Néhány tompa kopogás hallatszik a Dolab-on, egy kerek, saját

KELETI

ÉLETKÉPEK.

IRTA

VÁMBÉRY ÁRMIN.

BUDAPEST, 1876.

AZ ATHENAEUM R.-TÁRSULAT KIADÁSA.

PULSZKY POLYXÉN

ÚRHÖLGYNEK

TISZTELETTEL ÉS BARÁTSÁGGAL

AJÁNLOM E LAPOKAT.

ELŐSZÓ.

A mohammedán Ázsiáról eddigelé közzé tett munkáim sorrendjét tekintve, e

lapoknak az – »Iszlám a 19-dik században« – czimű könyvem előtt nem

pedig utánna kellett volna megjelenni. Részben már egy évtized előtt,

részben pedig még Keleten való tartózkodásom alatt megirvák, ezen egyes

életképek egybegyüjtése és kiadásával már csak azért se siettem, mivel

az efféle irodalmi foglalkozásra, tekintettel az igen gyenge irói

képességemre, valami különös kedvet nem is éreztem.

Hogy azt most még is tevém, arra következő körülmények inditottak.

Először egy tekintélyes külföldi könyvkiadói társulat szivélyes

felkérése, melyet nem utasithattam vissza. Másodszor a huzamosabb idő

óta főfoglalkozásom levő – »Török – tatár nyelvek gyökszótára« – mintegy

szükségessé tette az elméleti tanulmányok birodalmából való kis

kirándulást a gyakorlati élet mezejére. A török – tatár nyelvek

boncztani értelmezése egy rendkivül érdekes és vonzó tárgy ugyan, de a

változatosság még itt is lélekre és kedélyre egyaránt üditőleg hat.

Harmadszor, nem igen nagy eröltetésbe fog kerülni mind annak, aki ifjú

és férfi korában több ideig Ázsiában lakván, ott majd csak otthonosan

érezte magát, ama erkölcsök és szokások képét rajzolni, melyek eránt ő

egykor annyi érdekkel viseltetett, és melyeknek benyomása még egy egész

évsoron át sem mosódtak el az emlékezetéből. Minek is tagadnám;

ifjúságom egész hevével csüngtem Ázsián és életképeinek egyes vonásai

még most is kimondhatlan varázshatalmat gyakorolnak reám.

Íme e jelen lapok rövid története, és ez szerint kérem a t. olvasót az

Életképek tartalmát megitélni. Készakarattal elkerülvén mindent, mi

könyvemet nehézkessé teheté vala, fő törekvésem oda irányult: az egykori

benyomásokat híven minden cziczomázás nélkül visszaadni, és idegen

forrásokhoz, mindössze kétszer vagy háromszor oly esetben fordultam, a

hol ujabb észlelődések saját tapasztalataimat kiegésziték. Mind

hasonnemü eddigi irataimban ugy ebben is a jelszóm – Utile dulci – vala;

a gyakorlati életből meritett tárgy kidolgozásában egy fő kellék az:

egyszerű és népies előadási modor által az olvasókőrt lehetőkép tágassá

tenni. Ázsia, ugy látszik, nem sokára azon világrész fog lenni, melyen a

tettszomjas Európa nagy horderejű politikai, mívelődési és társadalmi

problemákat megfejteni készül, annál szükségesebb tehát, hogy a

ködfátyoll mind jobban és jobban emelkedjék, és hogy a keleti világ

élete és szokásai annál ismeretesebbé váljanak.

Budapest, Márczius havában 1876.

V. A.

A ház s a háztartás.

»A halifák palotája aranytól, márványtól ragyogott; pompás mozaik födte

a falakat s padlózatot; a szökőkutak s vizesések susogó habja kellemesen

hüsíté a levegőt s frissitő álomra csábitott. Gazdag folyondár növények

és árnyas fák lombja egy sereg dalos madárnak szolgált menhelyül. A

termek aranyban, szinpompában ragyogtak, gazdag, szines selyembe

öltözött rabszolgahad hemzsegett a lakosztályokban, s a belső termekben

a világ legszebb hölgyei voltak csoda-bokrétává összegyüjtve.«

Ezen szavakkal festi Kremer, a »Kulturgeschichte des Orients« szellemdús

és tudós szerzője az Ommejádok palotáját Damaszkusban. A hires moszlim

uralkodók palotáiról ép oly ragyogó, szingazdag képek maradtak fenn,

melyek a távol mult mesés pompájáról regélnek, s ez nem túlzás; mert a

mórok nagyszerű épitményei Spanyolországban, az abbaszidok monumentális

épületei Bagdadban s a Timuridákéi Közép-Ázsiában és Indiában egyedül

álltak a világban s minden tekintetben megérdemlik az utókor osztatlan

bámulatát. S mégis tévedünk ha az egykori nagyság és hatalom ezen

nagyszerű emlékeiből a jólét s gazdagság általánosságára következtetünk,

s még nagyobb tévedés, ha a keleti pompa e pazar bizonyitékai szerint,

melyek egy rég mult korhoz tartoztak, itélni akarnánk Kelet mai

viszonyai fölött.

A Kelet ma már csak egy történelmi fogalom, s a mily magasan

túlragyogják Szuleimanie, Herat, Szamarkand és Agra romjaikban is még

nagyszerű épitményei, a körülöttük álló kunyhókat, a »király s

koldusról« szóló szomoru mondát illustrálva, ép oly rikitóan feltünő az

ellentét a hajdankori és mai Kelet közt, oly mérhetlenül távol áll, a

tulajdonképeni keleti világnak szomoru valósága, azon fényes képtől, mit

arab mesék által táplált képzeletünk a tündér Oriensről magának

alkotott.

Ha Konstantinápoly vékony deszka épületeiről van szó, általánosan azt

szokták mondani, hogy a törökök Európában csak tanyáznak. Azt hiszem,

még tovább is mehetnénk s e szójárást általánosítva azt mondhatnók, hogy

az ázsiaiak mindannyian csak tanyáznak, mert akár deszkából készült,

akár agyag- s kavicsból emeltetett, a mohammedán világ magánlakháza még

a legelőkelőbb városokban sem tekinthető európai fogalom szerint

»háznak.« A fenntemlített világ nyugati részében, s legkívált ott, hol a

byzancziak épitkezési modora és kényelemhajlama ugyszólván kényszer

hatással volt a muszulmán hóditókra, – ott legalább külsejére nézve, a

ház leginkább felel meg a szó európai fogalmának. Az emeletek, a számos,

nagy, természetesen sürü rostélylyal ellátott ablakok az utczai

homlokzaton; a tetőzet, tornáczok, kapuk – minden Nyugatra emlékeztet,

de ujból ismétlem, hogy csakis külsőleg, mert alig lépünk az épület

belsejébe, Kelet egész, meztelen, lakálytalan sajátsága áll előttünk.

