– Történik: Dr. Rózsa Sándor szanatóriumában. Szín: az első számu
pavillon első emeleti szalónja. A pamlagon egy érdekes arczu fiatal
ember fekszik s időnkint belepillant a mellette heverő iratcsomóba; ez
az érdekes arczu fiatal ember Springinsfeld Manfréd, Berzsenyi Blanka
bárókisasszony legujabb vőlegénye. Az asztal mellett lévő egyik széken:
a szanatórium titkára. –
Manfréd. – Megvizsgáltam az első havi számlát, s mondhatom, hogy ez az
olvasmány meglehetősen kifárasztott. Annyival inkább, mert van benne egy
és más, a mit nem értek.
A titkár. – Bocsánatot kérek, ha a számla egyes pontjai netalán
homályosak. A túlságosan nagy irodai munka arra kényszerít bennünket,
hogy a részletes számlákban bizonyos rövidségre törekedjünk. De ha
felvilágosítást tetszik parancsolni, legkészségesebben szolgálatára
állok. Méltóztassék rendelkezni velem.
Manfréd. – Először is, mi ez: »Massage I.« és »Massage II.«?… Aztán:
»Víz I.«… »Víz II.«… »Villam I.«… és »Villam II.«…
A titkár. – Ez igen egyszerü. »Massage I.«… az egész massage… a teljes
massage, minden járulékával. »Massage II.« pedig: a fél-massage, hogy
úgy mondjam: csak a massage… más szóval: a massage minden nélkül. »Víz
I.«: ez a hydrotherapikus szolgálat, a lemosások, fürdők stb., »Víz
II.«: az ásványvizek… hogy úgy mondjam: amaz a víz kivül, emez a víz
belül. »Villam I.«: ez a villamozás… ismét a therapikus szolgálat…
»Villam II.« pedig: egyszerüen a világítás… hogy úgy mondjam: amaz a
villam belül, emez a villam kivül.
Manfréd. – Most már értem. De hát ez mi: »Levegő, à 9 korona«? Mi ez a
»levegő«? És kivül vagy belül?
A titkár. – Egészen egyszerűen: a levegő, kivül és belül. A csiramentes,
tiszta levegő, melylyel páczienseinknek szolgálatára lenni szerencsések
vagyunk. A felszámítás talán kissé szokatlan, de bizonyára méltóztatik
konczedálni, hogy a méltányossággal nem ellentétes. Mert ha telepünk
esetleg olyan helyen volna, a hol a levegő miazmákkal teli, a telek ára
kisebb, a befektetés kevesebb…
Manfréd. – Jól van, ne folytassa; nagyon kifáraszt. De, mondja, ha
felszámítják a levegőt, mért nem számítják fel a napfényt is? A napot
ingyen adják?
A titkár. – A napfény, ez már benne van a lakásban.
Manfréd. – No azt éppen nem mondhatnám. Az enyimben legalább nincs benn.
Alig látok olvasni.
A titkár. – Éppen azért ez a felszámítás ellentétes volna a
méltányossággal. Részint, vannak időszakok, mikor napfénynyel egyáltalán
nem szolgálhatunk, részint, vannak időszakok, a mikor ezt magunk is
ingyen kapjuk…
Manfréd. – No, nem panaszkodom. Csak azt hittem, hogy tévedésből maradt
ki. De hát ez mi?… Zérus… vagy talán Ó?… nem tudom, hogyan olvassam…
szóval, mondjuk: »zérus à 15 korona«?
A titkár. – Ez azt akarja jelenteni: »Semmi«, tudniillik semmi zaj…
hiszen méltóztatik érteni: a csend, az égi béke, a tökéletes nyugalom,
naponkint tizenöt korona, »Semmi«… ez egy kis rövidítés… hogy úgy
mondjam: egy kis képletesség.
Manfréd. – Képletesség nélkül szólva, önök szemtelenül meglopják az
embert.
