Nagy Péter czár idejében történt, hogy az ocsakoffi kalugyer-kolostor
annyira roskatag állapotba került már, hogy a tatarozgatás helyett
tanácsosabb volt újat építeni. A régit a czár rendeletére lebontották,
mikor már az új lakható állapotban volt.
A hajdani orosz módra épült nagy zárdának tömérdek apróbb-nagyobb tornya
volt, megfelelő nagyságú harangokkal ellátva; csupán egy szögletbe
épített toronynak nem volt harangja, sőt ajtók és ablakok is úgy be
voltak rajta falazva, hogy a belsejébe is csak faltöréssel lehetett
bejutni. Mikor ezt a tornyot is elkezdték lebontani, a sok szúette
porhadt gerendát lehányva a tetejéről, egy boltozatra akadtak s a mint
azt feltörték, találtak alatta egy fülkét. Abban a szűk odúban volt egy
emberi csontváz, a minek még akkor is a derekán volt a szeges cingulum
és homlokát körülfogta egy vaskorona, melynek hegyes tövisei a csontba
behatoltak. Kezében egy hosszú olvasót tartott. A homlokán levő
vaskoronára arany betűkkel volt felirva a neve: «Nikeforosz».
– Martyr! Ereklye! kiáltának a felfedezők s vitték a czárnak a nevezetes
kincs hirét.
Az meg kapott rajta: az orosz egyedül idvezítő egyház kebelében a
főpásztor egyedül a czár maga és így az ő jogai közé tartozik a
canonisálás is.
Péter czár a feltalált Nikeforosz vértanu szentté tételének egészen
megadta az ünnepélyes pompát. A csontereklyéket, a hozzájuk tartozó
vasakkal együtt egy üvegkoporsóba tették s ünnepélyes proczesszióval
hordozták városról-városra, utoljára visszavitték az új kolostorba, ott
az oltár melletti kriptába elhelyezték s pompás márványemlékre irták fel
a nevét s hogy a canonisatio actusa annál emlékezetesebb legyen, Péter
czár száz vilnai deákot, a kik ott tilos társulatokban részvétellel
vádoltattak, kényszerített a Nikeforosz tiszteletére emelt új kolostorba
Nikeforista-barátokká átalakulni.
S nagy öröm volt átalában az egész birodalomban, hogy ime egy orosz
szenttel megint több van.
A régi kolostort aztán csak bontották alább. Egyszer végre a
fundamentomára kerültek az említett harangtalan toronynak s ott találtak
egy kis rézládát, melyet ismét nagy ünnepélyességgel felnyitva,
meglelték benne Nikeforosz atyának a történetét, a mi pergamenre irva
sok száz év előtt eltétetett s alá volt irva az akkori rendfőnök és
valamennyi zárdatag által.
No szép dolgok sültek ki abból a protokollumból Nikeforosz atyára. Ő
bizony olyan szent volt, a ki nagyon szerette a szép asszonyokat; a mi
hát még nem volna olyan nagy hiba, hogy azért az embert mindjárt
befalazzák; hanem még azt is tette, hogy azokat a szép asszonyokat, a
kiket elcsábított, nehogy elárulják, elküldte a másvilágra, a mi már
épen nem volt tőle keresztyéni cselekedet. E botrányos életért és
sokszoros gyilkosságaiért végre a szentszék elé állíttatott s ott azon
büntetés lett rá kimondva, hogy állása magasságához és bűne nagyságához
képest egy külön az ő számára épített toronyban, szeges vaskoronával
megszorított fejjel befalaztassék.
Ez a felfedezés természetesen egészen más színben tünteté fel
Nikeforoszt, a ki elég indiskretus volt, még csontvázkorában is így
feltréfálni a czárt és a püspöki kart. De nem is maradt neki Nagy Péter
adósa. Már más országban elhallgattak volna az ilyen botránynyal s a
szentet hagyták volna szentnek: hanem Oroszországban még a csontváznak
is meg kell bűnhödni azért, a mit holt ember korában vétett. A czár egy
újabb ukázt bocsátott ki, melyben elrendelé, hogy Nikeforosz nem lesz
többé szent, hanem kidobatik a kolostor kriptájából, csontja elásatik a
vesztőhely alá, neve kitörültetik a kalendáriumból és levakartatik a
sírkőről. Azt a száz deákot pedig, a kikből Nikeforista-barátokat
csinált, bedugta a zöldmonduros granátosok ezredébe katonáknak.
Ilyen igazságszerető tudott lenni a nagy czár.