Mindenütt ijesztőleg üres termek, de minél tágasabb, minél üresebb a

hely, annál kellemesebbnek látszik lakójának, ki izlése ebbéli irányának

legnyomatékosabban ád kifejezést az ismert közmondásban: »Tág és

kényelmes termekben jobban esik az ütleg, mint szűk helyiségben az

étel.« Még a leggazdagabbaknál is az egész butorzat egy diványból áll,

mely a helyiség három falán végigvonul, s ha imitt-amott a padlót finom

szőnyeg nem boritaná, teljesen lakálytalannak tűnnék fel a hely.

»Ti európaiak,« hallám többször mondani, »annyira megtöltitek

szobáitokat butorokkal, hogy mozogni is alig birtok bennök.« Azonban

ebből még nem következik, hogy a keleti ember szabadabban mozog

lakásában mint mi. Összekuczorodva ül divánja valamely szegletében, s

csak szeme gyönyörködik a szoba tágasságában. Az ily lakás se nem vonzó,

se nem kellemes, se nem csinos; de még az égalji követeléseknek is csak

bizonyos viszonyok alatt felel meg. Habár nyáron kényelmet és kellemet

nyujt, télen annál elviselhetetlenebb, s még most is összeborzadok, ha

az átdidergett téli napokra, s mi roszabb, téli estékre gondolok,

melyeket Stambulban, volt miniszterek házaiban töltöttem. A mangal

(kőszén-üst) melege, csak a prémes ruhájába burkolt keletinek elegendő,

mely azonfelül igen hamar el is illan a vékony deszkafalak hasadékain; s

nem egyszer történt meg rajtam, hogy reggel, az ablak mellett kiterített

ágyam takarójáról, össze kelle szednem, s el kelle távolítanom az éjen

át az ablakon s deszka-hasadékokon keresztül behatolt havat. A nyugati

befolyás erősebb hullámzása csak legujabb időben idézett elő némi

változást az előkelő törökök házánál. Kanapékat, székeket, karos

székeket és asztalokat szereztek, de inkább a divat mint rendes

használat kedvéért, mert a minder (a divány körülbelől négy láb széles

matrácza) puha, ruganyos ülése sokkal kényelmesebb pihenőt nyujt a

keletinek, mint a szék, hol lábait maga alá nem vetheti, hanem azokat

lefüggő helyzetben kénytelen hagyni, mi fárasztó s lankasztó hatással

van reá, minek következtében a szék csak »keresztény karónak«

neveztetik.

Azon mérvben, a mint Törökországtól el, Ázsia belseje felé haladunk, a

ház tetszetősbb külseje egyre jobban elsatnyul, a szándékos rejtőzködés

jellegét véve fel, mely egyrészt a háremszokások, másrészt azonban a

hatóságok előtti rettegésnek természetes következménye. Ott, hol tulzott

s hamisan értelmezett erkölcsiségből a nőnemet féltve elzárják az idegen

szem elől, s hol gazdagság és jólét a zsarnoki elnyomatás főokát

képezik, ott igen érthető, hogy a lakház külsőleg csak rideg, megviselt,

esőverte s rongálta agyag falakat mutat fel, mig belseje gyakorta

fényüző pompával és fénynyel van felszerelve. E sajátság legkiválóbban

Szyria és Persia némely városában észlelhető, melyek ennélfogva némileg

igazolják is a nyugaton általánosan elterjedt hitet Kelet mesés

pompájáról s kényelméről. Meglepő már az első látvány is, a mint a

sötét, szűk kapuból belépünk a tág udvarra, melynek közepét rendesen egy

hosszukás vizmedencze foglalja el. A kis kerti ültetvények e helyen

kiválóan kellemes hatást tesznek s ámbár az udvar három oldalán végig

vonuló termek itt is tökéletes ürt tüntetnek fel, a falaknak gyakorta

gazdag diszitményei, madarak, virágok, sőt Perzsiában nőalakok pompás

festményei, a valódi keleti czifrázat jellegével birnak. A régi divat, a

szobák menyezetét gazdag aranyozással, pompás arabékekkel s berakott

tükörüveggel elhalmozni, csak Ázsia belsejében tartotta még némileg fenn

magát, s valamint hajdan, ugy még ma is csak a Persák birják teljesen

ezen ékitményezés müvészetét, Rendkivül feltünő az európaira nézve, a mi

divatlapjaink szinezett divatképeinek roppant mennyisége, mely a persa

salonfalak diszítésére használtatik. Később értésemre jutott, hogy e

képekkel külön kereskedést űznek.

Mi a szyriainak és a turkesztaninak az Aivan nevezetű nagy csarnok,

melynek az udvarra néző oldala egészen nyitva áll: az a perzsának a

Talar, egy tág, szőnyegekkel boritott terem, melynek előoldalát egy

müvészileg s izléssel faragott ablak képezi, mely télen nyáron nyitva

áll s kilátást enged a kerti ültetvényekre s vizmedenczékre. Itt

fogadtatnak a vendégek, itt végeztetik a napi munka, s itt szokta a

keleti ember elfeledni gondjait, midőn órákig elmerengve bámulja a zöld

pázsit bársonyát s a fodrozatos viztükör képleteit, a mint az arab

versben irva áll:

»Szelaszetun jezilu’ min el kalb el huszn,

El Mai dsani el hadhravat ve vedsih ul huszn.«

Csak három dolog űzi el a bút:

A folyó viz, a zöld pázsit és a szép arcz.

Mit nyáron a pázsit s a viz, azt télen a tüzhely nyujtja. »El nar

fakihat es sita« (a tüzhely a tél gyümölcse), mondja az arab,

természetesen a szó keleti értelmében fogva fel a tüzhelyet, mely

szigorubb éghajlatunk követelményeinek semmiképen sem felelne meg. Akár

a Mangal vagy az Odsak (kandalló) mellett ül, az európai egyik oldalán

mindig fázik, mig a másik félig megsül, feltéve, hogy nem követi a

keletiek példáját, kik meleg ruhákba s bundákba burkoltan órákig a

legcsekélyebb mozdulat nélkül maradnak veszteg egy és ugyanazon helyen,

– mi európai embernek bizonyára minden hídegnél nagyobb kín lenne. Még

ismeretlenebb reánk nézve a Tandur használata; ez oly szerkezetű

szénmedencze, melynek melege, erősen gyapozott takarók által

összpontosíttatik; s e takarók alá bujik el olykor az egész társaság,

elannyira, hogy csak a fej s a kezek láthatók. A Tandur, kizárólagosan

nők által használt melegitő szerkezet, s a keleti kényelem non plus

ultrája a hideg évszak tartama alatt. Kézi munkáról vagy egyéb

foglalkozásról természetesen szó sem lehet ily alkalommal s a drága idő

énekkel, beszélgetéssel s alvással, vagy pedig mesék s szent történetek

hallgatásával fecséreltetik el.

