Első százszorszép. – Jaj, a mátka-pár! Mindjárt letépnek bennünket!
Második százszorszép. – Ugyan, hova gondolsz! Csak nem képzeled, hogy az
Elza »Szeret? Nem szeret?«-et fog játszani?! Vagy talán a másik? Az
ugyan tisztában van vele, hogy fehérszemély őt még nem szerette és nem
fogja szeretni! Csak nézd meg ezt a pofát!
Egy öreg tölgyfa. – Hallod, mit beszélnek ezek a parvenük?
Egy vén nyárfa. – Én le se nézek rájok. Nekem, ha százszor
megvásárolnak, akkor se léteznek. (Reszket és sóhajtozik.)
Az öreg tölgyfa. – Megértem egy pár száz esztendőt, de ilyen alakokat
még nem láttam. Micsoda furcsa állatjai vannak a jó istennek!
A vén nyárfa. – Bizony másféle fából faragták azokat az embereket, a kik
engem ültettek!
Az öreg tölgyfa. – Talán azt mondhatnád, hogy »bennünket«?! (Magában:)
Büdös, vén arisztokrata!
A vén nyárfa. – Te, te még gyerek vagy, s az igazat megvallva, egy kissé
jöttment. De én, biz én már nem igen fogok megváltozni!
Az öreg tölgyfa. – Ne susogj olyan hangosan, mert nem hallom, mit
beszélnek. (Félre:) Gyalázatos szokásai vannak az öregnek! Folyton
motyog magában!
Elza. – Na és?
Gaston. – Na és semmi. A Diane de Lys-história igaz, de önt, a ki olyan
okos, mint egy egész rabbigyülekezet, és a ki annyira fölötte áll
mindennek, mint egy egyiptomi isten, ez a viszony nem zsenirozhatja.
Csak nem akarja elhitetni velem, hogy félteni fog?! És ha netalán,
kivételes kegyből, megtisztelne azzal, hogy a minden női erénynyel ékes
feleségek hagyományos féltékenységét kiterjesztené rám is, a ki
semmiképpen sem vagyok méltó önre: csak nem lesz féltékeny egy Diane de
Lysre?! Tudja, hogy hívják Diane de Lyst a családias nevén? La Goulue!
Remélem, nem mondja komolyan, hogy La Goulue zsenirozhatja önt?!
Elza. – Ön rabulista, barátom. Ki beszél féltékenységről? Itt csak a
hiuságom kérdése forog szóban. Ön szives volt elismerni, hogy az én
kevélységem jogos. Nos, az én kevélységem nem tűrheti el, hogy az az
ember, a ki a nyilvánosság előtt hozzám van atasírozva, egy dáma nevével
kapcsolatosan szerepelhessen. Ezzel a kérdéssel egyszer s mindenkorra le
kell számolni. Én azt nagyon jól tudom, hogy ezekkel a dámákkal
semmiféle tisztességes nő nem konkurrálhat. Abban, hogy tökéletesek a
művészetükben, olyan varázsuk van, a melyet a feleség sohase sajátíthat
el, mert nem lehet hozzá elég praxisa. Tehát kétszer kettő négy, hogy az
urak mind egy szálig visszatérnek ezekhez a dámákhoz, ha ugyan egyátalán
megszakítják a viszonyt, mondjuk a mézeshetek idejére. Visszatérnek azok
is, a kik jóhiszeműen fogadkoznak, hogy szakítani fognak – csak úgy,
mint azok, a kik rosszhiszeműen fogadkoznak, vagy mint azok az
egyszerűek, a kik nem is gondolnak a szakításra. Nos, hogy tovább egy
pillanatra se magyarázhassa félre szándékosan a szavaimat: kijelentem,
hogy engem az ön multja vagy jelenje, sőt akár a jövője, egy cseppet se
zseniroz, és nekem az is mélységesen mindegy, hogy ön szakít-e ezzel a
dámával vagy sem, – hogy csak egy bizonyos idő mulva fog hozzá
visszatérni, vagy fel se bontja a viszonyt, mert úgy se érdemes. Tőlem,
akár holtukiglan mindennap meglátogathatná, ha ön ezt titokban tehetné.
