Elza. – De, kérlek, ott semmi olyas nem történt, a mi felizgathatta
volna…
Pálma. – Mindjárt gondoltam, hogy a fele se igaz annak, a mit beszélnek.
De rémes dolgokat meséltek…
Elza. – Miket meséltek?
Pálma. – Én igazán nem is tudom… én, kérlek, olyan vagyok, hogy az
effélét azonnal elfelejtem… Az egyik fülembe be, a másikon ki. Szóval
igen bántó epizódokat kolportáltak… Hisz az ujságokba is belekerült!…
Elza. – És te szóról-szóra elhiszed azt, a mit az ujságok a
mendemondákból a nép számára föltálalnak?
Pálma. – Isten ments! Én mindjárt mondtam Alfrédnak.
Elza. – Azoknak persze, a kik nem voltak meghíva, nem maradt egyéb, mint
hogy írigykedjenek és mindenféle pletykát hozzanak forgalomba…
Pálma. – Az már igaz, és vedd hozzá azokat, a kik önzetlenül gonoszok!…
De azért mégis örültem, hogy nem mentem el… Tudod, én nem szeretek oda
menni, a hol a vendégeknek más tálból adnak cseresznyét, és nem abból, a
melyikből ők maguk esznek…
Elza. – A főherczegnőnél nem ez volt az eset, és hidd el, hogy semmi
borzasztó nem történt, bár a főherczegnő a legnagyobb liberalitással
olyanokat is meghítt, a kikről nem lehet megérteni, hogyan jöttek ahhoz…
Pálma. – Ezt Alfréd is mondta, de akármilyen vegyes volt a közönség, nem
lehet feltenni a főherczegnőről azt a szándékot, hogy vérig akarta
sérteni a vendégeit. Végre is, ha a főherczegnő egy nagyszabásu
ünnepélyt akar rendezni a védnöksége alatt álló egyesület javára, és
hogy ezt megtehesse, kész arra az áldozatra is, hogy megnyitja termeit
az egyesület választmányának, meg annak a hölgybizottságnak, a melylyel
a választmány a jótékony czél érdekében kiegészítette magát, a mi egész
tömeget jelent, akkor természetes, hogy elszánta magát mindenre. Csak a
jótékony czélt fogja nézni és nem azt, hogy az Elaggott Cselédeket
Gyámolitó Egyesületért buzgólkodó hölgyeket csak a kapaszkodás viszi
hozzá, mert boldogok, ha az ujságban a főherczegnő vendégeiként
szerepelhetnek és nem tudom mit adnának érte, hogy először, utóljára,
egyetlenegyszer, bekandikálhassanak azon a kapun, a melyet ez után az
ingyen-tejkiosztás után örökre bezárnak előttük. A főherczegnő a
nagylelküségnek és az önfeláldozásnak e keserves óráiban csak az
elaggott cselédeket fogja nézni és nem azt, hogy a vendégei között
vannak, a kik maguk is elaggott cselédekre emlékeztetnek.
Elza (mézédes mosolylyal, ártatlanul). – De, kedves Pálma, akkor igazán
nem értem, mért nem jöttél el?
Pálma. – Tudod, én a leereszkedő jóakaratot még jobban nem tudom
eltűrni, mint ha valaki egyszerűen bózhaft akar lenni. Na, és a mikor
hallottam ezeket a históriákat, nagyon, de nagyon sajnáltalak
benneteket. Én mindjárt mondtam, hogy a sértés nem lehetett szándékos,
és az egyszerűen nem létezik, hogy a főherczegnő ne üdvözölje a
vendégeit…
Elza. – Ez csak azokkal történt, a kik szükségesnek vélték egy félórával
megkésni, és akkor állítottak be, a mikor a bizottsági ülés már javában
folyt. Természetesen az előadót nem lehetett az ő felolvasásában
megzavarni, pusztán az elkésettek kedvéért, és maga a háziasszony se
tehette…
Pálma. – De semmi nélkül még se mesélték volna ezeket a
borzasztóságokat, és ha az eset egy főherczegnőnél történt is, nektek
erre nem volt semmi szükségetek…
Elza. – Velünk meg éppen nem történt a legcsekélyebb méltatlanság se, és
én nem tudom, honnan veszed…
Pálma. – No, azt meg fogod engedni, akármilyen elnézéssel vagy a
főherczegnő iránt, hogy ha valaki vendégeket hí, legalább is nem
szokásos a vendégeket A., B. és C. osztályba sorozni, a szerint, hogy
melyik utczában ringott a bölcsőjük és mióta örvendenek a keresztség
szentségének, és aztán elhelyeztetni a vendégeket, kit-kit a maga
csoportjába, mint a képviselőházban, végül körülvenni magát egy magasabb
rangu testőrséggel és nem utalványozni a többi meghivottnak, csak A. B.