Habár kül- s belfelszerelésénél fogva, a keleti ház legtávolabbról sem

felel meg a pompa s fényüzés eszméjének, mégis tagadhatatlan, hogy a

kényelemre s ezzel kapcsolatban bizonyos egészségtani követelményekre

nagyobb suly fektettetik mint nálunk Nyugaton. Már az a körülmény is,

hogy az egész mohammedán Ázsiában mindenki saját házában lakik, kiváló

előny az európai nagyvárosokban dívó kaszárnya-rendszerhez képest. Ehhez

még más előnyök is járulnak; például a tág udvarok, a sok vizmedencze, a

hol csak alkalmazható, s mi különös emlitést érdemel: a nyaralók

általánosabb és gyakoribb használata. Az időnkénti lakásváltoztatás ott

ép oly életszükség a városi, mint a szegény pusztai lakóra nézve.

Mindenütt, még a persa nyelvű népeknél is használatban van a Jajlak és

persa Kislak – nyári és téli lakás – értelmezése, mi legbiztosabban

bizonyítja e szokás túrni származását, s elvitázhatatlan tény, hogy a

nyaralók választásában és minőségében a törökök még ma is a legmagasb

fokon állanak.

A Zerefsan és a Murgab melletti gyönyörü kioszkokról ugyan már csak

történelmi emlékek és pompás romok tanuskodnak, azonban a Bosporus-parti

Jali-k még ma is utánozhatatlanok a magok nemében, s kellemre s

kényelemre nézve felülmulhatlanok. Alig egy órányira a városi

háztengertől, hol a tikkasztó melegben még a pókháló sem lebben meg, a

»jali«-kban a hűsítő északi szellő élvezhető, mely olykor még melegebb

öltönyök felvételére is kényszerít. De mily bűvös-bájosak az esték és

mesés nyári éjek! Nem létezhetik magasztosabb élvezet, mint ha valamely

juniusi vagy juliusi estén, a nagy kikötő-lépcsőről (iskelleröl) a

tengerpart legszéléről, egy bosporusi éj csodaszerű képét bámulhatjuk. A

végtelen csillagos boltozat fénye versenyt ragyog a tiszta hullámtükör

mélyében tükröződő égitestek csillogásával. Lehetetlen el nem merengeni

e tündéries képen, s ez édes merengést legfeljebb ha olykor az éji

csendben távolról viszhangzó evezőcsapások zaja szakítja meg, vagy az

éjjeli imára hívó muezzin bánatos, szivhezható hangja. »Asz szalatu

khair min al naum!« (»az ima hasznosabb az álomnál!«) hangzik le a sugár

minaretről. De hiszen jó muezzin, kinek is jutna eszébe, szemet hunyni

itt, hol az ember ébren is a legbűvösebb álomba merül! Ha az ég borult a

tenger lakosai némi kárpótlást nyujtanak a hiányzó csillagfényért.

Fénybarázda jelzi minden legapróbb halacska utját a gazdag vilany

tartalmu hullámokban. Élénk játékaikat s mozdulataikat, mint az

aquariumban a czikkázó fény-vonalok szerint lehet szemmel tartani, s ki

lenne képes, a delphin vagy kardhal vadászati életét hüségesén leirni?

Először nehány czikkázó sugarat látni a vizben; ezek egy menekülő

halcsoport előre-nyomuló csucsai; nemsokára az egész had zöme közeleg,

miriád csillagból szétsugárzó fényár alakjában s ezek után iramlik

nyilsebesen a tömör fényóriás, a kardhal, maga előtt kergetve a rezgő

kis csillagok, a kis halacskák végtelen raját, mig végre közéjük törve

halál s végveszedelem jelzi minden egyes mozdulatát.

Órákig tudtam elnézni ezen érdekes látványt, s őszintén bevallom, hogy a

Bosporus partján való tartózkodásom, (éveken keresztül a nyarat

Kalindzsiában, az ázsiai parton töltöttem egy kies villában) kalandokban

s vándorlásokban oly gazdag életemnek legédesbb emlékei közé tartozik.

Képünk nyájas fényoldalaitól elpártolva, most annak árnyoldalait kell

szemügyre vennünk. Ezzel az egész Keleten, de leginkább a moszlim

világban szigoruan fenntartott s keresztül vitt elválasztatásra czélzok,

mely a két nem közt létezik, s melynek természetes következménye az,

hogy a ház s család két részre oszlik. Hárem és szelamlik (t. i. a

tiltott, elszigetelt hely és a fogadási terem), mint a törökök nevezik,

vagy enderun és birun, (külső és belső) a hogy a persák mondják,

látszólag mit sem mondó szavak, s jelentőségük mégis mélyen, de igen

mélyen behat a keleti élet velejébe, mert a házban magában, valamint a

kül és belső életben is oly botránykövet képeznek, melybe minduntalan

beleütközünk. A választófal szegényeknél egy egyszerü függönyből áll, a

gazdagoknál azonban több, mabein nevezetü előcsarnokból, melyeken

keresztül lehet csak bejutni a szentélybe, s melyeknek küszöbét

ennélfogva idegeneknek nem szabad átlépniök. Csak betegség esetében

szabad az orvosnak vagy látogató barátnak e határt átlépnie, de ez

esetben is az őt megelőző herélt hangosan kiáltja: a »Kimsze olmaszin-t«

(senki se legyen az utban). E kiáltás az esetleg a folyosón levő nőknek

szóló »sauve qui peut.« A mint e szavak felhangzanak, mindenki ijedt

sietséggel rohan az ajtók, vagy valamely rejtekhely felé, mintha csak

kérlelhetlen ellenség lenne sarkukban, s ha valamelyiknek még sem

sikerül az elillanás, arczát félősen kezeibe rejtve, egy szögletben

meghuzódva, hátat fordit a betolakodónak.

Belső felszerelésére nézve a nők lakosztálya csak keveset különbözik a

szelamliktól, nehány nyugateurópai butordarabot, s más »a la franca«

ujjításokat kivéve, melyeknek meghonositását azonban a rendesen

conservativabb szépnem, meggátolni igyekszik. Miután az előkelőbb

osztályoknál a hárem külön konyhát visz, külön éléskamrákkal,

cselédséggel stb… bir, mi a mohamedánoknak nagyon megnehezíti a

házasodást, – a ház e része természetesen nagy költséget igényel, s

aránylag még sem nyujt kellő előnyöket. Igaz, hogy kellemetlen vendégek,

vagy még a zsémbelő házastárs előtt is könnyen meglehet szökni, a

nélkül, hogy azért távozni kellene a házból, vagy az üldöztetés lehető

lenne. A mellett, a hárem a vallási képmutatásra nagyon alkalmas, a

mennyiben péld. a szigoru ramazán bőjt alatt, titokban igen jól

étkezhetni, a nélkül hogy azért az illem ellen vétkeznék, vagy férfi

szolgái előtt magát hitetlennek deklarálná az illető. Meglehet, hogy a

hárem még más, előttem ismeretlen előnnyel is bir, de mennyire

megsemmisülnek mindezek, ha párhuzamba állíttatnak azon mély

szakadással, örökös egyenetlenséggel, mit e természetellenes szokás

Ázsiában létesített, s mely elejétől fogva lehetetlenné tette az európai

fogalom szerinti »otthont« a házastársak összetartását és lelki

rokonságát s a családi élet megváltó, édes érzetét és lényegét.