A titkár. – Házirendünk a legszigorúbban tiltja, hogy páczienseinkkel, a
kiknek idegei föltétlen nyugalmat követelnek, a legkevésbbé is
ellenkezzünk, akár a legszerényebb észrevétel alakjában is… De legyen
szabad nagy tisztelettel megemlítenem, hogy a becsületsértéseket
pótlólag szintén rá kell vezetnünk a számlára, à huszonöt korona.
Manfréd. – Kérem, irasson fel az én számlámra egyelőre tíz
becsületsértést, a melyeket, meglehet, egyszerre fogok folyósítani,
meglehet: koronkint, mindenesetre rövid egymásutánban. Vagy irasson fel
mindjárt huszat, hogy kevesebb irodai munkát okozzak.
A titkár. – Igenis. Méltóztatik még egyebet is parancsolni?
Manfréd. – Egyebet nem kérek. Csak azt óhajtanám, ha tudtára adná a
Doktor urnak ama sejtésemet, hogy a halál őt nem vízszintes helyzetben
fogja találni. Természetesen huszonöt korona ellenében.
A titkár. – Kérem, már följegyeztem. Úgy az üzenetet, mint a
számlatételt. (Manfréd int; a titkár el.)
(Szünet.)
Manfréd (egy-két percz multán, magában). – És ha meggondolom, hogy
egyszer úgy meg leszek halva, mint egy patkány! Kedvem volna sírni.
Mindenesetre olyan mauzóleumot építtetek magamnak, a milyen még nem
volt. Tágas legyen, mintha éjjelenkint sétálgatni akarnék benne;
füttetni fogom; a villamosság örök tűzként világitson benne; a reggeli
és az esti lapokat nap-nap után be kell adni a kriptába, mintha ezeket
tovább is elolvasnám; elő fogok fizetni kétszáz esztendőre. Nem, nem
tudok egyébre gondolni! Még a szerelemre sem. Kevés brómot vettem be;
beszélhetnek akármit, nekem több bróm kell! Ó, a bróm! A világ
berendezése borzasztó. A természet csak két abszolút jót adott az
embernek: a reménységet, és a brómot!
(Az ajtó hangtalanul nyílik meg; belép: Berzsenyi Blanka bárókisasszony.
A pamlagon heverő az ajtónyílást nem látja. Blanka, a ki egy csomó
virágot tart a kezében, nesztelenül közeledik a pihenő feje felé, s
onnan Manfréd lábához dobja a virágjait.)
Manfréd (felugrik). – Ó, milyen kedves vagy! Mindennap virágot hozol
nekem! (Kezet csókol.) Te, édes!
Blanka. – De mért volt olyan komor az én kedvesem?! Megint azok a csúf
gondolatok?! Nem megigérte nekem, hogy…?
Manfréd (lesegíti Blankáról a kabátot). – Nem, angyal, nem gondoltam
semmi rosszra. Nem is voltam komor, csak bosszankodtam. Megnéztem a
számlát és láttam, hogy engem itt gyalázatosan lopnak. Felszámítják a…
már nem is tudom mit.
Blanka. – Ej, ha van ember a világon, a ki nem törődik azzal a hitvány
pénzzel, az az én kedvesem!… Maga csak eltitkolja előlem, hogy mi
bántja!…
Manfréd. – Hiszen nem is a pénz! De nekem fáj az, hogy ilyen gazemberek
is vannak a világon! Te ezt érteni fogod. Nem okozott neked is temérdek
szenvedést annak a látása, hogy a világ tele van nyomorusággal, bűnnel
és csúf dologgal?!…
Blanka. – De az ember erőt vesz magán, s csak arra igyekezik gondolni, a
mi a világon szép, jó és nemes…
Manfréd. – Hiába! Nekem egy csúf mozdulat, egy ízléstelenség, egy kiáltó
szín, egy aljasság látása fizikai gyötrelmet okoz, egyszerre beteggé
tesz… Különösen a gazság látása rettenetesen bántja az idegeimet. Elég
arra gondolnom, hogy vannak emberek, a kik pénzért akármire képesek, és
már sírnom kell. (Sírógörcsöt kap, mert arra gondol, hogy akármilyen
finom növénye ő a czivilizácziónak, azért mégis meg fog halni egykor.)
