*
Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli napsugár,
belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell Clairette.
Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan mozdulattal
emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be akarta szivni az
illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig vitte, lehullott a
halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a néhány rószaszinű,
lehelletkönnyű szirom és csak a porzós, megtépett szálnak szivta be édes
illatát mamzell Clairette. Lehunyta a szemét és amint szivta, valami
szerelmes borzongás remegtette meg sovány, beteg testét; halovány
orcáján pir gyult ki; kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát.
Aztán igy, még mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan
szólt:
– Nyissátok ki az ablakot…
A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott
virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy
bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől üde
lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg mamzell fölült
az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és bágyadt mosolylyal, teli
tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a zsibárus-utca udvaráról, hanem
valami almavirágos tündérkertből lebbent volna oda. Aztán köhögni
kezdett és visszaesett a párnájára.
– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán nagyot
sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:
– Meg fogok én halni, Marika… pedig most virágoznak az almafák…
Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott
sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a mamzell.
Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg és azért a Verona szolgál ki a
zsibárus-utcai kis boltban, amelyik ott szorong a többi között, amelynek
az ajtajában éppen ugy állanak a kartonruhás, borzashajú lányok
vajaskenyeret majszolva, mint a többiben, s amelynek a kirakatában éppen
ugy sorakoznak a piros zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű
madarakkal…
Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló Jutka,
hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak egyik lapján
pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény, könyvbe ölt
almavirág, az _igazi_, az édes, a könnyekkel áztatott… Mit tudták ők
azt, hogy ez a többi almavirág, amit a házmester hozott a mamzellnak,
csak közönséges, nem az igazi és csupán arra való, hogy a mamzell
almavirágot lásson, mert nem akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe
préseltet, az igazit!
Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal adta neki valaki, valahol egy
szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt a nagyságának. Kicsi fekete
bajusza volt annak a valakinek és édes volt a csókja… Egyszer ott
suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben, akkor tépte le a fiu a fáról az
almavirágot, ami ott szárad az imakönyvben.
Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott és ott
ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt franciasággal:
Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták… Óh régen volt az!
Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült. Szép fiatal felesége
van… sokszor látja őket, amint erre sétálnak…
Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az ablak felé
nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát, aztán le akarta
söpörni a dunnáról a szirmokat.
– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg tette
viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra.
Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak a nagy
fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón keresztül a
masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik figyelmeztette volna a
többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk suttogással folytatta a
beszédet.
Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is, balról is
látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás lányok,
napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával tolongtak a
gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban a férfiak
kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg a másikból is
asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és szines napernyőik
alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok előtt.
A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak az
udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a Jutka
aludt a kopott pamlagon, a mamzell pedig még mindig azzal a szomoru
mosolylyal az ajkán szunnyadozott a párnáin. A keze is ott volt még a
szirmokon.
Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona árnya, Marika
odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra az ajtót de csak
azért, hogy odaszóljon:
– Csöndesen, Verona… alszik…
– De kuncsaft van – szólt Verona – és nem tudom, mit csináljak.
Erre megmozdult Clairette és halkan szólt:
– Dehogy alszom… mit akarsz?
– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc forintot
igér érte…
– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám kilencért is… de
most… kell orvosságra doktorra…
Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra
könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos asszonyi
hang:
– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért tizenegy
forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még kilencet sem igértem
volna, de hát az uram beleszólt! Mit is beszélsz te, öreg buksi, amikor
nem értesz hozzá!
Erre aztán megszólalt a férfi is:
– No jó, pici babám, hát ne haragudjál olyan nagyon…
Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a hangra. Tágra
meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és görcsösen kapaszkodott
az ágy előtt álló szalmaszék támlájába. Hörögve, sajátos hangon susogta:
– Menjetek ki… alkudjatok!
A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a mamzell
még egyszer rájuk szólt:
– Menjetek már!
Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel kihajolt az
ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék támláját és arra
nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel nézett a férfira. Az nem
látta őt. Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a
szemét és csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis
fekete bajusza lett nagyobb.
Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a pirosszallagos
kalapot.
– Jól áll?
A férfi odasimult melléje és hizelkedve beszélt:
– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes szép, nagy
szemedhez…
A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt egy
pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok szerelmes szót
az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mint cirógatja,
becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog mosoly szállott az ajakára. A
férfi folytatta:
– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te édes…
Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép kis kövér
asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta és megcsókolta
a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az erős, szép fiu, és a
duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant fehér karja a ruhaujja
alól.
És ugy, egymást átölelve alkudtak tovább:
– No lelkem, hát állapodjunk meg kilencben.
– Nem lehet édes nagyságám…
Ebben a pillanatban benn sikoltozni kezdett a szegény beteg mamzell:
– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam: adjátok
oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én édes Istenem…
És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az ágyán, a
vánkosát is a földre dobta:
– Adjátok oda… menjenek!
A kis kövér asszony nagyot nézett, aztán a férje karjába kapaszkodott és
igy szólt:
– Allons!
És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a
mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a
karjához.
– Menjenek… óh én édes istenem!
Verona, a legidősebb, csodálkozva suttogta:
– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy esoffirozza
magát…
*