A háztartás általános jellegének ziláltsága, benső értéktelensége s a

családi kötelékek lazasága legjobban tükröződik a nagy szolgahadban,

melyet Kelet gazdagai tartanak, hogy általa tekintélyt, bámulatot és

kényelmet szerezzenek maguknak. Oly társadalomban, melynek alaphangja a

csúszás-mászás s alázatosság, különben nehéz volna meghatározni,

tulajdonképen hol kezdődik a szolga. Török körökben a szolgaság a Kaftan

Agászinál, vagy Kjajánál kezdődik; az első, a szó valódi értelme

szerint, fő-felügyelő, inkább hivatalnoki szinezettel bir, mig az

utóbbi, névszerint a házgondnok, a háztartás vezetésével van megbizva.

Mindkettő természetesen csak igen kevéssé szolga, – körülbelől, olyan

rangon állnak, mint a nyugati majordomo és intendánsok, – ámbár

mindkettő alsó foku szolgálaton kezdte, uruk jóvoltából emelkedtek és

hiztak, sőt gyakorta gazdagabbak saját uruknál, csak hálából,

szerénységből, vagy az álszinüség és illem álarcza alatt viselik még a

szolga nevet s csak kivételes esetekben lépnek föl állásuk

gyakorlatában, mi legföljebb is egy ital viz, vagy a csibuk

átnyujtásából áll. Közvetlenül az emlitettek után Törökországban a

pipák, a fehérnémü és kávétüzhely gondozói, s a ruhatár felügyelői

következnek, kik ismét egy bizonyos mennyiségü szolga fölött uralkodnak,

melyeknek egész zöme, még a legszerényebb viszonyok alatt is nem

lényegtelen kart képez.

De még ez nem felel meg a török vagyonosság követelményeinek, mert

mellesleg még néhány felszabaditott rabszolgával is kell birni, kik

fogadott gyermek gyanánt életfogytig tartó évi járadékot kapnak, bár

meglett korukban a háztól megválnak; fiatal korukban azonban urukat,

mint az árnyék, kénytelenek lépten-nyomon követni, elannyira, hogy az

utóbbi, (husz évvel ezelőtt legalább még divat volt ez), még a

legigénytelenebb sétában is 5–8 utána biczegő szolga által kisértetik.

Mindennek daczára, a törökök még szerények s igénytelenek szolga

személyzetök számára vonatkozólag, ha azt a persaháztartás

követelményeivel párhuzamba állítjuk. Itt az urat, ha sétálni megy,

egész sereg szolga előzi meg s egy másik sereg szolga követi; sőt nagy

tekintélyü urak valóságos »avantgarde«-al járnak, mely rongyos, néha

nyomorék és fizetetlen szolgákból állva, a mirza vagy khán előtt halad.

»Szerencsét keresni,« Iránban annyit jelent, mint valamely nagy ur

kiséretéhez csatlakozni. Ezt szószerinti értelemben kell venni, mert az

illető ur néha hetekig szokott a városban ily szolgasorok közt

megjelenni, a nélkül, hogy annak csak felét is ismerné, vagy pláné még

fizetné is. E poroszlófaj ily módon, ugy szólván a börzére viszi kutya

természetét; napokig azon mesterkél, hogy az ur tekintetét magára vonja,

s ha végre sikerült ezt az uri pillantást egy perczre le foglalnia, azon

édes reménynyel táplálkozik, hogy a végleges alkalmaztatás kilátásban

áll. Hogy az aratásnak aztán meg kell felelnie a fáradságos vetésnek, az

üres gyomorral való sétálgatásnak és hosszas várakozásnak: az magától

értetődik. Az alkalmazott olykor kötelessége szerint hűséges urához,

azonban mindig kész, ura rovására, törvénytelen uton meggazdagodni. Már

a Bosporuson is megütközik rajta a szemlélő, mikép türheti az ur jó

képpel, hogy csak százakkal fizetett szolgája ezreket költ s a mellett

házakat s jószágokat is szerez. Persia még mélyebben áll e posványban,

mert ott a szolga felvételekor egész nyiltan alkudozik a rendelkezésére

álló medakhil (törvénytelen jövedelem) fölött. Egész bona fide,

megkérdezi urát, mennyit szabad évenkint lopnia? Az ur ennyit, meg

ennyit határoz, azonban az igért szabadalomban gondja van rá, hogy

magának fenntartsa a lehetőséget, saját szolgáját megcsalhatni s

kijátszhatni.

Ha már most azt kérdezzük, mily hasznot, mily kényelmet talál az ur e

nagy mennyiségü fizetett és fizetetlen szolgában, valóban nehéz a

kérdésre kellőleg válaszolni. – Általán véve, e henyélő gyülevész csapat

fenntartásában a személyes kényelem nem jön tekintetbe annyira, mint a

vágy, nagy szolgaszemélyzet által, bizonyos tekintélyü udvartartással

ragyoghatni. Aztán a sok éhenhaló szegény fenntartójának,

gondviselőjének óhajt tartatni az illető, a nélkül, hogy helyet adna

azon eszmének, mikép az ily emberséges czélok helyén voltak ugyan a

moszlim társadalom anyagi fénykorának idejében, azonban annak mai

állapotával, az általános elszegényedéssel és nemzeti hanyatlással,

többé nem egyeztethető meg.

Társadalom és állam egy és ugyanazon bajban szenvednek; mindkettő a

szükségesnél jóval több munkaerőt fogad szolgálatába, mindkettő rosszul

tartja és fizeti az alkalmazottakat, s mindkettő ennélfogva egyaránt

hozzájárul a saját hanyatlásukkal együtt járó élősködő faj

támogatásához.[1]

A családi élet.

A mult szakaszban festett képhez ezuttal a mindennapi és családi élet

leirását kivánjuk csatolni. A kettő oly viszonyban áll egymáshoz mint

test és ruha. A kettő tökéletesen illik egymáshoz; mert ha már a ház és

külső háztartás meglepő, de mindig kellemetlen hatást tesz az európai

szemlélőre, a családi élet látása, – ha ugyan az együttélés keleten

megérdemli, e szép elnevezést – okvetlenül nyomasztólag hatványozza e

lehangoló benyomást. Valamínt a nagy és üres termek látogatásakor, ugy

itt is bizonyos gyanus, hideg érzés lep meg bennünket, oly

elidegenitőleg hideg érzés, mit a szerelem, gyöngédség és egyetértés

kedélyderítő sugara nem enyhit, mert a nyugati életnek vonzó, nyájas

családi képe, itt Keleten, titokzatosan el van fátyolozva, sötét s a

borzadályig rideg.

