– A Berzsenyi-palotában hangversenynyel egybekötött nagy bálra
készülnek. A hangverseny két elsőrangu számot ígér: Tamburinit, a
világhírű tenort, a ki a hangját Amerikában vesztette el s most
Európában mindenfelé keresi, továbbá a csodagyermekek királyát: Slezák
Jaroszlávot, a nyolcz éves cseh hegedüművészt. Történik: a
buffet-szobában, egy félórával az első vendég megérkezése előtt. A
színen két alak látható: Kanaday Ubul, a »Világ« tudósítója, és egy
inas. –
Kanaday (frakkjának egyik hátulsó zsebéből bádogszelenczét húz ki.) – A
szivarokat és az édességeket ebbe a szelenczébe tegye. A két üveget
pedig a télikabátom két külső zsebébe. A »Világ« részére!
Az inas. – De, kérem Kanaday úr, hiszen ismerjük egymást!
Kanaday. – Bizony, Lajos, már vagy tíz esztendeje. Mondhatnám, hogy
együtt kezdettük a pályánkat, már kiki a magáét, maga az okosat, én az
okostalant.
Lajos. – Igen, a boldogult »Hirnök«-nél. Kanaday úr mint volontér, és én
mint szerkesztőségi szolga.
Kanaday. – De míg én most is ott vagyok, a hol voltam, magának az isten
fölvitte a dolgát.
Lajos. – No, nem panaszkodhatom. És Kanaday úrnak rosszul megy?
Kanaday. – A szerkesztésnél most mindenkinek rosszul megy. Sokan
vagyunk, Lajos, átkozottul sokan, és ez a legnagyobb társadalmi baj,
mint a rendőri felügyelet alatt álló nők ujságja helyesen írja.
Lajos. – Azelőtt az »Idő«-be tetszett írni, ha nem tévedek.
Kanaday. – Igen, de az »Idő« megszűnt, illetőleg bele olvadt a »Magyar
Ujság«-ba, mely azóta a »Magyar Idő« nevet vette fel. A ki akart,
átmehetett, de csak félfizetéssel. Én ezt nem tettem, és rosszul tettem.
Lajos. – Szünetben tetszett maradni?
Kanaday. – Másfél évig nem volt állásom, mindent zálogba kellett tenni,
nem maradtak meg, csak az elveim. Mit volt mit tennem, rá kellett
fanyalodnom a »Világ«-ra.
Lajos. – Pedig ott nem szórják a pénzt.
Kanaday. – Meghiszem azt. Én például tulajdonképpen megint volontér
lettem, mert nem számítva egy-két kiküldetést, a milyen kettő-három akad
egy esztendőben, s a mi mégis csak hoz valamit, egyébként csak szinház-
és bankett-jegyekben kapom a fizetségemet. Már pedig a szinházjegyekből
nem lehet megélni. A könyökömön jön ki a sok operett, meg mi a fészkes
pokol, de tessék ebből megélni! Ha lóversenyek nem volnának, meg kellene
őrülni.
Lajos. – Hát az jó pálya, ha tippeket kap az ember.
Kanaday. – Na és érteni kell a lóhoz. Én pedig értek hozzá, mert ha
lóról, politikáról vagy tűzesetről van szó, szeretném látni azt az
embert, a ki ehhez jobban értene, mint én. Így aztán megcsíphettem egy
pár nagy meglepetést. Az utolsó két-három év minden szenzácziós
osztalékában benne voltam, de kellett is, mert ha nincsenek lovak, és
Budapesten is csak gondoláznánk, mint Velenczében, akkor nekem már
legalább másfél évvel ezelőtt végérvényesen éhen kellett volna halnom.
Lajos. – Mért nem tetszik fellépni?
Kanaday. – Hát persze hogy fel kellene lépnem. De, lássa, így van ez…
mikor megütöttem _Ladon_-t és öt forintra majdnem nyolczszázat kaptam,
azt mondtam magamban: lám, az alap már megvolna és ha az ember egyszer
már képviselőjelölt, akkor egyszerre, hogy’, hogy’ nem, de hitele is van
hozzá… igen ám, de akkor nem voltak választások, az uj politikai helyzet
pedig a legnagyobb snaszban talált!… Aztán, higyje el, a szegény
embernek a szerencséje is szegény. A kinek pechje van, annál minden
rosszra fordul. Például most is. Az volt a vesztemre, hogy nagyon
igyekeztem. Meghallottam, szerencsétlenségemre, hogy a lapnál nagy
költség-redukczió lesz, és hogy a szerkesztőség egy részét szélnek
fogják ereszteni. Tudtam, hogy vagy én, vagy Koray, repülni fogunk. Hát
nekiestem a munkának és úgy dolgoztam, mint két ökör; Koray pedig egész
nap csak lógázta a lábát. És mi történik? Egy szép nap a szerkesztő így
szól Korayhoz: »Kedves barátom, én magának nem tudom hasznát venni, én
magát elcsapom, maga teljesen hasznavehetetlen ember, maga nem való
egyébre, csak képviselőnek«. Koray repült és én maradtam. Igen ám, de
Koraynak se égen, se földön semmije, nem ért semmihez a világon, nem
tudott mit kezdeni, hát megfogadta a tanácsot, föllépett, és
megválasztották. Ha nem dolgozom, mint egy marha, engem csapnak el, én
lépek fel és engem választanak meg. Így van ez, Lajos.
Lajos. – Majd csak meglesz Kanaday úr is. Mért ne lehetne meg éppen úgy,
mint más?! Csak éppen ki kell várni. Idővel mindenkire rákerül a sor.
Kanaday. – Nézze, az időről jut eszembe… Maga megtehetne nekem egy
szivességet. Mondja, mikor kezdődik a konczert?
Lajos. – Pont tizenegykor.
Kanaday. – Én azt nem várhatom meg, mert nekem ma egy politikai
bankettem is van, de a szupéra visszajövök. Lássa, maga megtehetné
nekem, hogy addig összeállítana egy kis tudósítást az egész ricsajról,
de különösen a konczertről. Hiszen maga, annak idején, verseket is írt.
A »Hirnök«-nél, ha valamiért leküldtük, nem győztük visszavárni, mert
közben megírt két-három költeményt.
Lajos. – Többet dolgoztam, mint az egész szerkesztőség.
Kanaday. – Hát mi az magának, az a kis tudósítás? Negyven-ötven sor kell
mindössze, s adok magának egy forintot.
Lajos. – Ej, Kanaday úr, köztünk efféléről nem lehet szó. A mi pedig azt
a kis tudósítást illeti, nagyon szivesen megszerkesztem. Meg tetszik
látni Kanaday úr, hogy meg lesz elégedve. Én az irodalmi működést azóta
se hagytam cserben, és szeretném bebizonyítani, hogy, ha a
szerkesztőségben maradtam volna, ott is vittem volna valamire…
Kanaday. – Elhiszem, hogyha kénytelen vele. De maga nem szorul rá,
boldog ember.
Lajos. – Tessék csak a banketten egész nyugodtan vacsorálni. A szupé nem
kezdődik egy óra előtt, és gondom lesz rá, hogy Kanaday úr számára a
pezsgőből kellő minőség legyen készenlétben.
Kanaday. – Jól van, Lajos, ha képviselő leszek, nem fogok megfelejtkezni
magáról.
(Megjelenik Elza, teljes díszben.)
Elza. – Nini, hisz ez Kanaday!