és C. osztályu mosolyokat vagy pillantásokat… Én magam is jó képet
csinálnék a rossz játékhoz, ha zsebre kellene vágnom effélét, és abban
igazad van, hogy kár az ilyesmit túlzott érzékenységgel bírálni, de
akárhogyan gondolkozzunk is a legmagasabb ranguakról és erről a kínos
esetről, annyit el fogsz ismerni, hogy az ilyen lebagatellizálása az
egész világnak és különösen azoknak, a kik hozzájok akarnak kapaszkodni,
nagyon hasonlit a főherczegnőkhöz, és ti, szegények, nem érdemeltétek
ezt. Mondtam is Alfrédnak… à propos, mit hallottál Alfrédnak a
nővéréről?
Elza. – Borkövynéről? Csak azt hallottam, hogy beteg.
Pálma. – Képzeld, nem elég, szegénynek, a maga baja, egyszerre, nem
tudni hogyan, a legborzasztóbb dolgokat kolportálják róla. Persze, ha
egy asszony otthagyja az urát… Én iszonyatosan fel voltam háborodva.
Elza. – De hát mit kolportálnak róla?
Pálma. – Édes istenem, mit tudom én!… előbb nem tudom miféle titokzatos
betegségről kezdtek suttogni, és az ő esetében minden titokzatos
betegség azonnal hitelre talál… de persze te ezt nem fogod érteni… aztán
azt mesélték, hogy megmérgezte magát, és mások, hogy az egész mérgezés
csak komédia, a mi azért történt, hogy az ura visszavegye… Az egészből
persze csak annyi igaz, hogy a szegény asszony keservesen megbánta, a
mit tett, mert a mit előre lehetett tudni, most már bizonyos, hogy a
gróf nem fogja elvenni… és úgy látszik, a szegény asszonynak a pénze is
elfogyott… de én nem hiszem, hogy Borkövy kibékül vele, bár Borkövy igen
becsületes ember… rendkívül ostoba, de becsületes… valóságos pozőrje a
becsületnek… és mikor egy czipőkenőcs-feltaláló erőnek erejével az
apostolt akarja játszani, ez egy kissé nevetséges… de annyira nem
ostoba, hogy az asszonyt visszavegye… különösen ez után a botrány után…
Engem iszonyatosan bántott a dolog. A szerencsétlen teremtés, akármilyen
könnyelmű… a mi érthető, mert a családjában mindenki hisztérikus… azt
még se érdemelte meg, hogy ilyen rémtörténeteket találjanak ki róla… És
mindjárt mondtam Alfrédnak, hogy: na, ennek Berzsenyiék nem fognak
örülni!
Elza. – Ah, erről is beszéltél Alfréddal?
Pálma. – Igen, és tudod, mit felelt? Nekem egy kicsit fájt, a mit
felelt, olyan… hogy is mondjam?… egy kissé czinikusan hangzott. Azt
mondta: »Mi köze Berzsenyiéknek ahhoz, hogy miket mesélnek a
nővéremről?!… A Berzsenyi-családba én akarok beleházasodni és nem a
nővérem!«
Elza. – Alfréd igen bizalmas hozzád.
Pálma. – Ó, mi régi jóbarátok vagyunk!
Elza. – Ezt mindenki tudja, éppen azért nagyon meglepett, a mit nem
tudom ki beszélt… És különösen azért örülök, hogy láthatlak, mert már
alig vártam, hogy megkérdezhessem tőled: igaz-e a dolog?
Pálma. – Parancsolj, édesem.
Elza. – Mondom, nem tudom már ki újságolta, hogy többfelé, a hol az
eljegyzésünkről volt szó, igen szigorúan nyilatkoztál Alfrédról. Ezt én
nem akartam elhinni, mert hisz c’est le secret de Polichinelle, hogy már
régóta a legjobb barátságban vagytok…
Pálma. – Ó, édes istenem, én csak azt mondtam… és mindenkinek csak ezt…
hogy Alfréd panamista. C’est le secret de Polichinelle, és nem olyan
nagy dolog, hisz a képviselők között igen sok a panamista, mindenki
ismeri őket, és ettől még igen egészségesek. Ha én ártani akarnék
Alfrédnak, különb dolgokat mondhatnék róla, például azt, hogy szívtelen,
mint egy kocsis; hagyta, hogy az apja éhezzen, sőt verte is az apját… de
ezt csak neked mondom.
Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de a vőlegényéről nem szivesen hiszi
el senki az ilyesmit, azonkívül az utóbbi olyan romantikusan hangzik…
Pálma. – Képzelheted, édesem, hogy nem mondanám el, ha komolyan venném
Alfrédnak ezt a házassági tervét. Többet mondok. Ha én azt hinném, hogy
te csakugyan feleségül fogsz menni Alfrédhoz, kétségbe kellene esnem a
jövődet illetőleg, mert én nagyon jól ismerem Alfrédot, jobban, mint
bárki más, ismerem nemcsak a bűneit, hanem a rossz szokásait is, a mi
még többet jelent. De engedj meg, én a ti eljegyzésteket nem veszem
komolyan. Istenem, nem először vagy eljegyezve; azt lehetne mondani,
hogy az eljegyzés nálatok sans conséquence. És meg vagyok győződve, hogy
ha jobban meg fogod ismerni Alfrédot, ez az eljegyzés is úgy fog
végződni, mint a többiek… nemsokára azt se fogod kérdezni: hol van
Alfréd? s hol a tavalyi hó? Ha már úgy kivántad, egészen őszintén
beszélek veled. Nem hallgatom előtted el, hogy éppen azért szerettem
volna kedves mamádat látni, mert figyelmeztetni akartam őt… Vannak
dolgok, a melyeket az ember nyugodtan elmondhat egy anyának, a
menyasszonynak nem kell tudni róla… De te más leány vagy, mint a
többiek, sokkal intelligensebb… Azért nem titkolózom előtted. Tudd meg,
hogy ez az ember nem hozzád való, mert egy sokszorosan terhelt családból
származik. Az, hogy egy kis betörő, még a legkisebb hibája. De azt már
érdemes megfontolni, hogy a családjában minden második ember az őrültek
házában végzi az életét, és minden harmadik epileptikus.
Elza. – Azt hiszem, Alfréd nagyot nézne, ha hallaná, hogy miket mesélsz
róla.
Pálma. – Ó, én megmondtam neki is, hogy fel fogom nyitni a szemeteket,
és megakadályozom ezt a házasságot!
Elza. – Mit szólt hozzá?
Pálma. – No, a vakmerőségének nincs határa. Nevetett, és azt jósolta,
hogy nem fogsz hitelt adni nekem.
Elza. – Bocsáss meg, de igaza volt.
Pálma. – Nem volt igaza. Mert én meg foglak győzni. Nem voltam
elkészülve rá, hogy mindent meg kell mondanom… hogy a kevesebb nem lesz
elég… De meg foglak győzni.
Elza. – Be akarod bizonyítani nekem, hogy Alfréd csak szeretőnek
alkalmas, férjnek nem?
Pálma. – Mondjuk úgy. Abból, a mit mondani akarsz, csak az következik,
hogy jól ismerem, s nem az, hogy nem mondok igazat.
Elza. – Nézd, kedves Pálma, te nem tartozol az önzetlenül gonoszok közé.
Valld meg, hogy önzésből beszélsz.
Pálma. – Igen. Meg akarom tartani magamnak. És nagyon csudálnám, ha ez
után a vallomás után is ragaszkodnál hozzá.
Elza. – Kérlek, azt én jól tudom, hogy Alfréd nem volt szent. Mért ne
bocsáthatnám meg neki a te barátságodat is a többivel együtt?
Pálma. – Ebből is látszik, hogy nem szereted.
Elza. – De már kezdem szeretni.
Pálma. – Mit tudsz te a szerelemről? Mit tudsz te arról, mikor valaki
vérének minden cseppjével ragaszkodik egy gazemberhez?!
Elza. – El akarod disputálni tőlem, tehát már értéke van előttem.
Különben szépen kérnélek, ne gazemberezd, a míg nem bizonyítasz. Ha
egyelőre nem is hódíthatom el tőled, mégis csak a vőlegényem.
Pálma. – Bizonyítani fogok, mert nem hiszem, hogy az erkölcsi
fogyatkozásait is megbocsátanád. Egy kis bokrétát állítok össze a
leveleiből, és biztosítalak, hogy lemondasz róla.
Elza. – Vederemo.
Pálma. – Vederemo. És most pá, kedvesem!… A viszontlátásra!
Elza. – Pá, kedvesem!