Látogasson meg velem a szives olvasó korán reggel egy török házat.

Néhány tompa kopogás hallatszik a Dolab-on, egy kerek, sajátlagos

szerkezetü szekrény, melynek hangja által a szolgáknak s legfőkép a ház

azon tagjainak adatik jel, kiknek a hárem küszöb átlépése nincsen

megengedve. A kopogás a Dolabon mind hevesebben ismétlődik: erre

nemsokára egy szolga nehéz léptei hangzanak a folyosón, s egy rabnő azon

fontos hirt közli vele, hogy a ház ura elhagyta ágyát, megfürdött, s

most a szelamlikot szándékszik magas jelenlétével boldogitani, hogy ott

reggeli csibukját szíhassa. Ezután rövid szünet áll be. Nemsokára

elterjed a hir, hogy a pasa, bey, efendi, khán, vagy mirza »ki jött« mi

által gyöngéden kifejeztetik a női lakosztályból a férfi lakosztályba

való átjövetel. A kiáltás: »kijött az ur!« talpra állítja a szolgahadat.

Egy csibuk, nargileh és csilimszolga nehézkesen végig biczeg a folyosón

ura szobája felé tartva majd álmos szemeit dörzsölgetve, majd teljes

tüdejéből fujva a tüzet, melynek rendeltetése a narkótikus mérget

megeleveníteni. Utána következik a kávé- vagy téa-szolga, mert bárha a

háziur a háremben már egyszer hódolt ezen élvezeteknek, a szelamlikban

azokat mégis ismételnie kell. A mi amott történt, az itt nem történtnek

tekintetik s ámbár ott már egyszer felébredt itt mégis ujból fel kell

ébrednie. A nélkül, hogy köszönne, vagy köszöntetnék – mert a szolga nem

üdvözli urát s viszont attól sem vétetik figyelembe, – a keleti

étiquette követelményei szerint, most nagyokat kell húznia ugy

csibukjából, mint a felszolgált italból. – Alig tett eleget ebből

kötelességeinek, már a vekil khards (a majordomo) közeledik, vagy pedig

a khazinedar, (kincstárnok) és rőfnyi hosszu irott számlákat rak ura

elé, ilyen vagy amolyan háztartási ügyre nézve engedélyt kérve, vagy

pedig aláirását, ugyanis pecsétlenyomatát kivánva, hogy a családi

bankárnál pénzt vehessen fel. Mert nem szabad elfelednünk, hogy a

háziasszony kötelességei Keleten a háziurat illetik. Álmos, kedvetlen

arczczal futja át a különböző háziköltségek hosszú számsorozatát,

azonban még nagyobb ellenszenvvel nyúl végre a selyem zsacskó után,

melyben a különféle pecsétnyomók tartatnak, s mit csupasz mellén

viselve, még saját gyermekei előtt is rejtve tart s még éjjel sem tesz

le, egy perczre sem. – A számadás helybenhagyatik, a pénzutalványok

kiadatnak, mi alatt a keleti háziur folyvást nyög és sóhajtozik. Jól

tudja, hogy a számlák egyes tételeinek fele, vagy legalább harmada

csalás; jól tudja, hogy az az ember, kit tiz-tizenöt év óta tart házánál

szemtelenül meglopja és ezután is lopni fog; mindez nem titok előtte.

Mert az illető szolga havonkint 200, 250 piaster fizetést huz, mig 500,

sőt gyakorta 1000 is szokott költeni. Mellékesen nem foglalkozik

semminemü üzlettel; tehát hol vette, ha nem lopott? A török sóhajt e

tényálladék felett, azonban nem változtat rajta. Azzal vigasztalja

magát, hogy az észrevétlen lopás nem fáj neki, s véleménye szerint

jobbnak tartja: »ha a legyet, mely vérével teleszitta magát tovább

engedi szini, mintha ennek elüzése, vagy agyonütése által egy másik,

éhesebbnek helyet ád!«

Az állami életben épen ilyen állapot uralkodik. 500 piasternyi havi

fizetésü hivatalnokok 1000 költenek stb… A szultán vagy sah látja, hogy

ez vagy amaz minden üzleti, minden műiparbeli foglalkozás nélkül,

egyedül csak szerény fizetésére utalva mégis hallatlan gazdagságra

emelkedik. Itt-ott, de leginkább a távol keleten, olykor megragadják az

ily legyeket melyek már jól teleszitták magukat, s egyszerre lecsapolják

belölük a csöppenként gyüjtött vért. A Bosporus partján azonban

szégyenlik az ilyen barbarismust s egy török közmondás azt mondja:

»Padissahhin mali denîz, Jemejen domuz.« A padisah gazdagsága tenger, s

ki nem iszik belőle, disznó.

De elég volt erről a fényes nemzetgazdászatról! Lássuk inkább, mi

történik később a házban. A fárasztó számadások és adósságcsinálás után

pihenőül egy második pipára gyujtatik. A dolab hangja is ujra megzendül.

Egy éles, fiatal hang egy szolga után kiabál, rendesen a legidősebbet,

legbizalmasabbat hivja elő, hogy a fiatal beynak ki most már szinte

elhagyni készül a háremet, kezeit nyujtsa, s atyjához vezesse. A szolga

a függöny elé áll, mely a hárem ajtaját rejti el, s kezeit a függöny

mögé dugva előhuzza onnan a fiut, vagy néha több gyermeket is egyszerre,

a kik ezután, friss öltözetükben a papának bemutattatnak s már négy-öt

éves korukban csak többszöri felszólitás és engedély után ülnek le; mert

keleten a gyermeknek atyja iránti tiszteletből állva kell maradnia annak

jelenlétében, – tiszteletből, mely gyakran a szeretet helyét is

elfoglalja s mit mégis már zsenge korában a gyermek lelkébe

csepegtetnek.

Miután a gyermekek visszavonultak, akkor kezdődik a tulajdonképeni

munkaidő, mely tizenegy óráig, vagy is reggeli, vagy tán jobban mondva

ebéd idejéig tart. Ez az időszak a legélénkebb a keleti ember házánál,

kit a legcsekélyebb munka is hamar kifáraszt, s csak az első reggeli

órákban képes teendőit bizonyos elevenséggel s gyorsasággal végezni.

Akár Konstantinápolyban, akár Teheránban, vagy másutt keleten, ez

időtájban az ur legbiztosabban található hon. Ha tisztviselő, mely czim

s állás egyébiránt minden magasabb rendü keletit megillet, akkor alsóbb

rendü hivatalnokait fogadja ez órában. A szelamlik előcsarnoka a

járókelő látogatók számos szolgáival telik meg, a szobákban a füstölgő

pipák sürü füstje földig áll már, azonban a husz-harmincz jelenlévő

vendég alig ád annyi életjelt, alig tartja fenn a társalgást oly

mértékben mint az kéthárom európainál, s főkép déleurópainál történnék.