Blanka (ápolgatja). – Hát hagyja itt ezt a helyet!… menjünk egy más
szanatóriumba!… vagy ne menjünk többé szanatóriumba?… magának nincs erre
szüksége! Maga ifjú, szép, egészséges, erős, csak érzékenyebb, mint
kellene! Egy kis hiperesztezia az egész, a legnagyobb tudósok se
találnak egyebet! És én bizonyos vagyok benne (lesüti a szemét), hogy
ebből a túlérzékenységből a boldogság… boldogságunk… hamarabb ki fogja
gyógyítani, mint a bölcsek minden orvossága!
Manfréd. – Te édes vagy!… Te olyan vagy, mint a cinquecentonak legégibb
Szent Czecziliája!… De… nem! A lelkem erős; a mit egyszer megmondtam,
azt én megteszem. Megmutatom neked, hogy neuraszténiám nem olyan súlyos,
mint hiszik; az akaratom még nem beteg, a lelkem erős. És az értelmem
is. Ez beláttatta velem, hogy nekem, mielőtt megengedhetem magamnak a
boldogságot, legalább is három havi kúrát kell tartanom, legalább is
három hónapig kell pihentetnem és erősítenem az idegeimet. Hatalmas
fizikumot sehogyan se szerezhetek magamnak… de az ész, az erkölcs,
minden azt parancsolja, hogy a boldogság első pillanata a legjobb
kondiczióban találjon, a milyenre csak szert tehetek!
Blanka (pironkodva). – Ó, Manfréd, én érzem, hogy maga… hogy te… hogy
neked nincs szükséged kúrára… hogy… látod, nem tudom, hogyan mondjam?…
de érzem! (Lehajtja fejét jegyese jobb karjára.)
Manfréd. – Nem, drágám, nem szabad magunkra gondolnunk! Erkölcsi
kötelességünk, de boldogságunk is úgy kivánja, hogy már most gondoljunk
arra a kis lényre is, a ki eljövendő!… Látod, édesem, ha atyám nem
mulasztotta volna el azt a köteles óvatosságot, a melyet én rá
kényszerítek magamra, akkor nekem ma nem volnának szenvedéseim, akkor
nekünk a boldogságra nem kellene várakoznunk, akkor nem volnék Tantalus
sorsára kárhoztatva, s hogy agyonszorítsalak ölelésemmel, megtehetném
ezt, megtehetném ezt: bróm, villanyozás és hidegvízkúra nélkül!… De
atyám abban a korban csak a pénzgyüjtésre gondolt. Egy pillanatot se
akart elmulasztani, hogy még több, még több milliót szerezhessen, és
elmulasztotta olyan fizikai kondicziót szerezni, a melyet joggal
megvárhattam volna tőle. Most mihaszna a millióim?! Zsákot szeretnék
hordani, azzal a föltétellel, hogy elbirjam!
Blanka (egy kicsit gyanakodva). – Ó, istenem, ha az ember nem kénytelen
zsákhordásból és díjbirkozásból élni, akkor mi szüksége az izomerőre?!…
Egy finomabb szervezetü férfi jobban ápolja magát, ennyi az egész! Mert
maga se hiszi azt, ugy-e, hogy csak a zsákhordók, a díjbirkozók, az
akrobaták és a mészároslegények születtek a boldogságra?!… Nem csak
ezek, ugy-e?!… Igaz, hogy én nem ismerem az életet, de azt mégsem akarom
elhinni, hogy csak ők volnának a boldogok… ez nagyon szomoru volna, nem
igaz?!
