Hol volt, hol nem volt, volt egy katona, kit igen gyakran
verettek, kinek épen strázsán kellett állni éjszaka. A
mint ott járt fel s alá, egy veres sapkás ember áll meg előtte
s keményen szemébe néz. A katona semmit sem szólt, de az
ismeretlen igy kezde beszélni: édes fiam, tudom én, mi van
a te szivedben; te nem szereted a katonaságot, s most is szeretődön
gondolkozol. – A katona mindjárt észrevette, hogy
az az ördög s megismerkedett vele. – No édes fiam – mondá
akkor az ördög, – vetkezzél le gyorsan, cseréljük ki ruháinkat.
Én itt fogok állani őrt helyetted, ha megigéred,
hogy mához egy esztendőre, ebben az órában, ebben a perczben
itt leszesz, addig pedig menj hazádba, csak tedd fel ezt
a vörös sapkát, melly ha fejeden van, szabadon mehetsz réven,
vámon, senki nem lát meg.
A katona elment heted hét ország ellen a maga hazájába,
és réven, vámon senki nem látta meg. A mint falujába
ért, a kerten ment föl, apja udvarába benyitotta az ajtót, hallgatott
egy kicsit, hát épen akkor is róla beszélgettek atyafiai.
Ezen ő nagyon megörült, s apródonként levette a sapkát fejéről
s egyszerre előttük termett az atyafiaknak, kik még jobban
megörültek. Ott volt szeretője is, de senki nem hitt, a
maga szemének, mivelhogy ördögség volt a dologban. A katona
erre mindent megmagyarázott, s tőlök, mihelyt akarta
mindjárt eltűnt, s ujra ott megjelent.
Már minden jól ment volna a szegény katonának, de nem
sokára el kellett indulnia, hogy helyt álljon a mondott órában
és perczben, azért nagy siralommal vált el szeretőjétől,
atyjafiaitól.
Ment tehát vissza felé a veres sapka alatt és réven, vámon
senki sem látta meg. Jól vagyon édes fiam, – mondá
az ördög; most látom, hogy becsületes ember vagy, a magyar
ember meg szokta tartani a szavát, visszajöttél ebben
az órában, ebben a perczben. Hej de azóta sok verést kaptam
helyetted, azonban ne félj, ez nem lesz igy ezután.
Viseld magad rosz kedvvel, nem fog már téged senki bántani,
mert én megcsináltam a mesterségét, hogy ha téged vernek
is, mindig a kapitánynak fáj.
Ekkor az ördög visszacserélte vele a ruhát, és vörös
sapkát, s eltünt. A szegény katona, mert hiába! nem szerette azt
az állapotot, megint ollyat vétett, a minek száz bot a büntetése.
Már ki is ment a szentenczia, de a kapitány előre jajgatott,
mert tudta, hogy neki fog fájni, azért okosabbnak hivé
tanácsot tartani a felett, hogy az olly hasztalan embert inkább
ereszszék el a szolgálatból, mint örökké vesződjenek vele.
Ugy is történt. A katona elbocsáttatott, szerencsésen haza is
ért, de azóta már az ördög sem szánja a katonát.