A felindulás határozottan ellenszenves, gyülölt egy lelki állapot a

keletieknél, s ép oly gondosan kerüli, mint a hogy minden szükségtelen

testi mozgást kerül. Ellentétben a mi fogalmainkkal, a testi s szellemi

nyugalmat az egészség legelső s legfontosabb kellékének tartja.

Sajátságos bár, de tény, hogy ezen urak, nehézkes, s több órákig tartó

mozdulatlan helyzetök daczára, mégis óriási étvágygyal ülnek a második

reggelihez, melyhez minden jelenlévő, felszólitás nélkül is hivatalosnak

érzi magát. Mert a mily illetlen s hallatlan volna az, ha oly szobában

maradnánk, melyben étkeznek, a nélkül hogy az étkezésben részt vennénk,

ép oly illemellenesnek tartatik, ha hoszabb reggeli látogatás alatt a

házat reggeli nélkül hagynók el.

A szolga egyszerü jelentésére: »Az étel kijött!« a társaság az étkezésre

elkészül. A reggeli, mely az ételek mennyiségére nézve minden

czivilizált országban megérdemelné a főétkezés nevét, aránylag igen

rövid idő alatt végeztetik el. Hogy a keletiek, kik a sietésnek oly

határozott ellenségei, étkezésükben oly páratlan mohóságot

nyilvánitanak, daczára annak, hogy e szokásuk káros voltát ösmerik; hogy

ezen emberek, kik oly lassan beszélnek, oly lassan járnak, sőt minden

tekintetben oly ismert lassusággal járnak el, épen evés közben gyorsak

és mozgékonyak, kétségtelenül mindenkire ép oly meglepő lesz, mint a

mennyire engemet meglepett.

Gyakran gondolkodtam e sajátságos tünemény oka fölött, s végre is abban

állapodtam meg, hogy csak a férfitársaságnak fárasztó egyhangusága

okozta ez általánosan elterjedt, káros s természetellenes szokást. Ha

kedves keleti embereink oldalánál, étkezés közben oly hölgy ülne, ki még

akkor ís beszédre késztetné őket, ha épen semmi kedvük nincs is a

társalgásra; ha fáradniok kellene, hogy egy szeretetre méltó és

szellemdús hölgynek kedvében járjanak: valószinüleg ők is lassabban

ennének, hosszabb szüneteket engednének a különböző étkek felhordásában,

s mi fődolog, végre belátnák, hogy az étkezések ideje nemcsak anyagi, de

szellemi élvekkel is füszerezve legyen, mi mai napság náluk még teljesen

hiányzik. Ha egy negyedóránál kevesebb idő alatt, tiz-tizenöt ételt

elköltünk, ez az eljárás a gyomrot okvetlen egy ruganyos és mohón

mentömött zsákká változtatja, s keleti embertársaink ebéd után

valósággal oly lényeknek látszanak, kik ily zsákot hordanak magukban.

Még nehézkesebbekké, még fáradtabbakká válnak s valóban nem kicsinység,

a törököt vagy perzsát közvetlenül a nagy villás reggeli után valamely

komoly foglalkozásra rábirni. Igaz, hogy a Bosporus partjain, az uri

világ csak reggeli után – mely körülbelül 11½, óráig tart – szokott

hivatalba menni. Ilyenkor aztán, a szelamlik elhagyatva áll s az egész

ház más alakot ölt.

Amott, a háremajtón igen elevenen kezd mozogni a függöny; nehány vig

egérke megérezte, hogy a macska nincs a háznál s szabadabban emeli fel

fejecskéjét. Rabnők, vagy más fiatal hölgyek az időt alkalmasnak

találják arra, hogy tréfával, évődésekkel mulassanak. A dolab kopogása

megszólál, hivogató hangok hallatszanak, hogy ezt vagy amazt a szolgát

előcsalják, s ha közeleg, rögtön elillannak megint; szavakkal évődnek

együtt, nehányan drasztikus kifejezésekkel, a nélkül, hogy a női

alakokból több látható volna, mint legfeljebb egy ruhaszegély, vagy

egy-két ujj.

Ezen időpontban szoktak a hölgyek a szelamlikban is mutatkozni, s nem

félve aktäoni tekintetektől, a külvilággal is itt s ekkor érintkeznek.

Az otthon maradt szolganéppel, ártatlan tréfákat s bolondságokat űznek,

melyek azonban távolról sem illem vagy erkölcs sértők, mert a ház

becsülete csak igen ritka esetekben sértetik meg oly férfi által, ki ott

kenyeret és sót evett. Szolgák, kik egész életüket egy háznál töltötték,

a szóbeli társalgás daczára, mégis soha sem pillantották meg a család

nőtagjait, s nem képzelhető sajátságosabb látvány, mintha egy férfi,

állhatatosan földhöz szegzett tekintettel áll egy nő átellenében

társalgásba merülten. Ezen illemszabály megtartása mindíg nagy

erőltetésembe került, s valahányszor szórakozottságomban felemeltem

tekintetemet, mindannyiszor »Edebli ol« (légy illedelmes!) zudittatott

arczomba, s megszégyenülve kelle ismét lesütnöm szememet.

A kényszerült s kierőszakolt szemérmetesség, a nőkkel való bánásmód s

azoknak megitélése, mely az európai felfogástól oly homlokegyenest

ellenkezik, tekinthető tehát ama fekete pontnak, melynek veszélyes árnya

a társadalom minden rétegébe, sőt a családi élet legtitkosabb

viszonyaiba is behat. – Az alig hároméves gyermek megjelenik a

férfitársaságban lévő apánál, hogy valamit közöljön vele. Az apa

aggályosan lehajlik a gyermekhez; a gyermek félve s pirulva körültekint

s apja fülébe sug valamit. Az anyától hozott valamely üzenetet, azon

anyától, kinek merő megnevezése e helyen is illemsértő már, valamint a

férfi átalában leányai vagy családjának egyéb nőtagjai felemlitésénél,

vagy oly kifejezést használ, mely csak igen távolról czéloz a genus

femininumra, vagy pedig egészen kikerüli az ilyféle beszédtárgyat.

Családi ünnepélyekről, családi összejövetelekről, szóval: a családról

egyátalán, ily körülmények között, persze, soha szó sem lehet. Vegyük

például a »khatem«-et, a Kórán befejezési ünnepét. Egy szobában – én egy

középosztályú családról beszélek – összegyült egy férfitársaság. A fiu

kitünően mondja el leczkéjét, az apa arczán végig peregnek az

örömkönyek, de hiába néz körül s keresi azon lényt, mely leginkább

hivatva lenne, lelkifelindulásában osztozni; hiába! az anya a második,

harmadik szobában van s csak olykor-olykor vesz annyi bátorságot

magának, hogy könyes szemét egy-egy perczig, a függöny hasadékán

keresztül, gyermekének fényes diadalán legeltesse. Ép oly szomorú

jelleggel birnak az esketések, confirmatiok, valamint az öröm vagy bánat

egyéb nyilvánulásai, a mint azok a családi életben előfordulnak. A

társadalmi fogalmak ilyen nyomása alatt, melyek a férfit elkülönözött

állásban s a másik nemmel semmiféle összeköttetésben sem állónak akarják

feltüntetni, a család nyilvános megjelenése olykor nevetséges szinezetet

is ölt. Megengedem, hogy az alsó osztályok túlteszik magukat e

természetellenes törvényen, azonban az előkelőbb rendek s már a közép

osztály is, Törökországban és Persiában a legkissebb részletekig

kénytelen azoknak meghódolni.

