Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.
Hanem hogy kommandószóra hogyan lehet az ő granátosait, még pedig a téli
palota bejárata előtt, ily rendszeres röhögésbe hozni? ez új dolog volt
előtte.
S a ki vezényel, az egy pereczes fiu.
– Mi történik oda lenn? kiálta le a czár az ablakból.
– Ez a gazficzkó itten! mondá mérgesen a káplár, s megfogta a pereczes
fiu fülét.
– Ne az én fülem nyujtsd meg, hanem a magadét, sikolta az; nem hallod,
hogy a czár hozzád beszél?
Akkor aztán a czár is nevetett.
Szerencsére karácsony estéje volt. Ezen az estén szabad jókedvűnek lenni
még Szentpétervárott is. Még a czárnak is; még a közkatonának is.
– Hozzátok fel azt a fiut hozzám! parancsolá a czár, s ezzel betette az
ablakát, melyből mint egy fehér szellem szállt elő a meleg pára, míg
nyitva volt, édes ambraillatot és pecsenyeszagot árasztva el az őrt álló
katonák feje fölött.
A czár épen lakomájától kelt fel. Az asztal még rakva volt
süteményekkel, s körülülve fényes egyenruhás urakkal, mikor a pereczes
fiut bevezették. Csak az a prémes bőrködmön volt rajta, a mit valamennyi
pereczáruló visel Szentpétervárott télen.
– Hát te melyik ezredből való katona vagy? kérdé tőle a czár.
– Abból, mely valamennyi ezredet fentartja. Pék!
– Jól van, pékinas! Hát mit akarsz inkább? Enni-e vagy inni?
– Nézni!
A pékinasnak megadatott, a mit kivánt. Volt mit nézni a téli palotában
karácsony estéjén.
A czárnak még akkor az első felesége volt a háznál, Lapukhin Eudoxia s
két apró gyermeke: egy fiu, egy leány.
Karácsonyfát, mint minden háznál, a czári palotában is állítottak fel s
azt a gondos anyai kéz felékesítette mindazokkal a drága
csecsebecsékkel, a miknek a kis emberek és a nagy gyermekek olyan nagyon
örülnek.
A karácsonyfa meggyujtásához meg voltak híva az előkelő bojárok
gyermekei, kiknek szülői szivesen látott hivei voltak a téli palotának.
Hanem az udvari rend már a gyermekeknél elkezdődik Oroszországban. Az
örvendő zsivajgás, a bámulat kitörései el vannak fojtva jó korán a
sorára váró fegyelem és az elharapott irigykedés alá. Ott már a
gyermeknél kezdődik a «csinn!» a világi rangfokozat.
A meghivott kis herczegek és herczegasszonyok növeldei illemtudással
várnak az udvarmester felhivására, a ki az előlépők számára leveszi a
karácsonyfáról a pompás ajándékokat, aranyos katonákat az úrfiaknak,
hajas babákat a kisasszonyoknak, hollandi, chinai furcsaságokat a
hivatalos vendégeknek.
A pékinasnak is szabad volt azt egy zugból nézni.
Nézni és nem nyulni hozzá. Nézni azzal a tudattal, hogy mindebből semmi
sem az övé.
Minden pompa és ragyogvány hat a gyermek kedélyére; de hát még a
gyermekpompa? Amaz csak elkábítja, azt még nem érti; ebben szeretne
duskálkodni, válogatni, a szépét-javát magának kikeresni s a
kiválasztottat megint rögtön kicserélni a másik gyermekével, a mit
szebbnek talál.
Hej, milyen szép hintalovat kapott a trónörökös, a kis Alexis. Fel is
kapott rá azonnal s onnan vezényli a törökre bádog katonáit. Annak már
csak nagy öröme lehet! A ló hintálás közben nyerít s a festett katonák
zenekara trombitál hozzá.
Szegény Alexis! Mire megnősz, ott fogsz lovagolni a földalatti börtön
kemény fapadján s vezényelni fogod a patkányokat, a mik előtted
tánczolnak!
Mikor aztán vége volt az ajándékosztásnak, mikor már az udvarmester
kinek-kinek az ifju vendégek közül kiosztotta a számára elrendelt
karácsonyi ajándékot; mikor már a feldiszített fenyőfa üresen maradt,
csak a csemegék, narancsok, az aranyozott diók, a felaggatott délszaki
gyümölcsök lógtak még rajta, cselédmartaléknak szánt, gyomor-elrontani
való csecsebecsék, megkeresztelve a lecsorgó viaszgyertyák tarka
cseppjeitől, akkor azt kérdezé a czár az utczáról felhivott
pereczesinastól:
– Hát te mit kivánnál magadnak belőle?
Minden arcz kegyetlen mosolygással fordult az utczagyerkőcz felé. A
gyermektársak a legkegyetlenebbek. Mit fog a piszkos ficzkó mondani
erre? Sirva fakad-e szégyenében, mikor azt kérdezik tőle: «mit
választasz magadnak a karácsonyfáról?» aztán semmi sincs már rajta.
A pereczesinas pedig nevető arczczal felelt meg a czárnak.
– Én magát a karácsonyfát kérem!
– S minek neked az a karácsonyfa?
– Annak, hogy majd egyszer azokat az érdemrendeket felakaszszam rá, a
miket ezek az urak itt mind viselnek!
– Az ördögbe! Mi a neved?
– Mencsikoff Danielovics Sándor.
– Danielovics Sándor! Te itt maradsz mellettem a palotában.