Manfréd. – Nem, nem; igazad van, ez nagyon szomoru volna. De nézd,
édesem, itt van valami, a mire hamarjában nem gondolsz… és ez érthető,
mert még nem ismered az életet… aztán meg te csak szeretsz, és a
gyöngéd, szerető női szív nem szeret a jövő szomoru esetlegeivel
számolni… itt van valami, a mi az életben a legfontosabb… a mire a
férfinak, akármilyen szerelmes, gondolnia kell… a felelősségek
legsúlyosabbika, a kötelességek legelseje, a legfőbb erkölcs!… Nem
érted? Hogyan is magyarázzam meg bájos tájékozatlanságodnak? Lásd, ha én
nem gondolok ezzel a legsúlyosabb felelősséggel, ha én nem gondolok
egyébre, csak szerelmünkre, ha én nem gondolok semmivel, csak jogos
önzésünkkel, és oltárhoz vezetlek, szivemre zárlak… csak azzal törődve,
hogy minél előbb… minden óvatosság nélkül… mondhatnám hebehurgyán…
történetesen egy olyan pillanatban, a mikor egészségem nem a képzelhető,
az elérhető legjobb… a mikor szivem talán a legszerelmesebb, de idegeim
nincsenek a legjobb dispoziczióban… a mikor, a mi bennem életerő, az
mind csókká változnék át, de én valójában nem _well and fit_ állok a
starthoz… akkor, igen, bizonyára, lerabolnám az égből a boldogságot… egy
ideig, talán nem is nagyon rövid ideig, az üdvösség tengerén
hajókáznánk… de csakhamar, mondjuk: egy év mulva, árnyék borulna
boldogságunkra, mert látnunk kellene, hogy az a kis lény, a kit
mindennél jobban szeretünk, törékeny szervezetü!… Érted? (Blanka lesüti
szemét.) Elképzeled, milyen rettenetes volna, ha az élet, a melyet
adunk, nem a pihent életerőből, hanem inkább csak szenvedéseimből
fakadna?! Ha csókjaink egy idegbajos kis lényt szólítanának életre, egy
angyalt, a kinek az egész lét fáj?! Milyen szomoruság volna neked, és
milyen önvád nekem!
Blanka (jegyeséhez simulva). – Istenem!… de hiszen… hogyan is mondjam?…
Látod, én nem ismerem az életet… De téged ismerlek… és azt képzelem,
hogy aggodalmaid nagyon túlzottak… Végre is, te nem vagy beteg, csak,
mint az előkelő szellemek majdnem mind, nagyon is finom szervezetü, egy
kissé filigrán… Aztán… én azt nem tudom, az igaz… de mégis úgy képzelem…
Nem, nem tudom elmondani… Látod, nagyon szégyellem magamat… félek, hogy
kinevetsz… hogy ostobaságot mondok… hogy csunyának találod, ha
legtitkoltabb gondolataimat is elárulom neked… Nézd, pirulnom kell
előtted!…
Manfréd. – Mondd csak!
Blanka (arczának rejtekhelyet keresve jegyese kebelén). – Szóval… úgy
képzelem… persze, te ezt jobban tudod, mit tud egy leány?!… mi az ilyet
csak találgathatjuk… de én azt hiszem… remélem… hogy a Jóisten nem olyan
szigoru, mint te mondod… Lásd… sok mindenfélét olvastam a természetről,
az öröklésről, mit tudom én miről, olyanról is, a mit nem értek… elég az
hozzá, mért történnék úgy, a hogy mondod, mikor a Szerelem két lényt
tesz egygyé?! Mért fakadjon az, a kiről beszélsz, a te érzékenységedből,
és mért ne feleséged szerelmének lángjából?! Pirulva vallom meg neked,
én nem is nagyon régen, véletlenül, olvastam valamit, a min
elgondolkoztam… Valami olyanforma volt benne, hogy a házasság
boldogsága… a család boldogsága… nagy részben attól függ, hogy a
menyasszony… a feleség… ép, erős, egészséges legyen… és hogy ez talán
még fontosabb, mint hogy… mint minden egyéb… Elgondolkoztam ezen, és
mert te mindig ijesztgetsz, örültem rajta, hogy ezt olvastam… úgy
sejtem, az én lányos eszemmel, hogy ez téged is megnyugtathat, hogy
elűzheti rémképeidet… (Csak félig tudja, hogy mit mond). – Ó, Manfréd,
bennem annyi az életerő, és ez az életerő oly pihent!…
Manfréd (egészen közel vonja magához naiv aráját. Hosszu csók).