N. N. efendi, vagy bey, khán, vagy mirza a bazárban megjelen nejével,

leányaival, vagy fiaival, hogy közösen vásároljanak. A család férfi

tagjai az apa körül csoportosulnak, az anya azonban s leányok öt vagy

tiz lépéssel hátra maradnak. Ha már most a pater familias házastársát

valamiről értesiteni akarja, fejét hátraforditva találomra a tömegbe

kell kiáltoznia, s N. N. asszonyságnak tudnia kell, hogy e szavak neki

szólnak és senki másnak. Igy megy ez sokféle változatokkal az élet

minden körülményeiben, a mint azt keleten való tartózkodásom alatt s a

meghitt közlekedés folytán melyben a moszlim társasággal álltam,

tapasztalni alkalmam volt. A szomorú s rideg családi kör, mindig a

nyugati zárdák magányos csarnokaiban folytatott egyhangú életre

emlékeztetett.

Ha mélyebb behatolás után a keleti családról egyetemes képet alkotunk

magunknak, leginkább a következő vonásokon fogunk megütközni, melyek

európai szememet is leghamarább sértették. Az európai először is az

egész keleten nélkülözi amaz egybe olvadó együtt-élést, benső barátságot

és szeretetet, melyre a család, mint vágyai fő czéljára törekszik.

Elszigeteltség és viszálkodás, jéghideg fonalakként húzódnak keresztül

az egész családi életen és mindent megdermesztenek, sőt a család egész

épületét alapjában megrenditik. Azáltal, hogy férj és nő a nap

legnagyobb részét egymástól távol töltik, nem csak az öröm és bánatbani

részvétel s a társadalmi együtthaladás az életen keresztül tétetik

lehetetlenné; de magában a házban is, két külömböző pártot képez férj és

nő, mely között a vallási és polgári törvény áthághatatlan válaszfalat

emelt, oly két pártot, mely a legjobb akarat mellett sem egyesülhet s

nem is törekedhet soha egy és ugyanazon czél elérésére.

A nő, ha még oly vagyontalan is, nagy számu rokonságot és szolgálónőt

tart maga körül, kik valódi, komoly foglalkozás hiányában a legkárosabb

szeszélyekre vetemednek, s ha a ház ura e szeszélyek valamelyikének nem

akar eleget tenni, a család valamennyi női tagja, s gyakorta még saját

leányai is, azonnal ellenséges állásba helyezik magukat ellenében. E

rideg pártállás némelyiknél rögtön, már házasságának első idejében,

másoknál csak néhány hónap, sőt nehány év mulva fejlődik, s a házi ur,

ha nem engedi magát meglopatni, vagy jó szemmel nem nézi a különböző

cselszövényeket s rágalmazásokat, nemsokára annyira megunja a háremet,

hogy azt szivesen mellőzi naphosszant, nyugodalmat s békét keresve és

találva a szelamlikban. Itt természetesen nem marad egyedül. Az idősbb

szolgák s nehány férfirokon összegyül körülötte, s habár a férj pártja

kétségtelenűl az erősebb a háznál, a családi élet örömei és kellemei

mégis száműzve vannak házától.

Azonfelül, nem csak a mohamedánoknál, de mindenütt keleten, meglepő a

gyermekek magaviselete szüleik erányában, mely mindig inkább

tiszteletről mint szeretetről tanuskodik. Már elmondatott, hogy keleten

a gyermek atyja jelenlétében nem ülhet le elébb, mig arra engedelmet nem

nyert. A gyermek atyja jelenlétében se hangosan nem beszélhet, sem a

csibukot nem használhatja, szóval semmit sem tehet, mi csak távolról is

önállóságra mutathatna.

Az európai szemlélőnek rendesen tetszeni szokott a keleti élet e kiváló

vonása, mert abban a tisztelet egy magas fokát véli látni, melylyel a

gyermek szüleinek tartozik. Azonban ez egészen téves felfogás, a mit a

felületes szemlélő lát, az puszta, hideg etiquette, de nem szeretet,

mert az emlitett udvariasság egyedül csak az apa iránt tanusittatik, az

anya nem részesül benne. Gyakran töprengtem e természetellenes és

megmagyarázhatlan magatartás fölött. Mit azelőtt csak sejtettem, az ma

tisztán áll szemem előtt. Kétséget sem szenved, hogy a gyermekben, mely

a háremben szemtanuja mindazon cselszövényeknek és titkos játékoknak,

melyek itt mindenki által rettegett atyja ellen életbe léptettetnek, már

zsenge korában elnyomatnak a valódi ragaszkodás és meleg szeretet

érzései, melyekkel természetes uton atyján csüggnie kellene. Hozzá járul

ehhez még azon körülmény is, hogy a gyermek, akár fiu, akár leány,

tizedik évéig, sőt gyakran még tovább is a háremben marad, s a fiu azt,

csak egy »lala,« rendesen azonban egy-két herélt, vagy művelt szolga

kiséretében hagyhatja el.

Vagy tán azt hiszik, hogy a gyermekek anyjukat jobban szeretik?

Határozottan nem felelhetek igenlőleg, mert habár a gyermekek nagy

többsége melegebb szeretettel ragaszkodik az anyához, megis

elkerülhetetlen, hogy azon körülményre utaljak, mikép anyák, kik azelőtt

rabnők voltak, nem osztoznak mindig szabadon született leányaik

boldogabb sorsában. Pedig az előkelő mohammedán házaknál sok a rabnő, s

ha még annyi szerelemben részesülnek is, mégis gyakorta megtörténik,

hogy eszükbe juttatják szegényeknek, mennyibe került vételáruk, mily

szegényesen s egyszerűen néztek ki s mily műveletlenek és vadak voltak,

mikor a házba felvétettek. Még ha mindjárt csak tréfából történik is ez,

mégis, mennyire sértheti a gyermek érzését ha anyjával igy bánnak. A

gyermeki szeretet rendesen legyőzi ugyan a nagyravágyást, azonban az

ellenkező eset is gyakran előfordul, s jól emlékszem egy episodra, mely

szomoru bizonyitékul szolgálhat a mondottak mellett.

