, hogy az ember olcsóért ne
árulja a képeit.
Azok már egész kincstárt képeztek: csakhogy a műkereskedő, a ki azokra
előleget adott, nagyon vakarta a fejét, mikor Diomede úr az eredmény
után tudakozódott.
– Hallja ön, monsieur Diomede! mondá egy napon monsieur Luchs (a
műkereskedő). Tudok én valakit, a ki ön után nagyon tudakozódik.
– Európai?
– Nem. Amerikai.
– No mert európaival nem is állnék szóba. Petroleum-király?
– Nem. Királynő. Ezüstbánya-tulajdonos. Miss Debora Stopps.
– Ah, a miss Debora Stopps! A ki olyan hirhedett a gyémántjairól. Meg
arról, hogy vasárnap nem főzet s nem megy szinházba. Ez előtt kalapot
emelek.
– Igen buzgó methodista. Saját papot tart, a kivel úrnapján prédikáltat
magának.
– No és mi tetszik neki a képeimen legjobban?
– Az aláirás.
– Parbleu!
– A képek szerzője tetszik neki. Kész volna önt a kezével és a
millióival megajándékozni.
Diomede úr felcsapta a kalapját a fejére.
– Ön tréfál, uram.
– Soha! A hölgy igen szép.
– Annál rosszabb. Ha csúf volna, legalább érdekes tanulmány volna rám
nézve.
– Hiszen nem kell önnek őt lefesteni, hanem elvenni.
– Azaz, hogy megfordítva. Nekem kell magamat eladnom ő neki. Tudja ön,
monsieur Luchs, az ilyen dologhoz nincs nálam impressió. Egy fiatal
ember, a ki elhagyja magát vetetni egy fiatal gazdag hölgy által s aztán
a felesége fogatán kocsikázik. Ez «czopf». Ki nem állhatom ezt az
édeskés stylt. Egy márvány-kandalló, a mellett selyemruhás hölgyek. Egy
fiatal úr, a ki felolvas. Egy öreg úr, a ki kávét iszik; egy inas, a ki
tálczán szerviroz; egy öleb, a ki unja magát. Utálom az egész genret. Én
csak akkor fogok megházasodni, ha egyszer a világ elismeri, hogy ki
vagyok. Majd ha a képeimeit egymásra fogják liczitálni a műszeretők:
majd ha egykor azon a fokon állok, hogy ha egy darab üres vászonnal
idejövök önhöz, a mire nincs más odafestve, csak a névczikornyám s azt
mondom önnek: «mit ér ez az üres vászon?» s ön azt mondja: «husz ezer
frankot.» «Egy hét mulva meglesz.» No hát akkor majd megházasodom. De az
önérzetem megkivánja, hogy én mondhassam miss Stopps Deborának, az
ezüstkirálynénak: «én veszlek el téged.»
– Derék ember! mondá Luchs úr. Igy szeretem a fiatalságot.
Pár nap mulva még reggel tizenegy órakor rángatták fel az ágyból Diomede
urat, hogy siessen a műárushoz, van vevő a képekre. Kicsoda? Egy
amerikai. Micsoda? Egy gyapotkirály.
Sietett a műárushoz. Három óra mulva már ott volt nála.
Az amerikai várhatott addig.
Luchs úr bemutatá őket egymásnak.
– Monsieur Diomede, mister Vanderguld.
Vanderguld úr hosszú, szikár ősz férfiú volt; halavány arczu, mint a ki
soha szeszes italokkal nem él.
– Eladók önnek a képei?
– Azért vannak közszemlére kitéve.
– Mi az áruk?
– Olvashatja ön. A markotányosnő 10000 frank; a tehénitatás 11000 frank;
a napfelkelés 12000 frank; a csendélet 13000 frank; a csatakép 14000
frank; összesen – nem tudom én mennyi, számítsa ön össze.
Vanderguld úr tagadó mozdulatot tett a fejével.
– Uram, az én képtáramban, a hol Európa leghiresebb művészei vannak
képviselve, tizenöt ezer frankon alul álló kép nincsen.
– Nohát ezen könnyen segíthetünk. Legyen hát mind az ötnek az ára
tizenöt ezer frank.
– A csataképeket tehetjük huszezerre.
– Hogy kerek szám legyen, nyolczvanezer. Beleegyezem.
Mister Vanderguld úr kivette a checkes könyvét s átadta az árt Diomede
úrnak. Aztán mind az öt kép rámájába odatüzte a névjegyét annak a
hitelességeül, hogy a képeket megvásárolta. A műárusnak utasitásba adta,
hogy igazítsa ki a rámák alá szegezett lapokon a vételárt, s aztán
hagyja még egy hétig a képeket kiállítva, a mikor ő azokat magával fogja
vinni az uj világba.
Ennek a csodavásárnak rögtön híre futamodott az egész világvárosban.
Most aztán tódult a közönség azokat a képeket megbámulni, a miket
Amerika elhódított s most aztán mindenki feltalálta bennök mind azokat a
rejtett szépségeket, a miket eddig nem látott. S ettől a naptól kezdve
Diomede úr egyike lett Európa leghiresebb művészeinek, a kinek a képeit
külön belépti dij mellett mutogatják, fölemelt árakkal, villanyvilágítás
mellett.
Most azután fölléphetett egész büszkeséggel a bájos ezüst-királyné kezét
megkérni. Azt meg is kapta s lett belőle mindenkitől irigyelt férj.