Blanka (pironkodva). – Miket mondatsz velem!
Manfréd. – Angyal vagy! És térden állva imádlak! (Kezet csókol). Többet
mondok. Igen, engem is biztat az, a mit neked kislányos sejtésed sugall.
De a kötelesség azt parancsolja, hogy mindent tegyünk meg, a mi rajtunk
áll, hogy ne érhessen bennünket szemrehányás… hogy megóvhassuk magunkat
az önvádtól… Mindent el kell követnünk, a mit megtehetünk, köteles
óvatosságból… akármilyen lemondásba kerül. Felelősségem tudata
rákényszerít erre a három hónapi kúrára… pihenésre… mondhatnám: erre a
szent előkészületre, mert hiszen a házasság szentség… Kell. Kimondtam és
megteszem. Erős vagyok.
Blanka (suttogva). – Mindenben legyen meg a te akaratod!
Manfréd. – Ne így mondd. Úgy mondd: kettőnknek már csak egy érdekünk
van, az ő érdeke!…
Blanka (bazsarózsa-színben pompázik).
Manfréd. – Nehéz még két hónapig várni!… te még nem is tudod, hogy
milyen nehéz!… De Jákob hét évig várt a feleségére. Én is kibírhatok két
hónapot. És ez a két hónap nem lesz elpazarolt idő. Nem is képzeled,
hogy lemondásunkért milyen dús kárpótlást fogunk találni!
Blanka (szendén). – Beszéljünk másról! Arra kényszerítesz, hogy folyton
szégyenkezzem! (Manfréd hosszu csókkal hallgattatja el jegyesét. A
differencziák ilyetén kiegyenlítését Blanka megnyugvással fogadja.)
Manfréd. – Megjegyzem azonban… nehogy azt mondd valaha, hogy vőlegény
koromban másképpen beszéltem, és mint férj, ismét másképpen járok el!…
megjegyzem, hogy az ő érdekének, vagy jobban mondva: az ő meg a többiek
érdekének kell lebegnie előttünk mindig, később is!… Esztelenségekre,
őrültségekre, a mámor féktelenkedéseire nem szabad ragadtatnunk
magunkat, soha, később se!… A szerelem paroxizmusában is gondolnunk
kell, mindig, az ő jövőjükre! Az erkölcsi kötelesség, az ő érdekük azt
parancsolja nekünk, hogy szerelmünk önzésében soha se feledkezzünk meg
arról, a mit egészségük tőlünk megkövetel… hogy lemondani is tudjunk…
hogy esetleg sokat tagadjunk meg magunktól az ő jóvoltukért! Ismerned
kell minden gondolatomat. Tudod-e, hogy két okból veszlek feleségül?
Először azért, mert…
Blanka. – Először azért, mert szeretsz. És másodszor?
Manfréd. – Először azért, mert szeretlek. Másodszor, mert te vagy az én
álmodott angyalom, a kit kerestem, a kiről ábrándoztam…
Blanka. – Milyen kedves vagy!
Manfréd. – Mert nekem olyan feleség kell, a milyen te leszel. Az isten
téged, a te lányosságoddal, feleségnek való szelid temperamentumoddal,
egyenesen az én számomra rendelt… és mert te olyan vagy, a milyen
feleségért nekem imádkoznom kell, a milyen feleségről a hozzám hasonló
embernek, az adott körülmények közt, csak ábrándoznia lehet… És
harmadszor, azért veszlek el feleségül, mert egyátalán meg akartam
házasodni.
Blanka. – Látod, ezt az okot már elengedtem volna.
