A báró. – Maga ezt nekem nem fogja elcsavarni! Ide bele van nyomtatva,
hogy én mint istállótulajdonos, nem tudom hány milliót vágok zsebre,
mint versenydijat, a szegény emberek keserves fillérjeiből, a kik
sikkasztanak és még nem tudom mit csinálnak. Igaz vagy nem igaz?
Vrillényi. – Engedelmet kérek, a báró urról egyáltalán nincs szó, a mi
pedig…
A báró. – Mit képzel be magának? Hogyan néznék én ki, ha én a
versenydijakból élni akarnék és még nem tudom mit? Tudja maga, mibe
kerül nálam minden egyes ló évente? Jegyezze meg magának, hogy egy lónak
a nevelési, tanulási és ellátási költsége, az önköltségről nem is
beszélve, mindig többe kerül, mint a mennyit egy pap, tanító vagy egy
ujságíró kiérdemel.
Vrillényi. – Senki se tagadja, hogy egy istállónak a fentartása sok
áldozatot kíván, és éppen mi vagyunk azok, a kik a lóversenyügy…
A báró. – És ezenkívül is kikérek magamnak minden szamárságot,
visszapillantással a lovak személyére, a miről mindenféle
vicczelődéseket olvasok. Ha egy ló köhög vagy viselős, ez természetesen
nagyobb horderejü esemény, mint ha ugyanez, teszem fel azt, egy
ujságíróval történik. Én az én lapomnál számos ujságírót tartok, a
kiknél az önköltség semmi, és az ellátásuk távolról sem számít annyit,
mint az én istállóm. Ön az embert el fogja csapni és meg fogja
magyarázni neki, hogy az istállótulajdonosok nem a szegények és
sikkasztók fillérjeiből élnek, mert akkor éhen halnának, a mi nem az
eset, hálaistennek.
Vrillényi. – Báró úr, én végtelenül sajnálom, hogy ez a közlemény
belecsúszott a lapba, s az illető fiatalember mentségére megjegyzem,
hogy mint egészen kezdő nem tudta, hogy a báró úr is…
A báró. – Én csupán tudatni kivántam önnel rendelkezésemet; az ön
mentségeit meghallgatni egy más alkalommal fogom. Most nincs ehhez időm,
mert minden perczben várom az én jövendőbeli vejemnek, a herczegnek az
ügyvédjét, a kivel éppen a házassági szerződést fogom megbeszélni. Ez
igen elfoglal engem, mert nem hallgatom el ön előtt, hogy a nevezett
házasság máris sok bosszúságot szerzett nekem.
Vrillényi. – Hogyan, báró úr?… A világért se akarnék indiskrét lenni,
de, ha nem tévedek, Santabarbara Roger herczegről van szó…
A báró. – Na, a család ellen semmi kifogásom, és elismerésre méltó, hogy
a herczeg több ősének szobrai ki vannak állítva a flórenczi
Oficzír-palasztban, a mit a házasságról irandó czikkben meg kell
említeni.