Feri. – Aztán itt szabad volna czigarettázni is? De hiszen ez a maga
szobája!
Elza. – Úgy tele füstölhetjük a szobát, mint két diák. Éjfélkor, a mikor
magát elküldöm, majd kiszellőztetek. Persze, ez is egyike azoknak a
kiváltságoknak, a melyeket csak a mátkaság adhat meg és az esküvő napja
örökre beszüntet. Hogy ne mondjam: egyike a vőlegény soha vissza nem
térő szelid örömeinek. De ne ijedjen meg. Ha férj és feleség leszünk,
akkor is lesz egy diákszobánk, a hol semmi se lesz tilos.
Feri. – Tudja, édes, aranyos Elzám, engem rettenetesen csábít az, hogy
minél tovább kettesben maradhassunk, de egy kis lelkifurdalást érzek, és
bizony isten nem fogok visszaélni a maga kedvességével. Füstfelleget
hagyjak magam után, a mikor elmegyek?!… nem tudom, mennyi ideig tartó
emlékezetül?!… Nem, inkább nem czigarettázom.
Elza. – De ha én magam is czigarettázni fogok?!
Feri. – Nem mehetnénk inkább a dohányzóba? Ott most nincs senki. És ha
látnak bennünket, kinek lesz szive, bennünket zavarni?
Elza. – Nem, nem, azt akarom, hogy semmiesetre se zavarjanak bennünket.
És a többiek se fognak az ebédlőben maradni. Egy pár percz mulva
fölkelnek az asztaltól és elözönlik a szomszédos termeket, kivált a
dohányzót. A dohányos embernek nincs szive; ráül az a szerelmesek
nyakára is. Ide pedig nem jönnek utánunk; a jegyesek eltűnése mindig
érthető. Üljön csak le; majd meglátja, milyen pompásan leszünk itt. Akar
valamit inni? Cognacot vagy édes pálinkát? Van itt minden, mint a jó
boltban.