Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi
katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos
kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról
beszélnek neki.
Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis
állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy
csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása
hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az
állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.
Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent
Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett,
sietett, alig ért a nyomába az az öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka
esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át
lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott
katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a
párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták
az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni
kezdett:
– A madarat, Pierre, a madarat…
Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény
és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg
parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.
– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet
tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a
krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába
nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… vigyázz rá, fiam,
hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy
irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a
dolog… nem felejted el, Pierre?
Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák
mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.
A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.
– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…
És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony
mellette tipegett egy ideig.
– Au revoir, Pierre! A madár…
– Au revoir, maman!
És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk egy ideig
az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső ködében, aztán
eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve, bele az esőbe, Páris
felé…
Pierre a sarokba ült, a zuáv katona mellé, aki rossz dohányt szitt,
aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe vette a kalitkát,
fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis madár ott didergett,
gubbasztott a sarokban.
Aztán megint letakarta és kibámult az esőbe.
Kop… kop… csak csöpögött a viz a tetőről.