– Ostende; a tengerparton. Augusztus vége felé; alkonyat táján. Jó távol
a Casino épületétől, a hol a sétálók már kevesbednek, két ifiú alak
halad előre, kifogástalan katonalépésben: Berzsenyi Elza bárókisasszony
és tarteleki Telegdy Miklós, tényleges huszárhadnagy. Elza már tudja,
hogy öt percz mulva meg fogják kérni. Eddig ismeretlen, zavaros érzések
környékezik; nagyon el van foglalva a saját személyével, s fölötte
szórakozottan hallgatja az oldala mellett zörgő és csattogó urat, a ki
alighanem az eljövendő. Sokszor sétált már kettesben, és nemcsak öreg
urakkal; hanem ez egészen más. Képzelete a képeskártyákat forgató gép
következetességével vetíti eléje mindazokat a szabadságokat, a melyeket
vőlegény és menyasszony megengedhetnek maguknak; s ekközben arra gondol,
hogy alighanem kipirult egy kevéssé, a mi kétségtelenül megszépíti az
arczát. Érzi, hogy haját összeborzolta a szél, s összehasonlítja magát
azokkal a szerelmes kis vadóczokkal, a kiket a szinházban látott. Eszébe
jut, hogy az első szerelem nincs kétszer, hogy sohase lesz többet
ennyire fiatal, s hogy az élet olyan, mint a lánczhid. Mindez szinte
elérzékenyíti. Miklós egy éles értelmü pointer apró eseteit adja elő,
látható kedvteléssel, de ama megszokott, levetkőzhetetlen, tudatos
nyugalommal, a mely egyetlen tőkéje. Ezt a nyugalmat kis részben ősei
hagyták rá örökül, kis részben a nevelés gyarapította, növelte,
nemesítette; ha azonban az ősi jótulajdonság határozott erővé fejlődött
ki benne, ez legnagyobbrészt saját érdeme. Miklós bölcsen átlátta és
folytonosan szemmeltartja, mily igaz és hasznos ama figyelmeztetés, a
mely szerint: az úr sohase siet és sohase jön ki a sodrából. Mialatt a
kutyatörténetet magyarázza, nem felejtkezik meg a közönségről. Mint a
kaczér asszony, a ki míg az egyiknek beszél, a másikat lopva, biztató
pillantásokkal gyönyörködteti: tüntetően pengeti sarkantyúját az
ismeretlen hölgyek örömére. Elzának szól, de a többieknek cseng-bong. A
sárgaréz ékszer egyre zörög: »Vakuljatok, kontinens hölgyei!«… s Miklós
koronkint learatja a hatást. Ilyen tekinteteket vethetett maga körül
Timur Lenk, a mikor álmos volt. Miklós meg van győződve, hogy körülötte
mindenki, a ki él, azt mondja magában: »Ez a világ első katonája!«
Valójában pedig az idegenek azt gondolják: »Különös nép ezek a
Tzigane-ok! A zenészeik kardot viselnek, a legszebb nőknek udvarolnak,
és végül tányért hordanak körül!« –
Miklós. – Erre én azt mondom a kutyának… De Elza, maga nem hallgat rám!
Elza (felriadva). – Mit mondott a kutyának?
Miklós (boszúsan). – Most nem arról van szó.
Elza. – Pedig oda hallgattam… Isten bizony érdekelt, a mit mondott… Az
igaz, hogy egy kicsit elgondolkoztam. De ennek is maga az oka. Nagyon
kiváncsivá tett azzal, hogy valami fontosat fog mondani.
Miklós. – No azért ne ugráljon.