Csakhogy ezek a hölgyek a legnagyobb nyilvánosság előtt élnek, s az,
hogy ön titokban szeresse őt – a mi ellen semmi kifogásom nem volna –
tisztára lehetetlen. Ön talán megpróbálná a titkolózást, de hiába, mert
visszatérését rajtam kivül az egész világ megünnepelné s La Goulue
kiiratná a _Gil Blas_ba. Már pedig én senkivel se óhajtok konkurrálni,
különösen a bizonyos vereség tudatában, és legkülönösebben, ha Diane de
Lys kisasszonynyal kellene konkurrálnom azért, hogy bizonyosan vereséget
szenvedjek. Szóval, az én kevélységem nem engedi meg, hogy engem csak
egy perczig is együtt emlegessenek Diane de Lys vagy máskép La Goulue
kisasszonynyal.
Gaston. – Sohase hittem volna, hogy ön ennyire vieux jeu, kedves Elza!
Először is, Diane nem utolsó személy. Tudok, még pedig femme du
monde-okat, a kik rettenetesen irígylik a lovait, a kocsijait és az
ékszereit, és nem tudom, hogy mit nem tennének meg ezekért a holmikért.
Vannak, és tisztességes asszonyok, a kik mindenáron úgy akarnának
öltözködni, mint Diane, és utánozzák a toilettejeit, már a mennyire az
anyagi eszközeik megengedik. És ismerek előkelő, a nyilvánosság előtt
kifogástalan hölgyeket, a kik úgy kendőzik és úgy friziroztatják
magukat, hogy Dianera hasonlítsanak. Ha egy asszony Párisban él és magas
életet visz, akkor szükségképpen versenytársa a Diane de Lyseknek. De
édes istenem, ebben nincsen semmi megalázó. A femme du mondenak mindig
megvan az a pokoli elégtétele, hogy végre is ő marad felül s hogy a
Diane de Lysek épp úgy irígylik a tisztességes asszonyokat, a mennyire a
tisztességes asszonyok irígylik őket. Minthogy nekik csupán ez az egy
hiányzik, mindent odaadnának ezért az egyért, összes ékszereiket s talán
még a kocsit, lovat is.
Elza. – Köszönöm szépen, de nem kérek ebből a pokoli elégtételből.
Megvagyok így is.
Gaston. – Szóval, ön belekapaszkodik a Gouluebe, hogy lerázhasson a
nyakáról.
Elza. – Nem, csak lassankint belátom, hogy a tervezett házasság
lehetetlen. Mindig több és több akadály merül fel előttem!… Nos, én
fáradtabb vagyok, semhogy küzdeni akarjak a hamis Diane de Lys-szel!
Talán az igazival se konkurrálnék… pedig az, ha jól emlékszem, femme du
monde volt… Nem lelkesülök a tapasztalt szivekért, s az öné túlságosan
tapasztalt, édes Gaston.
Gaston. – Hm. Ez a pofon, úgy látszik, arra való, hogy kihozzon a
sodromból, és az inzultus hatása alatt megfelejtkezzem a tárgyról.
Maradjunk csak a tárgynál. Bocsásson meg, ha untatom, de nekem kitünő
okaim vannak rá, hogy ragaszkodjam a tervezett házasság eszméjéhez. És
én küzdeni fogok az ön érveivel, bár ezek az érvek épp oly hamisak, mint
a Diane de Lys neve. Nem csinálok belőle méltóság-kérdést, hogy ürügyek
ellen kell hadakoznom. Csak konstatálom, hogy ez az ürügy nem jó. Ön
hiába kapaszkodik bele a Gouluebe, ez az álláspont nem tartható, mert én
hamarosan meg fogom győzni arról, hogy önnek Diane de Lys-szel nem kell
konkurrálnia, hogy önt Diane de Lys-szel sohase fogják emlegetni, hogy
Diane de Lys, máskép La Goulue: fuit, nem létezik.
Elza. – No, erre kiváncsi vagyok.
Gaston. – Hát pedig ez igen egyszerű. Én a tervezett házasság nélkül is
szakítottam volna Diane de Lys kisasszonynyal. És már szakítottam is,
örökre, a visszatérés minden reménye nélkül. Abból az érthető okból,
hogy Diane de Lys kisasszony nekem egy kissé drága.
Elza. – Ah, bah! Önnek megvan a betevő falatja, és ebben a pontban a
legfösvényebb emberek is képesek minden nagylelküségre. Lesznek órái,
mikor nem lesz ilyen smuczig.
Gaston. – Ön nem ismeri a Gouluet. A Gouluenek ötszáztizenhét czipője
van… Egyszer megmutatta a czipőit: azt hittem, hogy czipőkereskedésben
vagyok. Egy más alkalommal megmutatta az alsónadrágjait: azt hittem,
hogy a szerályban vagyok.
