Egyikébe Budapest legfényesebb divatárukereskedéseinek egy elegáns
külsejü úri ember lépett be. Olyan jó magyar arcza volt, hogy a czég
főnöke magyarul üdvözölte, a mire ő azonban németül felelte azt, hogy
nem tud magyarul.
Pedig egy valóságos Hunyady János-arcz volt: szépen kétszer is
megcsavargatott bajuszszal, a minőt senki más nem visel, csak az igaz
szittyaivadék. Viselete is magyaros prémes kabát volt, általvető
zsinórokkal s a fején felhajtott karimáju, igazi somogyi kalap.
És azért mégis németül beszélt.
Az igaz, hogy olyan akczentussal, mintha Debreczenben tanulta volna
nagytiszteletü Kerekes professzor úr alatt a német szót: a derdidaszszal
megvetően bánt el; hanem a mellett egész folyékonyan beszélt: meg
lehetett érteni.
– Mit tetszik parancsolni, méltóságos úr?
– Ruhát a feleségemnek, bársonyból, zöldből.
(Már az is rendkivüli állapot, hogy egy méltóságos úr rendeljen a maga
méltóságos asszonya számára valami öltözetet: ezt a méltóságos asszonyok
maguk szokták elvégezni).
– Szabad lesz oda küldenem – mértéket venni a méltóságos asszonyról?
– Nem szabad. Nincs itt. Messze van.
– Tehát kegyeskedjék méltóságod körvonalozni a méltóságos asszony
termetét.
– Nekem idáig ér! – mutatta a méltóságos úr, a két szemöldökén
végighuzva.
– Igen is. 168 czentiméter. Szabad a «taille»-ja után kérdezősködnünk?
(A czégvezető plurálisban beszél, mint egy lapszerkesztő.)
– Okvetlenül.
Azzal a megrendelő úr leoldá derekáról a szíjat s odamutatott, a hol azt
a csat megfeküdte:
– Épen ennyi!
Derék termet! Épen 94 czentimeter.
– És a «büste» is megfelelő a «taille»-nak?
– No de még!
– Parancsolja méltóságod, hogy csipkékkel legyen diszítve a derék?
– Igen. Aranycsipkékkel és aranyzsinórokkal.
A chef a mutatóujja körmével megvakargatta a füle tövét.
– Ezt most nem igen viselik.
– Majd fogják.
– Uszályos ruha legyen?
– Két méternyire huzzon a földön. Körül aranypaszománttal szegélyezve.
– Nagyon jól van. Parancsolni méltóztatik méltóságodnak ő méltósága
számára megfelelő coiffuret is?
– Majd rátérek. Előbb még egy öltözetet kérek a feleségemnek. Égszinkék
selyemből. Mértéke…
– 168 czentimeter magasság.
– Óh nem! Csak idáig ér nekem.
A méltóságos úr a vállán huzta meg a keze élét.
– Az elébb azt méltóztatott mondani…
– Az nem az ön baja. Csak csináltassa a ruhát úgy, a hogy én rendelem.
– Derékban 94 cm!
– Ah, dehogy! Két araszszal át lehet érni. Nem kell elől kivágva lenni.
Nincs semmi értelme. Végig fehér gyöngygyel legyen kihimezve. Ennek is
épen két méter hosszuságu sleppje legyen. Már most lássuk a
coiffureöket.
A boltossegédek egész halmazát összehordták a legujabb párisi
divatszerinti fejdiszeknek. A méltóságos úrnak egy sem volt elég szép.
– Szabad kérdeznem, bátorkodék a chef, milyen szinü a méltóságos
asszonynak a haja?
– Fekete.
Akkor aztán egyesült erővel kombináltak egy új fejdiszt melyhez arany
csipkebodor, császárpiros bársonyszalag, szürke strucz-, vörös marabut-
és fehér kócsagtoll lett hatásteljesen összeválogatva.
– Még egy másikat. Van paradicsommadár?
– Hogy ne volna! Van sárga is, van sötét szinü is. Fekete hajhoz kedvező
a sötét szinü; szőkéhez pedig a sárga.
– No hát akkor ezt a sárgát a feleségemnek.
– Hisz az előbb azt méltóztatott mondani, hogy ő méltóságának a haja…
– Ne legyen önnek azzal baja. Maradok a sárgánál. Kaphatnék itt keztyüt
is a feleségemnek?
– A milyent parancsolni méltóztatik. Zergebőr? tizenkét gombra? A la
Sarah Bernhard? Rococo? Directoir? Renaissance?
– Mindenikből egy tuczatot.
– Szabad a kéz számát kérnem?
– Körülbelül akkora, mint az enyém.
– Tehát 8 és fél. Ezt elébb meg kell rendelnem. Mert 8-as számon túl
nincsenek hölgyi keztyük.
– Hát kisebbek nincsenek?
– Oh igen! 7, 6 és fél, 6, 5 és fél.
– Még kisebb nincsen?
– Azok már gyermekkeztyük.
– No hát csináltasson ön egy tuczatot mindenféléből a feleségemnek 5-ös
számmal.
A megrendeléseket pontosan följegyezte a nagy könyvbe az ügyvezető.
A méltóságos úr ez alatt körülnézegetett a pompás üzlethelyiségben.
Meglátta azt a diszes hölgyalakot, a ki művészi mintázatu viaszbáb
személyében a legujabb divatot képviseli a kapunagyságu tükörüvegtábla
alatt a kirakatban.
Tetsző mosoly vonult el ajkain. A bajusza szárnyait végigsodorintotta.
– Hallja az úr! Nekem ez a ruha tetszik nagyon. Ezt szeretném megvenni a
feleségemnek.
– Ezt is a feleségének?
– Igen, a feleségemnek.
– De már most zavarban vagyok. Nem tudom, hogy milyen mértékü termetre
igazítsam át?
– Hagyja így, a hogy van. Épen ilyen illik rá. Megtartom az egész
öltözetet így, a hogy van: ha eladó.
Azt sem kérdezte, hogy mi az ára?