Manfréd. – Mert kislányos vagy és még nem gondolsz azzal, hogy mit
követel tőlem az emberi hivatás, a kötelesség, a felelősség tudata és az
erkölcs. Mindez azt követeli, hogy gondoskodjam: utódról… utódokról, a
kik az életemet folytatják… és pedig minél hamarabb gondoskodjam, mert
ha még egy darabig halogatom a dolgot, nemsokára már későn volna. De az
egészségem is azt követeli, hogy siessek a házassággal. Meg kell
vallanom neked, hogy sokáig rabja voltam az érzékiségemnek. A szerelem
már-már tönkre tett… aláásta az egészségemet… erős akartam lenni,
föltettem magamban, hogy szakítok az asszonyokkal, de gyönge voltam…
ujra föl akartam emelkedni Omphale lábától, de visszaestem… Ebből nincs
más menekvés, mint: a házasság, a tűzhely szelid lángja… Az egyik
orvosom, a kinek elmondtam, hogy a szerelem milyen esztelenségekre
ragadt, kijelentette, hogy végem van, ha hamarosan meg nem házasodom… És
ha már erről beszélünk, el kell mondanom neked, micsoda kötelesség vár
házasságunkban rád… igen, rád, édes angyalom!… Neked kell őrködnöd
felettem, mert én gyönge vagyok. Vigyáznod kell az egészségemre…
vigyázni fogsz rá, ugy-e?!…
Blanka. – Igen, igen.
Manfréd. – Különösen az a feladat vár rád, hogy erős légy, ha én netalán
gyönge találok lenni… Remélem, hogy házasságunk számomra a nyugalmat és
az erkölcsöt fogja jelenteni, de nem bízom magamban… tudod, a megszokás,
a régi bűnök… De ott leszel Te, és észre térítesz, ba már-már elvesztem
az eszem!… Kivált két dologtól kell óvnod férjedet és két dologtól kell
visszatartanod engem, mert ezek az én legnagyobb veszedelmeim… Az egyik:
az érzékiség. Ó, az érzékiség! Ez az én démonom, az én vámpirom,
egészségemnek, életerőmnek kiszipolyozója! De te meg fogsz óvni ettől az
én vámpíromtól, vissza fogsz tartani az érzékiségtől, ugye?!…
Blanka (minden nagyobb lelkesedés nélkül). – Igen, igen. Kötelességtudó
feleséged leszek!
Manfréd. – Az én jó szellemem, az én őrző angyalom, testvérem az
erkölcsben, párom az önmegtartóztatásban!… A másik dolog: a hasis.
Blanka. – Hogyan? A hasis?!
Manfréd. – Elrémülsz, ugy-e?!
Blanka. – Nem, nem azért kiáltottam fel… csak a meglepetés!… A hasis!
Istenem, ez roppant érdekes lehet!… és te ezt ismered?!…
Manfréd. – Előtted nincs titkom.
Blanka. – Nagyszerű! Ó, én sokat olvastam erről!… és mindig nagyon
kiváncsi voltam rá… Beszélned kell nekem erről… sőt… talán… egyszer…
próbából… hogy én is ismerjem ezt… hogy minden, minden közös legyen
közöttünk… megismerteted velem is, ugy-e?!…
Manfréd. – Mit képzelsz! A hasist! Nem tudod, mit beszélsz!… A hasis
rettenetes! Nagy élvezet, az igaz, a legnagyobb élvezet a világon!… de
rettenetes! Ez a halál, és egyszersmind a legnagyobb erkölcstelenség.
Látod, nekem van egy mentségem, hogy belesülyedtem ebbe a fertőbe.
Mindig bőségben, tétlenségben és csak az eszméimnek éltem. Minthogy volt
időm hozzá, és egyéb nem foglalt el, hozzá szoktam, hogy megfigyeljem
önmagamat. Egészségem már gyermekkoromban hanyatlani kezdett, később a
szerelem serlegét oly sűrűn, addig ürítgettem, míg az oldalnyilalásaim
folytonossá váltak… tudatosságommal egyre kontroláltam egyre szaporodó
testi bajaimat… s mióta az eszemet tudom, a közeli halál réme mindig
hálótársam volt… Idegeim tönkre mentek… szörnyü szorongásom soha se
hagyott nyugtot… Mindig rémek tánczoltak körül… féltem… és a feledést,
az öntudatlanságot kerestem. Ezért ízleltem meg először a hasist. Mikor
először tepert le, már tisztában voltam vele, hogy ő: maga a halál, a
halál személyesen. Menekülni igyekeztem tőle; hiába. Nem beszélem el
ezzel a szörnynyel vívott küzdelmeimet; se azt, hogy mennyit szenvedtem
nagy élvezeteinek váltságául. Egyszer már majdnem kigyógyultam, de akkor
jött közbe nagy fölfedezésem. Tudod, hogy ezzel óriási szolgálatot
tettem az emberiségnek, s elfoglaltam helyemet a világ nagy feltalálói
között.