Elza. – Talán hagyjuk a részleteket.
Gaston. – Hát hagyjuk a részleteket. Elég az hozzá, hogy önnek, mert
Budapesten él, s itt a méretek mégis kisebbek, nem lehet fogalma a
Goulue pazarlásáról. A Goulue néha, ha kicsípi magát, csipkékben és
egyebekben, egy egész uradalmat vesz fel magára. Szomoru, és az
erkölcsre nézve kissé megalázó, de igaz, hogy ez a piszok nő, néha,
mikor cake-walk-ot tánczol: egy vagyont képvisel. Hát mondja, kérem, ki
állja ki ezt? A czivilizáczió haladtával elmultak azok az idők, a mikor
az Aszpáziákat egy-egy Periklesz szutenálhatta. Ma már nincs olyan
Periklesz, a ki ezt győzze. Az első márkáju horizontálokat csakis
részvénytársaságok exploatálhatják, és a Diane de Lys esete is ez. Abban
az időben, a mikor a legjobban bele voltam bonyolodva: én csak
harmadsorban voltam angazsálva nála. Rangban megelőzött a venezuelai
köztársaság elnöke, a ki a második barátja volt, és az elnököt is
megelőzte Smith, a guano-király. De mivel az összes részvényeket ő se
akarta jegyezni – és nem is tehette, mert hamar koldusbotra jutott volna
– abszolút jogokat ő se gyakorolhatott. Úgy, hogy mikor egyszer,
váratlanul, megérkezett ő felsége II. Chlodwig király, a vén betyár, a
mi Dianenak occasion volt, a venezuelai elnöknek, a ki előbb a szalonban
várakozott, a szemetes ládába kellett bebujnia, mert a boudoirt már
lefoglalta Smith, a ki hamarjában nem tudott elillanni. Szerencse, hogy
én nem voltam jelen, mert nem tudom, hogy hova kellett volna bujnom.
Elza. – Lássa, Samuka, azt szeretem, hogy maga ilyen móka-ember. A
móka-embereknek sokat megbocsátok; hisz az élet olyan szomoru!
Egyáltalában, velem lehet beszélni, csak érteni kell a módját.
Gaston. – Ne kaczérkodjék, szívtelen!… Különben, tudja-e, hogy a
szépatyánk, a kinek éppen ilyen ocsmány pofája volt, mint nekem,
lakodalmi mulattató volt? Arra ütöttem.
Elza. – Ez már garstiges Lied. Beszéljen csak Párisról.
Gaston. – Mit beszéljek? Verklungen war jetzt die Legende! A románczom
abból áll, hogy eleinte megfontolatlanul sok részvényt jegyeztem
Diane-nál, aztán lassankint túladtam a részjegyeimen, végül, voltak
némelyes obligóim, de leszámoltam, storniroztam az ügyet és punktum. És
Diane nem létezik többé.
Elza. – Hiszi a piszi.
Gaston. – El fogja hinni, ha egészen nyíltan beszélek. És mért ne
tenném? Ön, Elzácska, olyan okos, hogy magának még az igazságot is meg
lehet mondani. Hát nézze, én elismerem, hogy nem tartozom azok közé, a
kiknek a házasság egyszersmind megtérés. Az erényem még igen zsönge
palánta, a magamban való bizodalomnak még nem volt alkalma
megszilárdulnia, s nem merném azt állítani, hogy örökre leszámoltam
minden rossz gondolattal. Ez csak becsületes beszéd, mi? És egy évvel
ezelőtt, két évvel ezelőtt, még az is megtörténhetett volna velem, hogy
elveszek valakit, de azért nem mondok le Dianeról. Csakhogy most már nem
ez az eset. Én, tekintet nélkül a tervezett házasságra, felmondtam a
barátságot Dianenak, nem erényből, hanem kénytelenségből. Higgadt
gondolkozásu ember vagyok, bár nem látszom annak, tudok egy kicsit
számítani, s be kellett látnom, hogy ez a Diane nekem átkozott rossz
üzlet. Mert ez a rongy teremtés annyiba került nekem, hogy, ha tovább is
így folytatom, kilencz és félév mulva magam is elmehetek lakodalmi
mulattatónak. Azért túladtam rajta; czedáltam őt, akármi következzék.
Már most itt van a tervezett házasság. Hát ez nekem sokszorosan kitünő
üzlet. A családi politika kivánalmairól, azokról az érdekekről, a
melyeket a Jacques bácsi a leginkább méltányol, de ön talán kevésbbé,
nem is beszélek. Hagyjuk a két czéget, beszéljünk egy pillanatra rólam.