Ezentul már a «Salon» sem utasította vissza műveit; s akárminő ár volt
azok alá irva, az első hetében a kiállításnak már ott volt a rámába
tüzve: «Megvette Vanderguld úr.»
Volt hát már most Diomede úrnak világhire, drágán fizetett ecsetje,
szép, szeretetteljes, mivelt lelkű, jó kedélyű felesége, fényes
palotája, s még fényesebb atelierje, kocsisa, lovásza és szakácsa.
Hanem a zseniknek az a szokásuk, hogy soha sincsenek megelégedve
sorsukkal. Más embernél is megvan az külömben, hogy mikor nagyon boldog
a szerelemben, akkor megkivánja a féltékenységet.
Diomede úrnak sehogy sem ment az a fejébe, hogy mistress Debora vasárnap
nem főzet a szakácsával, nem fogat be a kocsijába s nem megy a
szinházba.
Neje röviden kifizette azzal, hogy ő methodista, a ki szigorúan
megtartja a szombatot.
De még jobban ösztökélte az a titkolózás, a mit a neje elkövetett egy
szobájával, a minek az ajtaja mindig zárva volt s a hová a férjét soha
be nem ereszté. Maga a nő vasárnaponkint rendesen ebbe a szobába vonult
vissza s ott sokáig időzött. Hallgatózó cselédfülek kilesték, hogy
odabenn egy férfival beszél.
Mikor Diomede ezért kérdőre vonta, azt felelé neki, hogy vallása
szokásai szerint ájtatoskodik a bezárt szobában, s a kinek a hangját a
kettős ajtón át hallják, az egy methodista prédikátor.
– Szeretnék én egyszer annak a prédikátornak a szeme közé nézni.
– Azt ön nagyon megbánná.
– Olyan rettenetes tekintete van annak a prédikátornak?
– Olyan.
– És ön nem fél tőle?
– Nekem nem rettenetes.
– Ha ön ezt a titkot fentartja, én válópert inditok.
– Nincs rá önnek semmi, törvény előtt használható ürügye.
– Majd meg tudom én azt találni.
S ettől kezdve Diomede úr körülvette a palotáját kémekkel, hogy ha
megint jön az a rejtélyes látogató, neki rögtön hirül adják, hogy ő
azután tanukkal és rendőri segélylyel törhessen a felesége titkos
szobájába a hűtlenség bizonyítékait in flagranti megszerezni.
Épen egy nagy compositión dolgozott, a mi a netovábbja volt az
impressionista festészetnek. Egy gőzhajó födélzete, tele utasokkal, a
kik mind tengeri betegek, mindenféle stádiumában és változataiban ennek,
a czopfos æsthetika szabályaival gunyt üző nyavalyának. Leghívebb
barátai is elismerték, hogy ez a lehetetlenség határait merészen áttörő
vállalat. Már kész volt a kép, csak még egy kutya hiányzott róla, mely a
padlót feltörlő matróznak segít a munkájában.
Mister Vanderguld ismét megérkezett Amerikából.
Még a staffelájon megnézte a képet.
– Ennek már százötven ezer frank az ára, veté oda Diomede.
– Megadom.
Mikor egy festőnek az ecsetje százötven ezer frankot tud a semmiből
megteremteni, akkor az büszkén dobhat el magától egy feleséget, a kinek
milliói vannak.
Legjobb munkája közepett jöttek rohanva a kémei Diomedehez, hogy ismét
ott van az a rejtélyes prédikátor a titkos teremben, egyedül mistress
Deborával.
Rögtön rohant, a festékes kabátjában, két barátját is magával hurczolva.
Utközben az ateliertől a palotáig fölszedtek még egy rendőrbiztost is,
meg egy lakatost. Egész hajszával rohantak a palotába.
A rejtett szoba ajtaja most is zárva volt.
– A törvény nevében! zakatolt a rendőrbiztos.
Nem adtak rá választ.
Akkor a lakatossal felnyittatták az ajtót.
Azon túl következett még egy másik ajtó. Ezen már Diomede úr maga
dörömbözött.
– Bocsásson be asszonyom! Én vagyok itt! a férj.
Mistress Debora erre az ajtón keresztül felelt:
– Menjen ön innen! Ne jőjjön be! Rosszabbul fog járni, mintha meghalna!
A belső ajtó zár nélküli csapóajtó volt. Diomede kivánatára azt úgy
törték be erővel.
Akkor aztán beléptek a titkos szobába: Diomede, a két barátja, a
rendőrbiztos, a lakatos, meg a cselédek.
A kit maga előtt talált Diomede, az volt Vanderguld úr.
– «Mister Vanderguld?» hebegé elhülve.
– Én nem vagyok mister Vanderguld, hanem Elias Stopps, mistress
Deborának az atyja. Én vásároltam fel önnek valamennyi képét. Itt
láthatja köröskörül a falakon felakasztva mind. A markotányosné, a
napfelkölte, a csatakép és a többi. Itt rejtve maradnak a világ előtt,
nem látja őket senki. Azon tanakodtam most a leányommal, hogy a tengeri
betegséget hova akaszszuk fel? mert igen nagy. Majd ha készen lesz,
küldje el ön ide. Az árát fizetem.
Diomede bálványnyá volt meredve. A jó pajtások félrefordultak, úgy
nevettek. A rendőrtiszt följegyzé a tárczájába a hivatalos
előterjesztéshez való tényálladékot.
Akkor aztán mistress Debora lépett oda Diomede úrhoz s azt mondá neki:
– Már most, uram, én fogom a válópört megindítani. Egy férfinak, a ki
nevetségessé tette magát, nincs felesége.