Derenowna Anna Petrowna igen szép leány volt és megérdemlette, hogy
magához méltó férjet találjon.
Ezt meg is találta, csakhogy nem azon az uton, a melyen elindult.
Udvarolt neki egy deli dragonyos kapitány, a kinek nevét már mindenki
elfelejtette.
A kapitány megcsalta a kisasszonyt s a nélkül, hogy nőül vette volna,
elment nagy messze földre. De olyan messze még sem mehetett, hogy a
megcsalt szép hölgy utána ne talált volna. Fölkereste a hűtelent magában
a czári fővárosban s ott fényes nappal, a legnépesebb utcza közepén úgy
lőtte mellbe, hogy az rögtön összerogyott.
A kapitány nem halt meg, felgyógyult. Ez egy kis enyhítő körülményül
szolgált Anna Petrowna elitéltetésénél. Csak száz korbácsütésre lett
méltatva. Gyilkosság sikerülte esetén legalább kétszázra lett volna
itélve.
A kit egyszer a szent országban megkorbácsoltak, az Európára nézve
megszünt élő ember lenni. Kiküldik Ázsiába: ott azután folytathatja ezt
a szép életet, a míg benne tart.
A szép Anna Petrownára kimondatott, hogy ha kiállja a száz korbácsütést,
a mi nagy kérdés, akkor el fog utazni a barátságos Kopálba és ott fog
maradni életfogytig. Szabad lesz neki ugyanott férjhez is menni.
Férfiban ott nincs hiány. Az ellen nem lesz panasza.
A barátságos Kopál vára egy kellemetes sziklagerincz zugában fekszik
Közép-Ázsiában, olyan szép kilátással, hogy onnan hat ágyúval egy egész
kirgiz hordát el lehet söpreni. Egyéb előnyei, hogy a közelében tíz
mérföldnyire egy szál fa nem található, ezután pedig következik egy
olyan pusztaság, a melyen három tevejáró napig nem lehet találni vizet.
Legközelebbi szomszédja a barátságos szövetségben élő Karakalp szultán,
Emrisz; a kinek a felesége igen jó családanya, minthogy a gyermekei
öltönyeit saját maga készíti el, még pedig olyan egyszerűen, hogy valami
jó sűrű veres agyagba bemártja őket nyakig, s a márgaköntöst aztán
meghagyja rajtuk száradni; így nem csiphetik őket a legyek, meg a
szunyogok. Felséges férje télen egész öltözetet visel, nyáron azonban
csak övön alul s a szent Wladimir-rendet csak úgy a meztelen bőrére
akasztja.
Magában Kopál várában nem lakik más, mint az orosz várparancsnok és
katonái, a hűséges kirgiz szolgák s ezeknek az uraknak a feleségei.
Minden esztendőben kétszer megindul Jekaterin várból egy repülő
hadoszlop, mely a kopálváriaknak lisztet, pálinkát és egyéb, az élet
gyönyörűségeire megkivántató szereket szállít s a leveleket kézbesíti.
Nincsenek elmaradva a világtól. Ezzel a szép vidékkel lett
megajándékozva Anna Petrowna. Hanem elébb ki kellett állni a száz
korbácsot, mert Kopál várát nem adják ingyen.
Az ütésekbe is meg lehet halni egy nőnek, hát még abba, mikor a porkoláb
leszakítja a válláról az inget s a legközelebb álló kozáknak int, hogy
ragadja meg a nő kezét, fordítson rajta egyet s rántsa fel a hátára,
hogy kényelmesen essék neki az ütés. Azt hiszem, abba még jobban meg
lehet halni.
Anna Petrowna az iszonyattól térdre roskadt, arczát eltakarta kezeivel
és reszketett, mint a kit a láz tör.
A porkoláb a szép leány nyakkendőjéhez nyult, a mitől az úgy
felsikoltott, mintha tüzes vas érte volna, pedig hiszen az nem is fáj.
– Tarboga! kiálta a porkoláb, mire a megszólított kozák kilépett a
hadsorból.
Az elitélt leány tíz körmével készült védeni keble takaróját s harapott.
– Fogd meg a kezét és vigyázz, hogy meg ne harapjon! mondá a porkoláb.
Erre Tarboga megfogta Anna Petrowna két kezét, hogy az nem mozdulhatott.
Nem is harapott. Hanem a helyett odanézett azzal a két nagy szemével a
kozák szeme közé. S abban a tekintetben valami oly fenevadszelidítő
varázs volt, valami olyan észbontó fájdalom, néma könyörgés, hogy a
mikor a porkoláb a mozdulni nem tudó leány öltönyéhez nyult ismét, hogy
azt lefoszsza róla, Tarboga azt mondá neki:
– Ne bántsd! Én kiállom helyette a büntetés felét.
– Micsoda jusson, fiacskám?
– Azon a jusson, hogy elveszem őt feleségül. S a férjnek szabad felesége
büntetését megosztani.
– Ez már igaz! Hát csak vetkőzz neki! Hanem aztán csak meg ne bánd.
Tarboga levetkőzött övig s felhagyta magát két kezénél fogva húzni a
gerendára, míg a két lábára egy huszonnégy fontos golyót akasztottak.
A porkoláb dühös volt rá. Két kézzel suhogtatta a korbácsot s teljes
erejével vágott, minden csapásnál kérdezve:
– No hát fiam! Kell szép leány? Kell szép feleség? Hát a lakodalmadon
nem tánczolsz? De kiválasztottad a szépét!
Tarboga a foga közé harapta a szakállát és nem ordított.
Anna Petrowna pedig félőrülten nézte, hogy csorog a vére annak az
áldozatnak, a ki az ő büntetése felét elvette, most mindjárt ő rajta
lesz a sor!
Az ötven le volt számlálva.
– No még tizet a leány helyett, dörmögé Tarboga a kötélről.
– Ah! hiszen te derék legény vagy! No várj, majd most a javából adok!
És adott neki a javából.
Anna Petrownának a szivét hasogatta minden ütés, a mit látnia, hallania
kellett.
Hatvan volt már.
– No még tíz! dörmögött a kozák.
A porkoláb most már dühbe jött. Egész vadállati boszúval vágta az
áldozatát, a ki jajgatás nélküli állta a kínzást, más helyett.
Csak harmincz maradt már Anna Petrownának.
A kozák letekintett rá a kínzó oszlopról s látta őt a rémülettől
félőrülten maga elé bámulni:
– No még tízet! hörgé lihegő mellel.
Azt is megadták neki.
De még a forró lélekzetvétel is arra való volt, hogy ismételje:
– No még tízet!
A kilenczvenediknél már nem tudott szólni. Elhagyta ereje, szemei
lecsukódtak.
– No fiam, kell-e még az utolsó tíz a szép leányért?
Szólni nem tudott már, de a fejével intett: «igen».
Ekkor Anna Petrowna felszökött a földről, letépte saját kezével kebléről
a takarót s oda vetve azt Tarboga vérző hátára, betakarta őt a saját
testével, odatartva hófehér vállait a kínzónak s vad indulattal kiálta
hozzá:
– Nem hagyom a férjemet halálra veretni! A többi az enyém!…
És azután férj és feleség lettek s bizonyára nagyon megszerették egymást
s most is élnek még Kopál barátságos várában.