Nos, elég volna annyit mondanom, hogy ezzel a pofával, melyet még a
különböző Diane-ok is szemtelenül megadóztattak, s melyért, akárkit
vennék el, a házasságban is adóznom kellene… mondja, kérem, ezzel a
pofával hol találhatnék önnél ideálisabb feleséget?! De én nemcsak ezt
mondom, bár ez untig elég volna, hanem megvallom a titkos gondolatomat
is. Azt, hogy ha én másvalakit vennék el… nem önt, hanem egy
tuczatfeleséget, a ki egyébként konveniál, ez rám nézve igen nagy
financziális hátránynyal járna. Előbb-utóbb gondoskodnom kellene Diane
utódjáról, a ki talán nem olyan comme il faut, mint Diane, de nem is
olyan pimaszul követelő. Így megszabadulok ettől a gondtól, véget
vethetek annak az életnek, mely nemcsak bűnös, hanem, mi több, szörnyen
drága is, s remek üzletet csinálok, mert a képzelhető legideálisabb
feleségen kívül, ingyen kapok…
Elza. – Egy kedvest, a ki teljesen pótolhatná Dianet? Pardon, kedves
Gaston, de ki kell önt ábrándítanom. Ön a tervezett házasságban
semmiesetre se találhatná meg azt a… hogy is mondjam?… mondjuk: azt a
családiasságot, a melyet Dianenál megtalált. És azért nem azt mondom
önnek, hogy: köszönöm, de nem pályázom a Diane helyére, mert másféle
ambiczióim vannak, mint hogy egy Diane után következzem sorban, és hogy
egy Dianet pótoljak… azt se mondom, hogy bármennyire respektálom az ön
üzleti érdekeit, ez nekem nem vásár, mert hisz ön, cserében, nem sok
jóval biztat, még azzal se, hogy kifogástalan férj lesz… elengedem a
hűség-esküt, mert ha még úgy fogadkoznék is, akkor se hinnék az
esküjének, és ez nem csupán önnek szól… mindezt nem mondom, bár untig
elég volna, nem igaz?… csak azt mondom… és én is megvallom minden titkos
gondolatomat… hogy hagyjon fel minden reménynyel, mert a tervezett
házasság amúgy se adná meg önnek azt a bizonyos családiasságot! Sokféle
asszony szaladgál a világban… van, a ki a férjének sohase lesz a
kedvese, mert ha a kedvese akar lenni valakinek, a kedvesét választja…
van olyan is, a kinek elvei vannak… vannak vadak, és vannak, a kik csak
a férjökre néznek vadul… Nem igen találhatja ki, hogy én melyik
osztályba tartoznám, mert még magam se gondolkoztam erről… de gondoljon,
a mit akar, annyit mondhatok, hogy a tervezett házasságban a bizalmasság
nagyon is korlátolt volna, a mire elég ok az, hogy végre is, ezt a
házasságot nem az égben kötnék, csak egy irodában, mert hiszen azzal
csak nem áltatjuk magunkat, hogy szerelmesek vagyunk egymásba?! Tudja
mit, Gaston? Adok egy jó tanácsot. Térjen vissza Dianehoz! Kilencz és
fél év még nagy idő; remélem, nem akar örökké élni… A legrosszabb
esetben elmegy lakodalmi mulattatónak.
Gaston. – E szerint Diane csak ürügy volt, s ön azért vallat, mert
kifogásokat keres?!
Elza. – Nem egészen. Az igaz, hogy önnek most nem igen sikerült
rábeszélnie erre a házasságra. De nem élek vissza azzal, hogy nyiltan
beszélt velem. Pedig azt is mondhatnám, hogy: nem igen bízom az olyan
urakban, a kik sokat jártak a Diane-ok akadémiájába… s hogy nem
szimpatizálok az olyan vőlegényekkel, a kik nagyon sokat tudnak…
Mondhatnám, mert igaz. De nyiltságért nyiltság. Megvallom, hogy e nélkül
is gondolkozóba estem volna. Eh, beszéljünk egészen őszintén! Igaza van,
meggondoltam a dolgot: még se megyek önhöz feleségül!
Gaston. – No lám! És miért nem?
Elza. – Édes istenem… Rezon-házasság – rezon-házasság. De az ennyire
rezon-házasság már ostobaság!
Gaston. – És ez csak most jut eszébe? A mikor már hetek óta a
menyasszonyom?