Blanka. – Feltalálni egy dolgot könnyü, de feltalálni kétezer millió
ember között azt az embert, a ki…
Manfréd. – Igen, ez az. Szóval a nagy szolgálat, melyet a világnak
tettem, jóleső elégtétellel s némi önelégedettséggel töltött el. De
milyen nagy árt fizettem ezért! Bele beszéltem magamba, hogy az
emberiség egy olyan kimagasló alakja, mint én, mindent megengedhet
magának, még a hasist is. Visszaestem. Pár évig lubiczkoltam ebben a
pocsolyában. De aztán beláttam, hogy most már: vagy, vagy. Nem akartam
meghalni. Nekem még kötelességeim vannak az emberiség iránt, és kivált
kötelességeim magam iránt. Utódokat kell hátra hagynom. És eszembe
jutott, hogy: igen, gyermekeim, a kik még csak ezután fognak
megszületni, ők fogják visszaadni életemet, ők fognak kigyógyítani
betegségeimből, részben gyermekeim lesznek, részben apáim… New-Yorkban
van egy szanatórium, mely csak hasis-betegeket kontrolál. Hat hónapot
töltöttem ebben az akadémiában, s végül gyógyultan bocsátottak el. Aztán
átrándultam Európába, s egy németországi szanatóriumban az idegeimet
foltoztattam meg. Most már minden orvos gyógyultnak tekint, de ők is úgy
vélik, hogy a visszaeséstől csak a házasság mentsvára és égi békéje
óvhat meg. Ekkor találkoztam veled: megváltó angyalommal! Te nekem az
élet, az egészség és az erkölcs vagy. De óvnod kell, és kivált a
hasistól!
Blanka. – Kár!
Manfréd. – Hogyan? Mit mondasz?
Blanka. – Csak azt akartam mondani, hogy ezt nem tudtam, és sajnálom,
mert a hasis mégis csak nagyon érdekes lehet… és olyan költői lett
volna: együtt színi a hasist… édes-kettesben!… Persze, ha ez így van, a
hogy mondod, hogy ez olyan szörnyü, olyan rettenetes… tovább nem lehet
szó a dologról… és én meg foglak óvni… őrangyalod leszek… de mondd… én,
a ki olyan egészséges, olyan életerős vagyok… nem próbálhatnám meg?…
egyszer?… hogy lássam, tudjam, ismerjem, milyen szörnyü, milyen
rettenetes!… és annál inkább óvhassalak?!…
Manfréd (szilárdan.) – Nem, kedvesem. Akkor még inkább az érzékiség!
Blanka (máris hitvesi megadással.) – Legyen meg a te akaratod.
Manfréd. – Mintha sóhajtottál volna.
Blanka. – Én?!
Manfréd. – Ne is sóhajts, drágám, soha. A sóhajtás engem borzasztón
bánt, idegessé, őrültté tesz. Ha sóhajtani hallok valakit, úgy érzem,
mintha valamit lehámoznának a gerinczoszlopomról. (A halálra gondol.
Szünet.)
Blanka (csodálattal nézi jegyese szenvedő arczát. Magában). – Milyen
szép! Talán a hasis tette ilyen átszellemülten széppé!… Kár, hogy a sok
hasisból, a mit elszítt, semmit se juttatott nekem!…
Manfréd. – Mért nem szólsz? Vallomásom elidegeníti tőlem szivedet? Nem
tudod megbocsátani multamat? Már nem szeretsz?