T. i. két tanitványom volt egykor; az egyik ép oly engedelmes,

szorgalmas és békeszerető volt, a mily hanyag, engedetlen és veszekedő

volt a másik. Az egyik első intésre szót fogadott anyjának, mig a másik

folytonos ellenszegülése által, örök gondot szerzett a magáénak. Egy apa

gyermekei valának, azonban különböző anyáktól származtak, s midőn a

makranczos fiut kérdőre vonám rosszasága miatt s fivérét követendő

példaképen állitám elébe, annak anyja iránti engedelmességére utalva a

gyermeket, a rosz fiu daczosan felelt: »Tán azt akarod, hogy én is ugy

engedelmeskedjem anyámnak, mint fivérem a magáénak? Hisz az ő anyja

40,000 piásterbe került, az enyém pedig csak 20,000-be! – – –«

Szivesen akarom elismerni, hogy a természet törvényei mindenütt

ugyanazok maradnak, s hogy a felhozott példa csak a ritkább esetek közé

tartozik; azonban senki sem fogja kétségbevonni, hogy a mily mértékben

elüt a mindinkább felviruló, civilizatori hatalmas szavával s

áldásthozó, felvilágosodást terjesztő fáklyájával működő, nyugalmat nem

ismerő nyugati világ, az álmos, romba dülő keleti világtól, – ép oly

merő ellentétben áll a nyugati családi élet benső lényege a keleti

világéval.

Nők.

A mohammedán s egyátalán az ázsiai nőt sokat emlegették, sokat

kritizálták és ép annyit dicsérték, lefestették a költészet ragyogó

szineivel s megénekelték, s mégis kevéssé ismerik, vagy legalább nem az

igazságnak, s valónak megfelelő világitásban. Távolról sincs

szándékomban Belgiojoso herczegnővel, a »Harmincz év a háremben,« czimü

könyv szerzőjével, vagy pedig az utolsó egyptomi alkirályné hires angol

nevelőnőjével, oly hölgyekkel, kik az emlitett tárgyat már oly

sokoldalulag megbeszélték, versenyre lépni. Némi jogom ugyan volna, itt

egy-egy szerény véleményt koczkáztathatni, minthogy annak idejében bőven

volt alkalmam a háreméletet közelről szemlélhetni, sőt elég szerencsés

is valék egy császári herczegasszonyt a franczia nyelv első elemeibe

beavathatni. Igaz, hogy ez kissé sajátságos tanitási mód volt! Madame la

princesse F.... egy sultán leánya és nagy vezier menye, Bebek és

Emirgián közt fekvő, fehérmárvány palotája termében mindig a nehéz

szönyeg redő mögött ült, mig én az előcsarnokban a függöny innenső

oldalán ülve s a mord heréltek fenyegető tekintetei őrizete alatt, Ahn

német-franczia nyelvtanával kezemben, »mon pére est bon«-féle előadást

tartottam a függönynek, mire az édes hölgyhang »benim baba eji dir«

válaszolt. Tanitó és tanitvány hallották ugyan, de soha sem látták

egymást. Más, nem épen herczegi hölgyekkel szinte ily viszonyban álltam.

Hisz több éven keresztül még lakásom is volt gazdag s hatalmas pártfogóm

palotájának első emeletén, csak nehány lépésnyire a hárem függönytől, s

miután nemcsak egy, de több családban is szives fogadtatásban

részesültem s családtagnak tekintettem, s egyáltalán mint oly férfi

voltam ismeretes, ki a szokások szentségét tisztelni tanulta; szemem

sokkal szabadabban tekinthetett körül, mint az különben nem- és

törzskülönbség tekintetéből lehetséges lett volna.

A Bosporusnál szerzett s közép-ázsiábani és persiai szemléleteimmel

megtoldott tapasztalataim révén azon meggyőződésre jutottam, hogy mi

Európában, a keleti nővilág általános megitélésében mindazon hibákba s

tévedésekbe esünk, melyek azon tulságba vitt titkolódzásnak, melylyel a

keletiek belső családi életüket körülveszik, természetes következményei

és kifolyásai. Leginkább a nő általános társadalmi állásának

felfogásában tévedünk, a mennyiben azt, részint az ominózus hárem

szövetség és embertelen vallási törvények következtében, teljesen

alárendeltnek, zsarnokilag lenyügözöttnek és semmi tekintetben sem

pártfogoltnak képzeljük, elannyira, hogy nyugati értelmünk előtt, a nő

Keleten csak egészen akarat nélküli s ura szeszélyeinek átadott,

sajnálatra méltó lénynek tünik fel.

Ez határozottan téves hit. A nép legalsóbb rétegeiben, az ázsiai és

európai nő állása épen semmiben sem különbözik, sőt azt merem állitani,

hogy a szabad, müvelt és hatalmas Albionban, a rendőrségnek sokkal több

a dolga azon szeretetreméltó férjekkel, kik dühös, vagy részeg

állapotban házastársukkal kegyetlenkednek, mint a moszlim Keleten az

igazság osztó kadinak. Hogy a török parasztnő a kül és belháztartásról

gondoskodik, mig a férj henyél, vagy mindenét eljátsza, azt nem fogom

megvitatni; azonban sok férjnél levő s ezen osztályhoz tartozó európai

munkásnő szint oly sorsra van kárhoztatva. Ők is korán vénülnek,

mindennemü fáradságnak s gondnak alávetvék s azonfelül még ama jótévő

gondozást is nélkülözik, mely a Keleten uralgó szigoru patriarchális

életnél, a nő javára válik. A közép és magasabb rendeknél, a nálunk

annyira kárhoztatott s rosz hirben álló bilincsek, inkább csak a külső

etiquetten alapulnak, mintsem valódi elnyomatáson, mint azt később

bebizonyitani szándékozunk. A soknejüség, mindenesetre a moszlim

társaságnak egyik szomoru törvénye, semmiképen sem oly általános és

elterjedt, mint azt Európában hisszük.

Ama mohammedán birodalmakban, melyeket közelebbről megismertem – nem

rettegek vissza állitásom igazsága elől – ezer család között alig

találunk egyet, hol a soknejüség törvényes engedelme érvényesitve,

foganatba vétetnék. – A török, persa, afghan és tatár népnél a

soknejüség hallatlan, sőt képzelhetlen dolog, miután több nő nagyobb

háztartást, több vagyont és pazarlást igényel. Ép oly ritkán, csak

imitt-amott fordul elő a többnejüség a középosztályban, mert csak igen

tulzó emberek hódolnak ezen erkölcsi szörny-törvénynek, s azok is

keservesen lakolnak meg érte későbbi éveikben. Emlékszem egy alsórendü

hivatalnokra Konstantinápolyban, kiről köztudomásra jutott a hir, hogy a

hónap vége felé, midőn a pénzkészlet is mindinkább fogyott, rendesen

négy kis papucscsal lőn eldöngetve, mert tudvalévő dolog, hogy a török

nők, ha haragjuknak tettleges kifejezést kivánnak adni, a lábacskáikról

lekapott papucsokat szokták fegyverül használni. Szegény Kemal Efendi!

barátjai gunytárgya volt örökké, különben négy neje nélkül is az lett

volna, mert az ostobaság csak ugy kiritt szemeiből.