Elza. – Azt hiszem, azért nem történt önnel semmiféle szerencsétlenség.
Egy kissé talán szórakoztattuk önt; azt mondta, jól találja itt magát.
Én is örültem, hogy jobban megismerkedhettünk; nagyon tanulságos
dolgokat hallottam öntől a párisi szinésznők életéről.
Gaston. – Szóval, egy kissé az orromnál fogva vezetett, nem tudom miért?
Elza. – Ah, a szemrehányás nagyon gyöngéd, de azért érthető! Nos, igen,
ön csakugyan szivességet tett nekem. Mátkaságunk jó volt arra, hogy egy
kissé elfelejtesse azt a históriát, a melylyel meglehetősen
kompromittáltam magam. Magának nem ártott, nekem egy kissé használt,
hálásan ismerem el, hogy lekötelezett, s bizony isten mondom, hogy nem
ezért a haszonért, nem czélzatosan tettem, ha egy kis ideig
bolondítottam önt. Jóhiszemüen mondtam igent; s azt hittem, hogy az
igéretemet meg fogom tartani. Megvoltak rá az okaim, hogy belenyugodjam
a rezon-házasság gondolatába; elmondanám ezeket az okokat, de minek?!
Mást gondoltam és most már vége.
Gaston. – Kissé röviden tárgyal le.
Elza. – Ha ön, mint kitünő üzletember, nagyon sajnálja az elvesztegetett
idejét, meg kell jegyeznem, hogy egy kissé megérdemelte, ha hiába
fáradt. Nagyon sietett felhasználni a furcsa helyzetet, a melybe egy
jókora meggondolatlanság sodort…
Gaston. – Hja, élnem kellett az alkalommal! Más körülmények között nem
lehettek kilátásaim. És, úgy látszik, így is nehezen megy a dolog. Hanem
azért még nem rázott le a nyakáról.
Elza. – Ó, vissza fog lépni, biztosítom!
Gaston. – Nem hinném. Egyelőre legalább nem adom fel a partit. Vannak, a
kik támogatnak ebben a küzdelemben. Jacques bácsi az én pártomon van.
Várok. Még az ön nézete is megváltozhatik. Szeszélyből mondott igent,
szeszélyből mond nemet, egy harmadik szeszélye is lehet, a mely javamra
dönti el a dolgot.
Elza. – Nem, Gaston, nem az én nézetem fog megváltozni, hanem az öné.
Legalább remélem, bár ön túlságosan szerény. Egy kis folt, egy csekélyke
kis folt a menyasszony hírnevén, önt nem alterálja. De az talán mégis
alterálni fogja, ha elárulom önnek, hogy én sokkal inkább
kompromittáltam magam, mint önök képzelik.
Gaston. – Hogy érti azt?
Elza. – Úgy! Nemcsak csak, hanem ugyancsak! Nem tréfából kompromittáltam
magam, hanem pour de bon!
Gaston. – Hm. Ön hamarjában egy legyet fog s belelöki a levesembe. De
csalódik, mert én megeszem a levest. Nem, kedves Elza, én nem vagyok
olyan szamár, hogy ezt elhigyjem. Ha igaz volna, nem mondaná.
Elza. – Ó, hiszen nem hiresztelem! Nem vallottam meg senkinek; sőt azt
erősítgettem, hogy semmi se történt. De annak, a ki a férjem akar lenni,
csak kötelességem megmondani!
Gaston. – Nem, ön csak azért flanczol a… a bűnnel, mert le akar rázni a
nyakáról. Nem fog felültetni. Nem hiszem.
Elza. – Nem hiszi? Akkor hát ne beszéljünk többé az ön házassági
tervéről. Ön annak képzel, a ki nem vagyok, és én nem akarom önt
megcsalni. Ahhoz, hogy megcsaljam, túlságosan önérzetes vagyok.
Megmondtam. Nem hiszi. Tehát nem érthetjük meg egymást. Adieu!
Gaston (elbámulva). – Komolyan beszél?
Elza. – Csak nem képzeli, hogy azért mindjárt a lábához fogok borulni?!
Gaston. – Hm.
(Egy-két perczig semmit se hallani, csak a vén nyárfa zizegését.)
Elza. – Nos?
Gaston. – Mit nos?
Elza. – Várom a feleletét.
Gaston. – Mit kérdezett?
Elza. – Azt kérdeztem, hogy nem lép vissza?
Gaston. – Nem lépek vissza.
Elza. – És megbocsátja?