Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az
asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.
Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt
halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa
halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt.
Elmosott, szétmázolt, határozatlan halvány szinei az ősznek, amiket nem
lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…
Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss.
Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a
paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott
az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét.
Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy
nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma
reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord,
ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…
Tudja isten.
Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az
állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán
szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a
feleségét, mellettük ment a paraszt.
Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen
csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut
szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen
jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.
És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek,
kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával
megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és
mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az
elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.
Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az
ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.
– Jól van gyerekek… jól van…